Kelet-Magyarország, 1986. december (43. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-31 / 307. szám
A családi egyetem tanította | ■■ Onfelmentés helyett—cselekvés A buji határban is lehullott a hó. Reggelente a köd mezítláb lopakodik a csatornák és vizek között. a rétközi ingó láp kis nádasaiban félénken és fázva lapul a róka. A varjú is nehezebben talál eleséget, a fehér lepel immár óvó takaró az elvetett magon. A termelőszövetkezet elnöke, Szulics Imre megnyugodva látja az időjárás változását, neki e hó nem egyszerűen a tél öröme, hanem a jövő bíztató ígérete is. A buji példa rossz almát, ültettek 36 hektár korszerűt, vagyont szereztek a paprikából, amiből 1700 mázsa termett. Pontosságot tanulni I Az elnök magas, erős ember. Van benne valami mackós, ami kedvessé is teszi, s bár nem a szó embere, ha a szakmáról esik szó, ugyancsak beszédes tud lenni. ü Egy kis számolás Nem túl messziről, Abaúj- szántóról került ide, s ha nagyra nyitja a szemét, talán még haza is lát Abaújba. Mi tagadás, volt abban valami bátor és vagány, amikor igent mondott a buji tsz vezetésére tett ajánlatra. Nyolcvankettőben 20 millió hitel, 9 millió veszteség, s előtte hathét esztendei vergődés — ez volt az örökség, amit átvett. A bujiaknak tartásuk van — mondja Szulics Imre —, így aztán nem olyan köny- nyű itt kezdeni valamit. Nem vakon engedelmeskedők, tudni akarják, mi miért történik, hogyan lesz abból valami. Vagyis ez jobb, hiszen ha tudatosan cselekszenek, akkor az eredmény mindig megjön. Nem is akármilyen, hiszen érzik az emberek benne saját felelősségüket, részvételüket. Amikor nekikezd- tem, szembe kellett nézni személyi kérdésekkel. És meg kellett oldani ezeket. Ki kellett agyalni, miként lehet ki- kerülnua kátyúból. Tudtam, ezt csá'k az alaptevékenységgel soha nem tudjuk elérni. — Volt ebben a paprikában a pénzen kívül is valami jó. Az nevezetesen — magyarázza az elnök —, hogy a konzervgyár olyan szállítási feltételeket szabott, amelyek órára szabályozott pontosságot követeltek. Rájöttünk, ami igaz a konzervgyár esetében, az általánossá kell hogy váljék másutt is. Ma korszerűen termelni, értékesíteni, munkát szervezni másként nem lehet, csak akkor, ha minden teljesen pontosan folyik. Csak az egymásra épülő, a kölcsönös, a korrektséget meghaladó partneri kapcsolat szabályozhatja a munkát. És ez több, erősebb, keményebb, mint bármelyik szabályozó. Beszélünk, s közben kirajzolódik ennek a férfinak a vezetői, emberi arcéle. Mint mondja: a vezetés félig pszichológia, félig gazdálkodás. A sorrend sem mindegy, hiszen az emberekkel olyan kapcsolatot kell kialakítani, hogy a pontosság, a fegyelem, a feladat végrehajtására való szándék életforma legyen. Ne egyszerű kötelesség. Így kell aztán tervezni és szervezni a többit. — Ebben az esztendőben a szövetkezet egy-egy tagja 54 —55 ezer forintot keresett. Jövőre ez 59 ezerre nő. Ehhez járul — s ezt keményen megterveztük! — az, hogy minden tag pontosan ennyi jövedelemre tud szert tenni a Ebben a szövetkezetben ismeretlen dolog az, hogy egy vezető itt-ott bérelt földön annyit keres, amennyit nem szégyell. Kemény a kontroll, kemény az erkölcsi kényszer. A vezetők szembenéznek az ellenzékkel is, ha vitára kerül a sor, de minden tettüket fedezi saját tisztességük. Az elnök senkit nem fogad, nála az ajtó mindig nyitva van, az elnök nem látogatja a melléküzemeket, hanem ott van az emberekkel, de bizony keményen odaszól a traktorosnak is, ha nem szegi be a táblát. Nem lehet úgy vezetni — így az elnök —, ha az ember csak közvetett információkkal rendelkezik, s főleg nem úgy, Hogy nem ismeri azokat, akik beléhelyez- ték a bizalmat. Példa és szavahihetőség Pyóbálom a szót a nehéz viszonyokra terelni. Szulics Imre veszi is a lapot. Nem tagadható, látja a bajokat, a gondokat, tudja, kegyetlen az agrárolló, nem könnyű a változó és igényes piac feltételeinek megfelelni. És mégis, mindezek ellenére valahogy mégis optimistának érzem. Faggatom, provokálom, kicsit sírok is, mennyivel rosz- szabb ma, mint pár évvel ezelőtt. Szulics néz, érti mit akarok. Nem áltatja magát, a nehezet ők is érzik. — Tudja, könnyű lenne most azt mondani, bizony, nehéz a helyzet, nekünk se megy, és így tovább. Néha olyan érzésem van, hogy ebben a bajsorolásban van egy nagy adag taktika is. önfelmentés, a tunyaság magyarázata. Nézze, a mi földjeink se a legjobbak. Mégis, van pénzünk, beruházunk, építünk, telepítünk, meliorálunk, s még tisztességesen fizetünk látszik, hogy sok éjszakájának gondolatait adja közre. Azokat, melyeket közgazdász feleségével is meg-megbeszél- tek. Meg azokat, amelyeket a tsz gyűlésein, tanácskozásain is elmondott, ami a hite, az élete. — Akárki akármit mond, a gazdálkodás minden időben, minden korban, minden körülmény között azt jelentette, hogy az adott körülmények között az optimumot elérni. Ezt csinálta Józsi bácsi, Pista bácsi a saját kis földjén, ezt csinálja a háziasszony, s ezt nagyban az állam. A gazdálkodás mindig megkövetelte a gondolkodást. Nem is hiszi, milyen öröm látni, hogy ma indul egy exportszállítmány a varrodából, hogy kész a konvejortartozék, szállítható, hogy tárgyalófélnek jelentkezett a GÖCS, hogy itt készül az Agrokernek a másutt kaphatatlan pótalkatrész. És aztán itt a hó is, az áldott takaró, s most rajtunk a sor, hogy jövőre kihozzuk a földből is, amit ad. Ügyesen, nem ügyeskedve Az elnök a varrodában. (A szerző felvétele) Ez a felismerés vezetett oda, hogy ma hatvan százalékot az alaptevékenység, negyvenet a melléküzemek termelése adja. Ma már nincsen banki hitelünk, van .25 milliónk az egyszámlánkon szabadon, s vannak kintlévőségeink. Ezt értük el. Mindez nagyon egyszerűnek tűnik. Közben beruháztak szociális épületekbe, vettek gépeket, kialakították az ipari kooperációt a Hódiköt- tel, a Haféval, kiszedtek háztájiból, a különböző más tevékenységből. És most számoljon, ez 1987-ben átlag 120 ezer forint, ami havi 10 ezer forintos jövedelem. Ennek tudatában mindenki meg is teszi, ami a dolga. Nem is gond, hogy az itt építő fiatalnak akár százezer forintos támogatást adjunk, nem gond, hogy segítsük a nyugdíjast, hogy adott esetben segítsünk annak, aki önhibáján kívül nehéz helyzetbe kerül. Bár számokról esett szó, újólag hangsúlyozom: az emberi tényezőnek döntő jelentőséget tulajdonítok. is. Persze, igaz, itt is többet kell dolgozni. De ha megéri? Amikor idejöttem, volt abban biztos egy kis brachi is, azt mondtam: te választoltad, most mutasd meg, hogy menni fog. Sikerült. Nem az én érdemem. Legfeljebb részben. Miért ne sikerülhetne most, amikor nem hitelt nyögünk, amikor pénz van a folyószámlán, amikor részvényesei lettünk a Kereskedelmi Hitelbanknak. Az elnök belemelegszik, Járjuk a gazdaságot, az üzemeket. A jövőre ötödik évet itt taposó, s kicsit már bujivá lett elnök a gazda sze- retetével mutogat öltözőt, faluban épült szép, új házat, kis műhelyt, nagy gyártócsarnokot, de szemével még az udvaron befogott két lovacskát is megsimogatja. — A gazdálkodáshoz hozzátartozik az is: érzi ma a buji ember, hogy a szövetkezet az övé. Itt nem lehet olyan nap, hogy valakinek ne tudjunk munkát adni. De arra sem volt példa, hogy itt vasárnap egy vagon kirakat- lan maradt volna. A másik, ügyesnek kell lenni. Nem ügyeskedőnek. Ezért se mentem bele egyetlen kalandos pesti vállalkozásba se. Voltam tájékozódni, de amikor meghallottam az ottani neppertől, hogy csak négyezret kér havonta, meg ehhez egy tsz-pecsétet, rögvest tudtam, ez nem a mi üzletünk. Kihagytuk őket. A tisztességes pénz, a megdolgozott haszon az, ami örömöt ad. Hát így élünk, ebben nincsen semmi csoda. Ma a falu képes megtartani is embereit, tudunk holnapot ígérni a fiataloknak. (Csupán zárójelben, valami apróság, ami talán jobban érthetővé teszi Szulics Imre emberi arcát. A tisztességet, a munkát, a gazdálkodást, az emberek iránti mély tiszteletét családjában tanulta. Nyolc gyermeket nevelt fel tisztességben az abaújszántói szülőpár. Nemcsak szakmát adtak kezükbe, hanem bölcsességet is, emberséget is, szerénységet is. A gondon ott sem a sírás segített, hanem a kis közösség okos helytállása. Ezt nem tanítják az egyetemen, ezt nem lehet könyvekből kiolvasni. Így lett a kis abaúji falu családja nagyobb családok hivatott vezetőinek hatalmas iskolája, Egyeteme.) Gondolatok egy képsorhoz Milyen szépek az asszonyok, milyen gyönyörűek a lányok! Bőrükön még süt az ágymeleg, szemük szikrázik akkor is, ha dolgoznak. És én mégis a kezüket nézem. Fürge kezek, ügyes kezek. Gondolkodom nőinkről, akik olyan nagyszerűek, hogy hozzájuk fogható csoda nincsen is a világban. A kéz, mely tud simogatni, szerelmesen cirógatni, gyermeket tisztába tenni, családi tűzhelyet melegíteni, lisztből tésztát gyúrni, akkor is csodálandó, amikor gyárban, üzemben alkot. És mégis, mily kevésszer jut eszünkbe, amikor valamit kezünkben forgatunk, amikor valami finom ételt kóstolgatunk, hogy hány és hány asszonykéz gondossága teremtett nyersanyagból örömet adó árut. Asz- szonyaink és leányaink sokat áldoznak. Versenyt futnak az idővel, ök a hajnali ébredők, az óvodába vivők, a boltban sorakozók, a munkában pontosak, az otthont fenntartók, a gyermeket világráhozók, nevelők, ők a szerelmeink, szeretőink, lányaink, anyáink, testvéreink. A teherből bőven jut nekik, s bár jutna annyi a tiszteletből! A megbecsülésből, lennénk bár jobban teherkönnyítők, megértők, munkájuk előtt meghajlók. Nézem a képeket, s újra és újra csak csodálni tudom őket. A szálvezetőket, a gépet sze- lidítőket, az ételt ízesítőket. Szeretném, ha ünnepkor és hétköznapokon sok lenne arcukon a mosoly, a derű. az öröm. Tőlük szép a világ! B — J Bürget Lajos \, Ili ÜNNEP! &1ELIÉ&&ET 1986. december 31.
