Kelet-Magyarország, 1986. december (43. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-31 / 307. szám
ÜNNEPI MELLÉKLET Egyik vállalatunk roérnö- vel nem túl biztatóan in- ilt a találkozás. Számomra ha nem vonzó, ha valaki igyon magabiztos, s valami- le kellemetlen felsőbbség- 1 szemléli a világot — ahogy a fiatalember is tette. Hogy nyugodtan tudjunk jszélgetni, felajánlották szá- unkra az igazgatói irodát, mérnök — kissé tallán le- eszkiedő gesztussal — mu- itott helyet nekem a do- ányzóasztal mellett, ő pedig jvid töprengés után az igaz- ató forgó foteljét választotta, ihogy belehuppant a székbe, gészen váratlan jelenet zaj- jtt le. Az önbizalomtól su- árzó szemek először megle- letést, majd rémületet fejezek ki. Mire felfogtam mi is történik, a fotel egyre határozottabban zuhant hátrafelé, s végezetül olyan lendülettel ért szőnyeget, hogy a fiatalember kevés híján egy hátrabukfenccel kötött ki az asztal mögött. Fegyelmezni kellett magam: valahogy őrizzem meg a komolyságom. Ám vendéglátóm amint testi valójában földet ért, úgy látszik, lélekben is visszatért a fellegekből. Mert ebben a kifordított helyzetben úgy elkezdett hahotázni, hogy csörgött a könnye. Ebben az esztendőben kevés beszélgetés sikerült olyan jól, mint ezzel a mérnökkel. Igaz, nem is szokott a riport egy hátrabukfencen múlni... Házi Zsuzsa Gubanc — Tessék — szól ki az igazgató titkárnője. Egy langaléta, fiatal húsipari szakmunkás lép be, s mosolyt fakasztóan rebegi a köszönés után: — Gubanc van! — Körbenéz kérlelően az igazgatóhoz fordulva a fiatalember. Az igazgató csendesen böl- cselkedik: — Ez a fiú most bikaherével éteti meg az egész utcát! Akkor lesz csak igazán gubanc! — fűzi hozzá, s valósággal bugyborékol a nevetés, betöltve derűvel a titkárnő különben mindig csendes, komoly birodalmát, ahol kizárt minden kétértelműség. Farkas Kálmán Bumeráng Valamelyik jeles női névnap után voltunk, amikor megjelent a szerkesztőségben az egyik Júlia, Irén vagy Ilona férje. — Képzeljék el hogy jártam! A feleségem imádja az édességet, de sose szokott magának venni, mert azit mondja, hizlal. Na, gondoltam, legalább a névnapján nassoljon egy kicsit. Vettem neki egy csomó nyalánkságot. Nem is volt semmi baj, örült az asszony. Egészen addig, míg bele nem harapott az egyik bonbonba vagy mibe. Egy katicabogár volt benne... A feleségem legalábbis annak nézte, szerinte még a petty is . látszott a szárnyán ... Azóta én mosogatok esténként, és otthon még szólni is halkan merek. Ezért jöttem be, hogy egy kicsit kiöntsem a mérgemet — írják csak meg, mit sóznak az emberre! Megírtuk, egyenesen a gyárnak. Pár nap múlva megjött a válasz, hogy elnézést kérnek, engesztelésül küldenek a hölgynek egy ajándékcsomagot. Aztán újabb levél, ismét a gyárból — a csomag visszajött, „a címzett ismeretlen” jelzéssel. Az, történt, ami már máskor is előfordult: olvasónk — ki tüdja, miért — álnevet és idegen címet adott meg ... Szerintem még most is ő mosogat. Gönczi Mária Riportot készítettem a kisváráéi Tilings r-amban. Mikor bementem a gyárba, elfelejtettem lekapcsolni a Trabantom lámpáit. Mire kijöttem, olyan halvánnyá vált a világításom, mintha zsírpapírt ragasztottak volna a laampaüvegeikre. Az akkumulátor lennerülit, a kocsi ntem indult. Más megöldiás nem lévén, odamentem három emberihez, elmondtam mi járatban vagyok, ki vagyok, és megkértem őket, tolják meg a járgányomat, hátba beugrana a motor. Az akció sikerrel járt. Máir pöfögött a Tnabanr tóm, amikor odatszióIttam a legidősebb segítőmnek, akiről tudtam, hogy a városoemtrum felé tattrt: — Jöjjön, üljön be, elviszem! — Dehogy megyek! — jött a válasz. —Megnézem én, ki mellé ülök. Sztancs János Saját zsebre Az újságíró lényénél fogva optimista ember. Abban is hisz, hogy cikkét esetleg néhányan elolvassák és néha-néha el is gondolkodik valaki fölötte. Sőt, az is megfordul a fejében, hogy írása esetleg cselekvésre is késztet valakit. Sajnos erről már néhány hetes gyakornokkoromban is meggyőződtem. „Diplomáciai" Trabant A titkárnő néz megszeppenve, majd átrebben emlékezetén, hogy néhány nappal ezelőtt már járt itt ez a fiú bikaheréért. Mosolyog is a „gubancon”. Vajon mit jelenthet? A fiú gyűrögeti fehér sapkáját. — Kellene három kiló töke — szólal meg mosolyogva. Az igazgató rápillant szemüvege mögül a szakira, majd a titkárnőjéhez fordul: — Legyen szíves kiírni, majd engedélyezem. A langaléta fiú arcán megkönnyebbülés. Szemében még az iménti mosoly vibrál. Megszólal: — Legközelebb majd tiszta köpenyben jövök — s illendően köszön, becsukja maga mögött a titkárság ajtaját. Hogy a fotóriporterrel munkája során mi minden megtörténik, azt két esettel szeretném bizonyítani. Történt, hogy a megye- székhelyre, több baráti országból érkezett delegáció, és mint ilyenkor szokás, a vendégek látogatásáról képet közöl az újság. Jelen esetben a delegáció programjában szerepelt városnézés is. A nemzetközi delegációnak — a protokollszabályok szerint — rendőrautó biztosítja a folyamatos haladást — és mint a katonaságnál mondják: menetoszlopban halad a több autóból álló konvoj —, szóval az autóból álló konvoj. Nem véletlen ismétlem, mert jómagam egy szép türkizkék Trabanttal soroltam be égő lámpákkal a sötét színű, tekintélyes márkájú kocsik elé, közvetlen a felvezető kék fényt villogtató rendőrségi kocsi után, hogy a vendégeket a megálláskor azonnal fényképezhessem. Büszkeségem a belvárosban csapott a tetőfokára: sok száz ámuló szempár követte a menet útját, élén az én szép türkizkék, immáron „diplomáciai” értékű Trabantommal. Császár Csaba A piac mellett csencselő külföldiekről írtam egy színes cikket. (Azért merem mondani, hogy színes volt, mert a szerkesztő a hibákat piros tollal javította ki.) Szóval ebben a kis ripor- tocskában többek között azt is megírtam, hogy mivel az üzletek a piac területén kívül bonyolódnak, a Piaccsarnok dolgozói csak a kezüket tárták szét, hogy nekik nem áll módjukban ellenőrizni a zugárusokat, már csak azért sem, mert helypénzt sem szednek tőlük. Meg is jelent a cikk annak rendje-módja szerint. Harmadnap aztán jött a telefonhívás. A Piaccsarnok vezetője keresett. Közölte, hogy egy lelkes fiatalember az íráson felbuzdulva ruhatári jegyekkel körbejárta aznap a csencselőket, és bevasalta tőlük a helypénzt. Ráadásul a tarifának a dupláját. Mondani sem kell, nem hatósági ember volt. A fiatalember saját zsebre dolgozott. Bodnár István Szamárszerelem Egy távoli kis szatmári faluban érdekes embert ajánlottak a helyiek. A ,,szamaras Józsit”, aki írni-olvasni nem tudó ember, amolyan régről maradt „kövület”, mintha csak azért létezne, semmi másért, hogy megcsúfolja a statisztikát. Mi másról is faggathattam volna, mint a szamaráról. Igaz, hogy a szamár megérzi az időváltozást? — Egy fenét — oszlatott el egy vélekedést. Otthon a barométerem, az megmondja, milyen idő lesz — felelte. Aztán mi más is, mint a szamár igénytelensége került szóba. — Már a szamár se olyan igénytelen, mint régen — folytatta tovább a szamaras. — Hirtelen nekemszegezte: — Azt írja meg, milyen nehéz asszonyt szerezni itt a végeken. Megrökönyödésem látva, egy mosollyal oldotta fel a naivitásom, mondván: — Na ne nézzen így, nem nekem, a szamárnak — és elém tolta a Kelei-Magyaror- szág egyik hirdetését, amelyben egy szamármenyasszonyt ajánlanak a megye másik végéből ... — Hát ez a hátránya, hogy nem tudok írni-olvasni, most kérhetem újra a szomszéd gyereket — mondja sajnálkozva, s talán már gondolatban fogalmazta is a szamármenyasszony gazdájának írandó levelet a létrehozandó randevú ügyében. Lám-lám, szamárszerelem ügyében is segíteni képes az újság... Páll Géza A hal Idei évem legkellemesebb napjait egy gumikajakban töltöttem barátommal és kollégámmal, amikor kettesben végigeveztünk a Túron — a határtól addig, ahol a Tiszába síiét a folyócska. Egyszerre csak érzem: evezőm beleakadt valamibe a víz alatt. Emelem — egy vékony műanyag zsinór feszül a tollán. A horgászzsineg — mert láthatóan az volt — látszólag a semmiből bukkant elő, ám egy-kettőre kiderült, hogy az egyik vége a parton egy ághoz van kötve, alaposan elrejtve az avatatlan szemek elől. Tipikus orvhorgászmód- szer — morogtuk, míg igyekeztünk kigabalyítani az evezőt. A zsinórt megemelve láthatóvá vált: nyílegyenesen a túlpartra tart, s ott eltűnik a bokrok ágai alatt. Jó hangosan elkiáltottam magam: „Jó napot!” Gondoltam, ha itt üldögél valaki, hát csak előbúvik erre ... Több se kellett Gézának — úgy meglepődött váratlan ordításomra, hogy kalimpált egyet, s máris a vízben volt. Ámultán néztem aztán a következő pillanatban — barátom kiemelkedett a mellig érő vízből, és vészesen hasonlított a régi Unicum-rék- lám emberére — azzal a különbséggel, hogy a kezében nem italosüveget, hanem egy termetes halat tartott. Az csapott még egyet, aztán el- csöndesedett. Mi is. Géza csöpögve bámulta a kétkilós forma domolykót, én feltörő nevetésemmel küzdve az ő csapzott fejét. Az orvhorog tehát nem volt üres — s ki tudja, mióta vergődött rajta a hal. Bevallom: nem kezdtünk sírni, gyászdalt se zengtünk a frissiben kimúlt vízi lény fölött. Nagyon jóízű volt. Tarnavölgyi György (Kertész Sándor rajzai) Farkas Kálmán Bürget Lajos Seres Ernő Baraksó Erzsébet Szabó György így Házi Zsuzsa Balogh Géza látja munkatársainkat Molnár Pál grafikus. 1986. december 31. ^ Segítség
