Kelet-Magyarország, 1986. december (43. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-06 / 287. szám

i «rost, a késő őszi, \lm dértől csillogó fü- VI vek láttán egyre ■ ■ többször átsuhan > bennem egy fájdal- ’ másán szép tanyai ék, ottani tanítóskodásom jéből.

lár dolgoztak a fogatosok, erre, ki arra, tejet vittek aluba, tápot a hodályok- , zöldtakarmányt, alom- imát az istállókhoz, ami- ablakunkon e zajok mel- verébcsirimpolás, az út- iti nyárfák sárgarigóinak lekedése özönlött be. lét órakor keltem, mint skor. A ház mögötti kis- pből gyeptéglákat vágtam kiscsirkéinknek. Leenged- í a tyúkokat, moslékot tem a süldőknek, hízók- í. Fél nyolckor pedig hó- n alá fogtam a naplót, íyveket, s elindultam az ólába, mely alig ötven mé- re volt, az út túlsó oldalán, r szállingóztak a gyerekek Megálltam a tornácon, a lpfának dőlve vártam a olibb tanyákról jövőket, ieklődtem, hogy vannak, t csináltak, történt-e va- íilyen esemény ott? i látom, hogy a legelők fe- a szekérút melletti gya- úton egy fekete kócos, me- ábas leányka közeledik, zítláb májusban! Megis- rtem, Blanka volt az, az a ányleány, aki először egy í iratkozott be ide az isko- a, de a rákövetkező au- iztusban elbatyuztak,

n kellett tovább pásztor- Iniuk, mért a disznók nagy >bségét ilyenkor már beit ák hízásra.

ól emlékeztem arra a ta- yi napra, amikor először t fel. A méhek már javá- n zsongtak-bongtak, illato- t az árvacsalán, bár a regek meg az esték elég hősek voltaic.

Blanka családja a disznó- elő közepén telepedett le, r korhadó vastag vadkörte- alá. A kunyhót e körül tették fel, támaszfának sználva.

láttam azt a hajlékot, áll- n a szájában, mikor egy ólai fejvizsgálat után ki- tem az egész család szálra a tetűkenőcsöt. Lapos t a teteje, és szalma, yanebből az ágyuk, a vac- k. Rajta néhány ruhada- ), nagykabátok, nagy em- rre valók.

előtte a gyepen szanaszét •ások, evőeszközök, kolom- héjak, rajta döngicsélő ;yek. Odébb két téglával, gy ócska spórtetővel a tűz- y. A főzni valót — tejet, is sonkát, szalonnát, hagy- t, kolompárt — esténként, nyáj hazahajtása közben Idulták össze előlegként a íyaisiaktói.

leiratkozni akkor az any- ral jött fel. Csővé tekert /etlen füzet, s egy tompa gű ceruza volt az összes szerelése.

— Azt mondta a brigád- zető, hogy Blanka is hajt- a disznót, nehogy beleljen a fháléba, a háztájiba. Ne tessék már haragudni, ha későn jön fel.

Az a járás, amit a kislánynak meg kellett tennie kora reggelenként, tanyától tanyákig, több kilométer volt. „Mit tehetek?” — töprengtem. „A bojtárt nem nélkülözheti a család. Az anya nem ér rá az apró gyerekek-, tői... de a tanulásnak is® mennie kell... De hogyan?... Teremtőm, isten!”

Blanka

Ahogy a bejelentés szólt, a kislány mindég a tanítás megkezdése után egy órával érkezett fel. Csupasz lábait vércsíkos karcolások hálózták be. Akácerdőben, kökénybokrok alján bujkált az elcsellengő disznók után. Bizony, a bojtárnak nem köny- nyű a dolga. Egész úton, egész nap lótás-futás a jószág után. Kutyára nem tellett, nagy gondot okozott a sok apróság ellátása is. Szoknyája pedig fakó, formátlan alakjával, tele vasalhatatlan gyűrődésekkel, mint egy nyolcvanéves aggastyán arca. Bizonyára ebben aludt. A durva, kemény vászonruhák néztek így ki valamikor.

Fáradt volt és csapzott. Szótlanul ült a padban, mint egy megüldözött galambfióka. Remegett, most a melegben érezte, hogy fázik. Remegett azért is, hogy szokatlan ő itt, az első ilyen. Két különböző világ: az ő szánalmas, gubancos, fekete külsejével az egyik, a jólöltözöt- tek, a kipihentek, a jóllakottak a másik.

Tekintettel a hosszú haza- útra, már az utolsó óra előtt elkérezkedett. Egyik ilyen után a visszamaradottaknak felolvastam a kis bice-bóca történetét.

— Ennek a kislánynak is mennyi-mennyi mindene hiányzik. Szerezzetek neki örömet, hogy ne fázzék, ne éhezzék.

Egyikőjük sem szólt. De tekintetükből kiolvastam, hogy töprengenek.

Másnap szándékosan későn mentem fel az iskolába, csak Blanka megérkezése után. Tudtam, éreztem, hogy ott benn olyan történik, amit nem szabad megzavarnom, aminek nélkülem kell lezpj- lania.

Nem csalódtam. Amikor beléptem, mind a huszonket- ten ott álltak Blanka körül. Hangosak voltak és vidámak. Mindenki szerette volna azonnal felpróbáltatni rá a hazulról hozott ruhadarabot: blúzt, harisnyát, mackóalsót, cipőt, sapkát, sálat...

Blanka is nevetett. Most először és félelem nélkül.

Hazamenetelre, egy batyuba összekötötték az adományokat, s felsegítették a hátára. Sokáig néztek utána. Hogy vitte, hogy bírta!

Azt már nem tudhattam, mert a hátam mögött beszélték meg, hogy holnaptól mikor ki hoz tízórait Blankának..

De másnap megrökönyödve láttuk, hogy a sok meleg ruhadarabból csupán egy vékonyka blúz feszül rajta. Hol a többi?... A cipő, a harisnya, a mackóalsó? Hiszen ezek most kellettek volna, kora reggel, meg előtte disznóhajtáskor! Nem tudtuk mire vélni a dolgot.

Észrevette tekintetünkben a kérdést, a megrovást. Leült, fel sem pislantott. Merev testtartással ült. így hát ügyet sem vetett a padján összegyűlt elemózsiaadagokra. Talán megverték... a ruhákért? Vagy elhagyta?... Meg sem mukkant, hiába kérdeztük.

Rá-ránéztem a többiekre, tőlük vártam tanácsot. De néma volt mindenki.

Megszólaltam.

— Blanka, holnap ne gyere iskolába, korán kelünk, mesz- sze megyünk kirándulni. így nem neked való az.

Erre sem válaszolt.

Ismét egy órával korábban engedtem el. Aztán:

— Holnap valóban elmegyünk kirándulni, úgy, hogy útközben megnézzük Blan- káékat is. Megnézzük, mi van ott, mi baj lehet.

Különös, szokatlan hideg jött reggelre is, fagyosszentek. Akkor indultunk el, amikor a napfeljötte már megcsillogtatta a dértől ezüstös füveket, amikor a nyáj már kiindult a tanyákról. Távolról még visSZa-visszahallat- szott az ostor csürgetése, az apjáé. Oda ugyanazt az utat jártuk be, amit Blanka járt be ide és visszá, naponta háromszor. Más ez így, mint elgondolni! Mert tanács helyett csak azok tudnak igazán kalácsot adni, akik végigélik, bejárják a rászoruló sorsát.

A kunyhón már jóval túl járt /a nyáj. Ott benn pedig csend és mozdulatlanság. Három kisebb testvér feküdt a szalmán, egymásba ölelkezve. Rajtuk a mackóalsó, a harisnya, a sapka, a cipő meg a többi. Jól ismert ruhadarabok. Mozdulatlan, nyugodtan aludtak, nem úgy, mint tegnap, meg azok előtt.

Szótlanul néztünk, néztünk befelé. Annyi bizonyos, ami bennünk lejátszódott, gyerekeimben, attól nemcsak a deres fű, a fagyosszentek olvadnak fel, hanem a legkeményebb fagy is.

A szőke, ötödikes Laci szólalt meg legelőbb:

— Nem baj ugye, tanító bácsi? — nézett fel.

„Hogy lenne baj” — intettem a fejemmel.

— Majd holnap Blankának is hozunk — súgta a máskor mindig hallgatag Éva.

Makay Béla

iajaani és magyar testvérvárosa, Nyíregyháza új és örökre szóló együttműködési for- íát találtak ki és valósítottak meg: megjelentettek egy közös, kétnyelvű antológiát.

a magyarok hogyan fordították le az ő verseiket. Elárulom: nagyon sikeresen, de' a fordítás mégis hat ember munkája, akik közül egyesek hűek maradtak az eredeti szöveghez, mások szabadabban követték azt. Tarja Kemppainen versének fordítója mélyen beleélte magát a mű tartalmába, továbbfejlesztette, kiegészítette és megNagy László szinészkirálynak nevezte

Latinovits,

a feszültség művésze

Utolsó szerepében, A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című musicalben énekelte Békeffy István—Fényes Szabolcs zenéjére írt — verset, szalmakalapban, kockás zakóban, sétapálcával a kezében, közben pompás táncszámot is előadva, mozgékonyán és derűsen, ahogy a szöveg s a darab szituációja megkívánta:

Ez volt Latinovits Zoltán utolsó színházi fellépése, 1976. áprilisában. Több mint félszázada járok színházba, gyakran megesik, hogy heten- két háromszor-négyszer, nem tudom, hány darabot láttam életemben. Azt azonban biztonsággal állíthatom, hogy ilyen dübörgő vastapsot alig hallottam, olyan káprázatos sikernek csak ritkán voltam tanúja, mint akkor és ott, a Bozzi úr premierjén. Nem pusztán azt ünnepelték ugyanis, hogy Latinovits — életében először az Operétt- színházban — milyen szenzációs alakítást nyújt, hanem azt is, hogy két teljes évi (kényszer) szünet után került ismét vissza a színpadra.

Ahol randevúja volt az élettel. Ott mindig.

Két hónap múlva — az életben — kiderült,'hogy a halállal volt randevúja. A premier havát követő második hónapban örökre eltávozott.

Akkor már régen beteg volt, ideg- és elmegyógyintézet vissza-visszatérő lakója lett, bizonyára egy elméjét elborító, tisztánlátást elhomályosító pillanat sodorta a vonat alá, az önként választott halálba.

Latinovits Zoltán korának, de minden időknek egyik legnagyobb magyar színésze volt. S talán még a „magyar" szót sem szükséges itt felemlíteni.

ötvenöt évvel ezelőtt, 1931. szeptember 9-én született. Apai ágon szerb földbirtokosok, anyai ágon a Gundel- család leszármazottja. Már pici gyermekkorában feltűnik szavalataival, de hiába vonzza őt minden sejtjében a számára a sors könyvében kijelölt életpálya, érettségi után mégsem meri vállalni: nem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, hanem a Műegyetemre kerül. Nem rögtön persze, ahhoz az akkori idők mércéje szerint nem elég jó a származása, előbb még asztalosinas, hídmunkás és — amatőr színjátszó a Ganz-Mávagban, ahol dolgozik.

Mérnöki, nem színészi diplomájával a tarisznyájában indul első vándordíjára: jelentkezik a debreceni Csokonai Színháznál, ahol az 56/57- es évadban segédszínésznek alkalmazzák, de személyiségének kisugárzása, tehetségének ereje olyan átütő, hogy rövidesen olyan főszerepeket bíznak rá, mint Henry Higgins professzor, G. B. Shaw Pygmalionjá ban.

Miskolcon játssza el az Ilyen nagy szerelem férfi főszerepét, a női főszerepre néhány előadás erejéig pesti vendéget hívnak, az ország ünnepelt primadonnáját, Ruttkai Évát és — nőmén est omen — a színpadi partnerségből lángoló, szenvedélyes, életre szóló szerelem bomlik ki, Latinovits és Ruttkai nemsokára élettársak lesznek. A fiatal, szép, szug- gesztív és őserejűen tehetséges színészre ráirányul a filmrendezők figyelme, de a színidirektoroké is. Elsőül Várkonyi Zoltán lép, felhozatja Miskolcról, s rábízza a Rómeó és Júlia egyik címszerepét, a másikat természetesen Ruttkai Éva játssza —, Shakespeare csodálatos tragédiájának talán soha nem volt szebb, fehérebben izzó, költőibben szárnyaló előadása magyar színpadon, mint a vígszínházi, Várkonyi rendezte, Ruttkai és Latinovits játszotta Rómeó és Júlia.

Egy híján húsz évig működött a pályán ez a színészkirály — ahogy a költő, Nagy László nevezte. Ám korántsem volt zavartalan, konfliktusmentes, kínlódás nélküli ez a majd két évtized. Kérlelhetetlen igényesség jellemezte mindig, az önmaga számára oly magasra állított mércét szerette volna mások elé is odahelyezni, de ezzel sokszor kudarcot vallott. Nem tudott alkalmazkodni a hétköznapi megalkuvásokhoz, a kulisszák mögötti intrikákhoz, a lustasághoz, a slendri- ánsághoz, a nemtörődömséghez, munkánk és életünk százféle megrontójához.

Pedig mindig csapatot akart látni maga körül, minduntalan, ha felizzott, ha asztalra csapott, ha botrányt csinált. Rendezni nem engedték Pesten, pedig hogy szerette volna, és meg is érett már rá, csak Veszprémben adtak neki erre lehetőséget, két ízben (Németh László: Győzelem, Gorkij: Kispolgárok.) Igényessége miatt vért izzadtak a színészei, mégis rajongtak érte, mert nemcsak újságnak nyilatkozta, de meg is valósította rendezői elvét: „ ... a szeretet —, mert enélkül nem lehet élni!”

Szindbád, a Tóték őrnagya, Cipolla a Mario és a varázslóból, Pirandello IV. Henrikje, Ványa bácsi — oldalakon át sorolhatnánk színházi és filmszerepeit, szinte mindent a legjelentősebb kategóriába helyezve, mert képtelen volt jelentéktelent alkotni, legfeljebb a szerep lehetett az, az ő alakítása soha! Szuggesztív indulata, belső tüze, érzelmeinek harmóniája értelmével, óriási intelligenciájával és alapos műveltségével az alapjaiban ösztönös színészt tudatos színházművésszé formálta.

világosította a gondolatait. Ebben - az esetben a vers a fordításban még jobb lett. Ugyanezt mondhatjuk a fenti szerző Sziklarajz című verséről és Aino Massinen Találkozás című költeményéről. Egyetlen fordításban sem akad semmi komolyabb kivetnivaló.

A magyar versek finn fordítói, egy helsinki napilap kulturális rovatának munkatársa, Tűi ja hindqvist és az észt fordításaiért kitüntetett Johanna Laakso arra törekedett, hogy pontosan visszaadja az eredeti szöveget, és a vers gondolatait. Ez mindkettőjüknek többnyire jól sikerült.

Mégis a tartalom teljes visszaadásában maradtak némi kívánnivalók.

Például a Hangulatjelentés című rövid vers esetében az eredeti szöveg pontos követése miatt egy kicsit nehézkes lett. A forma feláldozásával a tartalmat a következőképpen

is vissza lehetne adni: Minulla on köti/ ja isänmaa/ ne eivät öle suuret/ mutta minő mahdun niihin — ölen olemassa. Ha a finn fordításoknak vannak is kisebb hiányosságai, mégis több az olyan-jól sikerült megoldás, amihez csak gratulálhat az olvasó.

Az Üzenetváltás nyitány, egy hosszabb együttműködésnek a kezdete. Mondják, hogy már megegyeztek a következő kötet megjelentetésében is, amely öt év múlva lát napvilágot Kajaaniban.

Üzenetváltás — Viestejä ystäviltäT Magyar és finn költők kétnyelvű antológiája. Nyíregyháza, Magyarország, 1986.

(Megjelent a Kainuun Sano- matban 1986. okt. 25-én, szerzője Otto Aho)

Fordította: Révay Valéria

1986. december 6.

mint Aimo Tervonen Színes ősz című versében, vagy a váltakozó terjedelmű versszakokba rímpárokat is beillesztő Maija Turpeinen Nézem az őszt című kis versében. A kötet egyik legjobb verse véleményem szerint Mooses Huovinen Tengeren című költeménye.

Az itteni szerzőket bizonyára nagyon izgatja, vajon

nnikki Junturíen és Elsa emppainen a hagyományos, mes verselést alkalmazza, z előbbinek Sziklarajz cí- iű szép, balladisztikus véréből talán a sietség miatt íaradtak el az utolsó simí- ísok.

A többiek többé vagy ke- ésbé szabadon Írnak, olykor zigorúan számolva a szótag- zámokat, de rímek nélkül,