Kelet-Magyarország, 1987. január (44. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-17 / 14. szám
1987. január 17. Q VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN r I mii az ábrándképről, amit minden férfi megteremt maigában? ... Nem iki'látástálán vállalkozás? Képes rá olyan ember, aki nős? Nem leszek- e elfogult a nők javára? Nem leszek-e részrehajló a kárukra? Meg kellene hagyni e témát nőtleneknek, hátha tár- gyilagosabbak. No, nem!... A nőtlen férfi vonzódás és ellenszenv alapján ítél. Erre képesítik ismeretei leginkább. Ha nőideálról ír, alapjában véve nőkről is, azokról, akikkel épp csak ismerkedik. Kölcsönvett kifejezéssel élve: Kívülről látja a várat. Azaz: csak az ostromló szemével. Alig sejti, mennyi fáradsággal jár egy Igazi ostrom. Arról meg fogalma sem lehet, hogy mit jelent egy vár megbízható falai közt élni. Hát azt honnan tudná, mit jelent egy diadallal elfoglalt vár legyőzött úrnőjének foglyaként bezárva élni. Vagy mit tesz a meghódított várból a legyőzött által kidobatni... Legszavahihetöbb talán egy agglegény lenne? Ugyan •már, a nevében van, az agglegény attól aggik, hogy véleményével is egyedül áll. A múlt század elején így vallott Charles Lamb esszéjében egy agglegény a házas férfiakról szólva: „Készséggel elismerjük, hogy mesterségük fortélyait jobban ismerik, mint mi...”, mert a házasságból kimaradt férfiak nem voltak a női lélek és test buzgó és éntő csodáiéi, mindig többet jelentett nekik a féríitársa- ság. Úgy gondolom, hogy a mai agglegények többsége sem mondana mást, mint Lamb hősié. Azzal kezdtem, hogy ábrándképekről írok. Csakhogy ez lehetetlen anélkül, hogy a hús-vér, velünk vagy köztünk élő valóságos nőkről is ne szólnék. Melyikről inkább ? Különben a kettő majdnem egyidős. Gondolom, hogy férfiősünk szeme szívesen időzgetett kora nőin. Először talán minden bizonnyal a női test ihlette meg és aközben a szökellő, fürdőző, körülötte tevő-vevő lányok, asszonyok kényelmes, vaskos, készséges és karcsú testét képzelőerejével átalakította: többet-kevesebbeit elh'agyo- gaitott a hús-vér formák valóságából és áörándvilá'gba emelte. Megalkotta elragadtatása tárgyának kápráaati mását, a női test eszményképét. Ezzel vágyai mindennapi közvetlen célja átváltozott vágyai álomképévé. D e ez még „csak" a test átorándképe. Lelket kellett „lehelni" bele. Sok-sok lány, asszony szellemi tulajdonságából, képességeiből és legtisztább álmaiból megszőtte a inő belső, szellemi arcát — a leikét. Az ábrándkép épp ezáltal vált teljessé. Vélte a férfi féket vetett a maga vágyaira. Ezután már nem közeledhetett az élő nőkhöz sem, csak a test „szavával”. íme az ábrándképben jelen lévő nőknek hús-vér nők a ménjei, a mintái. Hús-vér nők és férfiak a szülei. A legelső és mind ez Ideiig legszebb bók pedig az eszményi nő megteremtése. Annyira tökéletesen sikerült, hogy azóta sem tudunk meglenni nélküle és e magunk teremtménye minduntalan fogságba ejt bennünket mai napig. Taníthatjuk a férfi első önarcképének, ön bálványának is. De mondják, hogy a férfi első hízelgése a nőnek. Ezt a „bűnt" ősapánk az amyajogú nőhatalom kényszerében követte el (de visszaeső azóta is). Ugyanis — Röhl kultur- törtónósz szerint — „A nyolcezer éves férfiuralommal szemben évmilliós női hegemónia áll.” Mondanunk .sem kell, hogy ahány férfi, annyi féle eszménykép. Mind szép, mind jó, mind megalkotóját szereti csak. Verlaine így vall a magáéról: „Álmodom egy nőről akit nem ismerek,/ Forró és különös, áldott, nagy Látomás,/ Aki sohasem egy, s aki sohase más,, Aki engem megért, aki engem szeret./ Mert ő megért. Neki, óh jaj, csupán neki,' Bús, áttetsző szívem többé nem talány .. De az ideálok bármilyen sokfélék, azért azonosak is. Pontosabban szólva: úgy különbözők, hogy ha legkevésbé hasonlítanak egymásra, akkor is hordozzák egymás tulajdonságait. A képzelet birodalmában is az Idő uralkodik és nem él olyan ideál, amit nem földi minták alapján alkottak volna. Tehát az álomkép nő is földiek „égi mása”. Ebből az is következik, hogy változékony, meglétéhez a férfi mégis ragaszkodó. Ebben a férfihű- ség a példás: viszi magával munkába, harcba, szórakozásba és az ágyba is. Mi lehet más e nagy ragaszkodás oka, mint a nő és a férfi természet szerinti összetartozása. Platón Lakoma című művében azt mondja, ho'gy az ember valaha gömb alakúnak született. Két arca, négy keze, két orra, négy füle, négy lába stb. volt. A gömbölyű emberek azonban elbizakodottságukban kezet emeltek az istenekre. Ezért Zeusz — hogy erejüket megossza —, egyenként kettévágta őket. Következésképpen — így Platón — „mindegyikünk egy egész ember fele, egyből vagyunk kettőbe vágva, mint a fél- szegúszóhal. Mind csak keressük hiányzó másik felünket.” A magyar nyelv is összefoglalja a két nemet az ember szóban. Az előtag: em, finnugor eredetű, jelentése: nő, asszony. Az utótag: bér, azonos a férfi szó fér részével, s ugyancsak finnugor eredetű. Az ember szó jelentése tehát nő 4- férfi. Ha az életben is egymásra talált nő és férfi, rabjává lesznek vonzalmuknak, s úgyszólván a világért sem bocsátanák el egymást. Platón az említett művében írja: „Mert senki sem higgye, hogy csak puszta szeretkezésért kívánja végtelen sóvárgással egyik a másikát. Világos, hogy lelkűk valami más után sóvárog, amit képtelen szavakba foglalni, csak sejteti vágyát, és célozgat rá. S ha most Héphaisztosz — amikor ők ölelkeznek —, kezében szerszámaival, hozzájuk lépne és megkérdezné: Leikeim, mit szeretnétek egymástól, minek a megvalósulását? — és látván azok zavarát, tovább faggatóz- nék: Arra sóvárogtok-e, hogy eggyé forrjatok, és éjt- nap egy pillanatra se válhassatok el többé? Ha erre vágytok, én ugyan összeszerkesztelek benneteket kettőből eggyé, úgyhogy egyetlenként lesztek el, amíg éltek, és ha meghaltok, akkor is az Alvilágban nem két, hanem egy halottként tengődtök. Döntsétek el, vajon erre áhitoztok-e, és üdvözít-e ha elnyeritek? — tudva tudjuk, hogy ennek hallatára egy sem mondana nemet...” Tegyük hozzá Publilius Syrus bölcsességét: „Nem a test, hanem a lélek köt tartós házasságot.” Valljuk meg. hogy mindez régen, nagyon régen volt. Nem tudom, hogy ha kétévi házasélet után kérni lehetne Héphaisztoszt, manapság hányán esdekelnének hozzá azért, hogy eggyé forrjanak. Túl gyakran hallunk arról, hogy a házastársak válnak. E gy férfi rövid házasságban töltött idő után hosszan nézte alvó feleségét és nem találta oly vonzónak, mint az első éjszaka. Megbízott hát egy automatákat gyártó vállalatot, készítse el az ő hasonmását. Elkészült a gép és attól fogva az a gép hált a feleségével, amíg ő dolgozott. Egyszer a gép megkérdezte az asszonyt: — Tudod, hogy te géppel hálsz? Az asszonynak szeme se rebbent. Kis idő után finom fensőséggel elmosolyodott. — Te is — felelte halkan. Ez is válás, benne az együttélés egymás mellett éléssé alakul át. Vajon milyen nőideál felel meg ennek? A megfelelő eszményi nő itt már nem bók a szép nemnek, mert a bók — ami egykor kedvesség, gyöngédség, udvariasság és szeretet (legalább rokonszenv) szülötte volt — ma a kapcsolat hamis pénze: értéktelen, de a ráfizetés kockázatát magában hordja. Nem szabadna elfogadni. A férfi önarcképe az ilyen ideál? Az! Eszménykép, csakhogy hiányoznak belőle a régi nagyasz- szonyok becsült és joggal híres erényei. Megfelelni az ilyen eszménynek nem tanulás és lelki épülés árán lehet, hanem a „korszerűtlen” tulajdonságoktól való megfosztódás által. Akinek ilyen nőeszménye van, nem akar többet, mint megragadni azt, ami azonnal elérhető, ami a keze ügyébe esik. A terve rövid lejáratú, alig-alig ér túl a jelenen, mintha az emlékezet és az előre pillantás képessége összezsugorodott volna. Ha ezt az ábrándképet megrajzolnánk, inkább lenne a férfi gúnyképe, mint önmaga 'bálványa. Milyennek rajzolnánk? Talán torz sellőnek: még felül nő, de lent bőségszaru, amiben lakás, autó, hétvégi ház, jól pénzelő butik és más javak vannak. Nem hiányozhat a gép, mert az megnöveli birtokosa hatékonyságát és mindig ad egy kis hatalmat valami felett. Még felül nő — mondtam, de koránt sem az a vízitündér, ami a görög mitológiák korában volt. Ásító nő, aki nem mer egyedül csendben maradni, mert minden pillanatban szüksége van valami zajos idegrezegtetőre. Unatkozik, mert képtelen értelmes kapcsolatot tartani a világgal. Nincsenek nagy céljai, csak közeliek, ezért nem tud várni. Jelszava: Azonnal! Gyorsan, röviden számlázza magát: Én = lakás, kocsi, szép ruhák, estélyek, semmittevés... Az ilyen eszménykép és megalkotója közötti kötőanyag is új: az „ósdi” érzelmeket felváltotta az a tapasztalat, hogy két ember egyesített erőfeszítése a javak nagyobb fogyasztását teszi lehetővé, mint eggyé. A z ókor képzeletében a hableány kettős természetű: nő és hal. Az említett „eszményi nő” is kettős természetű, mert skizofrén agy szülötte: ágyas és feleség. Mint ágyastárs olyan nő, aki ha az ivás, a dohányzás, a csókolózás és a bizalmas kapcsolat szükséges a kortársak közötti népszerűséghez, akkor a népszerűséget a jellem elé helyezi: iszik, dohányzik, csókolózik és hajlandó szexuális kapcsolatra. Ezt „elegánsan", inkább unottan, mint kielé- gülten teszi. Mint feleség rendelkezik némi kedvességgel, gyöngédséggel, különféle tartalmú és irányú érzésekkel, valamelyest képes testi-lelki kielégülésre is. De mar koránt sincs ezekből annyi benne, hogy fékezőként állíthatná a hozzá vad mohósággal közelítő férfivágy elé. Eljövendő — vagy már megszületett: — gyermekek anyja is, de a híres anyák legfőbb erénye nélkül: nem érez felelősséget a jövő nemzedékért, hanem csak a maga gyermeke boldogulásáért szorong. A „törődjön mindenki a maga csemetéjével” gyakorlatával bizony nem fér össze a nagy közösség céljainak szolgálata. A saját gyermeket sem ..divat" szívvel szeretni, — jobb csak ésszel. A szívet mintha megfosztották volna értékhordozó rangjától, ma már nem az érzelmek központja, hanem közönséges vérszivattyú, amire ügyelni csak egészségi okokból kell. A torz „sellő" modern ideál. Sok-sok változata létezik — és jön-megy a világban. Férfielőny: pár mozijegygyei, egy autókirándulással, egy vacsorával vagy néhány tánclejtés fáradságával minden érzelmi „ráfordítás” nélkül pillanatok alatt „megkapja” az ideál földi mását anélkül, hogy jövőre szóló zálogot kellett volna adni neki. „Hogy mit ki nem találnak a férfiak maguknak. Szörnyű! ...” — hallom a lesújtó vélaményt. „Kein le hét olyat kitalálni, hogy a nők ne hasonuljanak hozzá!" — hallom a vi-iekezó férfihangot. Nő és férfi egymásra vet! A szerelemben — mondják — mindenképpen a nő az erősebb, mert ösztönei súgják neki mindazt, amit a férfi hosszú észbeli ip irko- dás árán is nehezen ért meg. Vagyis, hogy nő szerzi meg a férfit és nem fordítva. Hogyan? A nő reggel odaáll a tükör elé, hogy megszépítse magát Tetszeni akar. Nem mindig fogalmazza meg, de cselek- szi. Ezzel az akarattal jön le a lakásából és halad az utcán. Találkozik egy férfival. Rápillant. A férfi — szegény gyanútlan — viszonozza, majd tetőtől talpig megszemléli. Tetszik. Ürügyet keres a megszólításra. Elkezdődik egy ismeretség, egy kapcsolat... A férfi — mert arra tanították, hogy ő a „teremtés koronája" — úgy hiszi, hódított, pedig csak engedélmeske- dett. Túlzás? Szólítsuk tanúnak Bemard Shaw-t, mint olyan tekintélyt, aki köztudottan sokat töprengett a nő é, férfi kapcsolatán. Szerinte: „A nő ösztönszerűleg tudja, hogy valamikor régen a fejlődési processzus kezdetén ő találta ki a férfit, ő differenciálta, ő alkotta meg. hogy valami jobbat hozzon létre, mint amire az egynemű fejlődés képes.” így lett a férfi sorsa a nő! Sokan felmentést kérnek a férfi csalárdságaira, mert — úgymond — idegen akaratnak kénytelen engedelmeskedni. Vallják romantikus nagy írónkkal: „Mit asszonyszív kigondolt és az Isten/ Nem fordít el: az ellen védelem nincs.” Adhatunk-e felmentést? Shaw azt állítja, hogy a nő alkotta a férfit, csakhogy mindjárt hozzáteszi: „De azért milyen meggondolatlanság és veszedelmes vállalkozás volt kitalálni egy önálló lényt, akinek egyetlen funkciója a megtermékenyítés.” Azt is elsorolja, hogy mi történt azóta. A férfi megteremtette a civilizációt, elismervén persze, hogy a nő házi tevékenysége volt minden civilizáció kezdete. Ez a civilizáció felfogható úgy is. a férfi kísérlete, hogy több legyen olyan eszköznél, mint amivel a nő a leggazdaságosabb módon betölti a természet parancsát. A kísérlet oly ragyogón sikerült, hogy a nő végül a rabszolgája lett. A rabszolgaság tart csaknem az egész világon mind a mai napig, nyomaiban nálunk is fellelhető. Csakhogy a nő — célszerű természetének engedve — azzal teszi elviselhetőbbé a kényszert, hogy megszereti a férfit. Ugyanis az önkéntes függés a legkellemesebb állapot, de nem érhető el szerelem nélküL A legkellemesebb és reménykeltő akkor, ha a férfi viszont szeret, mert így a függés megszüntetésére is nyílhat lehetőség. A megszeretés tetszéssel kezdődik. A tetszésvágy öltözködésben mutatkozik meg. L ány — kevés kivétellel - azért öltözködik, hogy tessen. Színes vagy tarka, rejtve láttató szabású ruhát ölt magára, hogy testformáit a férfinak megmutassa. Régi római igazság: Test vezetője szemünk, s lelkűnknek is útmutatója. Előbb-utóbb kénytelen belátni, hogy férfinak öltözködni kár, mert — ha csak nem színházi öltöztető, divattervező vagy szabó — meg sem jegyzi, hogy a figyelmére méltatott nőn milyen szabású, milyen kelmé- jű ruha van. Mint jelenség kellemes vagy kellemetlen — ennyi marad belőle. A ruhaanyag drága, tehát férfinak öltözködni nem éri meg. Igen ám, de a nő számára nincs szomorúbb állapot, mint amikor csinos és nem tudja miért, kinek. Célt keres, célt talál: ha férfinak nem érdemes, öltözködik a barátnők, a vetély- társak vagy az ismerősök bosszantására. Nekem is telik rá. lefőzlek benneteket! alapon. És évekig eltart egymás váltakozó sikerű bosz- szantása, mígnem ráébred: ez a szórakozás is sokba kerül, nem éri meg. Régen volt, amikor az első férfiszemnek szánt ruhát magára öltötte. Az idő nem múlt nyom nélkül. Amire egykor a tetszeni vágyás hajtotta — szokásává lett. Már nem tud meglenni divatos ruhák, illatszerek, festékek nélkül. Öltözködik hát tovább — de most már magának. Az öltözködés körívén haladva visszaérkeztünk a férfi ábrándképének földi másához. Ma milyen a kapcsolatunk? Kölcsönösek és merre mutatnak szándékaink? Milyen erős érzések teszik ösz- szetartozóvá a nőt és a férfit? A kötelékek százezer esztendőkön át nem vástak el, bár változtak. Most, a torz sellő káprázati és valóságos megjelenésével szakadnának el és halna meg a szerelem? Jókai mondta egyszer: „A hit, s remény összetörnek, meghalnak, de a szerelem még akkor is megmarad, túléli a testvérnemtő- ket!..Most a szerelem fogyatkozik, a testvérnemtők életerősek. Bízhatunk, hogy legyőzzük az eldologiasodást még mielőtt jégkérge alá temetné a legtiszteletre-mél- tóbb emberi érzések egyikét — a Szerelmet. És a szerelemnek ma is otthont adó hálószobák nem válnak a szerelem emlékhelyévé, ahova a későbbi korok emberei úgy zarándokolnak, mint egy meghalt isten romtemplomá- hoz. o%y | Mi lesz veled, Ámor? Giorgione: Judit KM hétvégi melléklet
