Kelet-Magyarország, 1986. december (43. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-31 / 307. szám
KU ÜNNEPI MELLÉKLET 1986. december 31. e Fekete Gyula: A hosszú élet titka Harmincéves a kárpátaljai magyar kalendárium F ontos bejelenteni valóm van. Fölfedeztem a hosszú élet titkát. Végre. Bár ahhoz képest, amilyen — sokakat izgató, foglalkoztató — nagy kérdés ez, nem is igen régen kezdtem kutatni. A legritkább esetben szánja el magát az ember már kora ifjúságában arra, hogy a hosszú élet titkának a fölfedezésére szentelje idejét és energiáit —1 nekem is csak a gyorsan múló évek keltették föl érdeklődésémet a téma iránt. Filozófiai szinten legelőször. Szemet szúrt ugyanis, mi mindenre képesek az emberek a hosszú élet — sőt: örök élet! — reményében. Hogy tehát minél később haljanak meg, és haláluk után is minél tovább éljenek; ha egy mód van rá:' az idők végeztéig. Ki szapora ájtatosságokkal, makulátlanul szent magaviselettel igyekszik kiérdemelni az örök életet, ki pedig épp ellenkezőleg — ismervén a bibliai értékrendet, mely szerint kedvesebb egy megtért bűnös száz hívőnél —: szorgalmasan halmozza vétkeit, bűneit, gyarlóságait, hogy végórájában, amidőn elkövetkezik a megtérésre legalkalmasabb — mert tovább nem halasztható — pillanat, majd legyen mit megbánnia. Mások, ateisták, akik sem pokolban, sem mennyországban nem hisznek, országra- világra szóló politikai tettekkel próbálják bebiztosítani, hogy — ha már a lelkűk nem élhet örökké — legalább hírük, nevük, emlékük örökre fennmaradjon • a történelem legfényesebb — vagy akár legárnyékosabb — lapjain. Ismét mások szívós tudományos kutatómunkával ostromolják az örökkévalóságot; perpetuum mobilén vagy más egyéb, óriási horderejű találmányokon dolgoznak, és újítási javaslatokat nyújtanak be elfekvő tégelyek hasznosítására. Megint mások verseket, drámákat, regényeket, szellemes eszmefuttatásokat írnak; kétezer oldalas tetralógiát vagy félsoros aforizmát egyaránt az említett célzattal: örökké élni. Hamarosan beláttam én, hogy minél több a pályázó az örök életre, annál kevesebb az egy főre jutó esély. Hiszen — ha valami közbe nem jön — el kell érkeznie annak az időnek is, amikor az iskolai történelemkönyvekben már nem jut hely Hannibálnak, sem Napóleonnak, s a népkönyvtárak polcairól leszorul Tolsztoj és Petőfi. Ez a felismerés némiképp elkedvetlenített. Bölcs rezig- nációval efféléket gondoltam: „így van, fontoskodik az ember; idő- és arányérzékét rég elvesztette már. Lakályos mennyországokat gondol ki magának valahol a csillagközi térben, jókora márvány síremléket a szülőbolygóján, itt, alant. Gondolkodó gépeket szerkeszt, de ő maga nem gondolja végig, mit jelent a világmindenség időfolyamában az a nagyon-nagyon kevés százezer földi esztendő, vagy az alig mérhetően több egymilliárd. Pedig végtelen kis számok százszoros értéke is végtelen kicsi; egy pillanat az élet, és a márvány síremlék kora sem több egy pillanatnál...” Egyszóval — ami az örök dicsőséget illeti — lemondtam az igényjogosultságomról. Továbbra is foglalkoztatott viszont — s évről évre jobban — a hosszú élet titka. Gerontológiai szakkönyveket kezdtem tanulmányozni: milyen táplálkozással, milyen életmóddal, milyen körülmények közt él legtovább az ember — csupa olyan kérdés, amelyen a szakma tudósai is erősen vitatkoznak még. De megakadt a szemem a Nemzetközi Gerontológiai Társaság jelmondatán: „Ne éveket adjunk az életnek, hanem életet az éveknek!” Talán első olvasásra is érthető a jelszóban rejlő bölcs tanács: ne matuzsálemi korra törekedjünk, hanem sokkal inkább arra, hogy a rendelkezésünkre álló időt okosabban, célszerűbben, intenzívebben használjuk — használhassuk — fel. Tehát: az életnek nem abszolút, hanem viszonylagos meghosszabbítására. Azaz: igyekezzünk minél később megöregedni szellemileg, biológiailag. Szerezzünk sok-sok élményt; olvassunk, művelődjünk, utazzunk minél többet! Utazni, igen utazni, de mivégre? Milyen lelki-szellemi töltéssel, várakozással? Olvasni, művelődni, magunkba szívni a szellem elixirjét, vitaminját — de hát mire is pezsdítsen az a vitamin? Él- m^iyeket hajszolni — de pusztán magáért az élményért? Hogy perc ne maradjon kihasználatlanul? Élni tehát, élni csak élni, magáért a magánéletért — nem lesz az egy idő múlva túlságosan unalmas, elviselhetetlen ? Ilyen előzmények, ennyi kétely és meditáció után került a kezembe egy rövid kis történelmi epizód. A várbeli Nagyboldogasszony-plé- bánia halotti anyakönyvében a következő bejegyzés olvasható: „1746. év július 9-én aggelgyengülésben hunyt el a nyugdíjazott Ramodschay kapitány, életének száz és ötödik esztendejében, aki Holtzer atya által ugyanazon hó 10-én a templom melletti temetőben helyeztetett el. ö vala az első, aki Buda bevételénél zászlót tűzött a falakra.” Tudom én, hogy nem Ra- mocsay kapitány az egyetlen, akit úgy tartott számon a történelem és a szájhagyomány, hogy a török által védett Buda felaira ő tűzte ki elsőnek a zászlót. De bárki is légyen az első, azt bizonyosra vehetjük, hogy Ra- mocsay kapitány igyekezett a zászlót elsőnek kitűzni. És valóban az elsők közt tűzte ki. Egy krónikás a következőképp számol be erről: „... Midőn egy zászlótartó észrevette, hogy a Fehérvári kaput a törökök gyengén oltalmazzák, mert a csatázás főképpen a Vár északi és déli oldalán folyt — Ramocsay egy kis segédcsapattal betört a kapun, kitűzte a magyar zászlót, és olyan gyorsan hatolt a Szent György terére, hogy a főcsapattól elszakadt. Ebben a pillanatban egy egész osztály török gyalogos rohant a térre, és török szokás szerint először a vezért iparkodott hatalmába keríteni. A török katonaság Ramocsay és kis serege közé furako- dott, elvágta őket egymástól. A túlerővel Ramocsay nem bírt megküzdeni, fegyvereit a kezéből kitördelve megkötözték, hogy fogolyként a várba cipeljék. A kis magyar csapat halált megvetően hadakozott, de mégis hátrálni kényszerült a Fehérvári kapu felé. Ebben a pillanatban a bombákat gyártó Tüzes Gábor, pesti franciskánus vezetésével a nyitott kapun át a magyar vitézek egy nagyobb serege rohant be, és visszanyomta a törököket. Ezek sietségükben Ramo- csayt egy bodzafára akasztották fel, erősen. A magyar katonák kergették a törököket, és csak később vették észre a fán lógó Ramocsayt. Levágták kötelékeit, és sikerült még életre kelteni...” Így történt? Nem tudhatom. De témánk szempontjából nem is ezek a részletek fontosak. Számoljunk csak: negyvenöt éves volt akkor Ramocsay kapitány. S amint a fent idézett anyakönyvi bejegyzés bizonyítja, élt még utána további hatvan esztendeig, jó egészségben. Szép kor. Pedig híre, neve, emléke még ezt a matuzsálemi kort is messze túléli, véres-viharos évszázadokon át. Mármost röviden a következőkben foglalhatom össze a hosszú élet titkát: igyekezni kell a falakra, melyeket ádázul véd az ellenség, elsőnek kitűzni a zászlót. Amint azt megtette Ramocsay kapitány. És igen, hogy el ne felejtsem: tartozni is kell valakihez, akik idejekorán levágják a zászlóvivőt, ha az ellenség netán egy bodzafára felakasztaná ... Most juitott el hozzánk az ungvári Kárpáti Igaz Szó belső munkatársai által ösz- szeállított 1987. évi, jubileumi Kalendárium, a Kárpáti Kiadó gondos kiadásában. Az összeállítók visszatekintenek a megtett útra s közben megbecsüléssel idézik az egyes számokról írt magyarországi recenciók szövegének egy-egy megállapítását: honorálva ezzel az egymásra figyelésnek, szomszédi barátságnak gesztusait. Egy ilyen rövid ismertetésben nem lehet ennek a gazdag tartalomnak minden értékét felsorolni. Érdeklődési körömnek megfelelően: a helytörténeti kutatásoknak tulajdoníthatok különös érdemet. Pl. Keresztyén Balázs a Perényiek és Ilosvai Selymes Péternek, a Toldi első dalnokának kapcsolatai után jár; Tarczy Andor a népdal- gyűjtés eredményeiből ad válogatásit, Váradi-Sternberg János annak a Balajthy Józsefnek a munkásságát foglalja össze, aki Munkács és környékének történelmi, földrajzi ismertetéséiben érzékenyen ábrázolta a nép- pek, nemzetek, nemzetiségek demokratikusabb együttélési igényét — már éppen másfél évszázaddal ezelőrtrt. Azt a helyes szerkesztői elvet, hogy a nagy történelmi fordulókat, tágaibb összefüggéseket ne csak helyi vonatkozásban tárgyalják, Keszler Viktória két cikke is tükrözi, amikor a felszabadulás tényeit a magyar irodalmi művek ábrázolásában veszi soirra, ill. a nagy Októberi szocialista forradalom moist következő 70. évfordulójára készülve, e történelmű időknek is magyar irodalmi visszhangját mutatja be, — természetesen rövid válogatásban. A nemzetiségi kultúra ügyét szolgálják az olyan ismertetések, mint Gortvay Erzsébetnek Mikszáth Kálmánról és Arany Jánosról írt 'tömör összefoglalói, Vaszó- csik Verának elemzése a Kassák-oentenárium alkalmából ; mivel június 6-a Puskin születésnapja: a szovjet költészet napja, erről Valért] Pegyak „aktuális” cikkét olvashatjuk: Puskin első magyar fordítóiról van benne szó, akik épp erről a vidékről származtak, és segítettek Puskin magyarországi megismertetésében. — A táj szélesebb értelmezésű kultúrájáról beszélnek azok a dolgozatok, amelyek a vallás, a templom szerepét érintik, az „érzelmi kultúra” elvi kérdéseivel foglalkoznak; a régi céhszabályzatokat és szokásokat Pavlo Penyuk tárgyalja alapos cikkében, Zékány Imre a régi magyar szólások nyomában jár. Nem szokortt a Kalendárium saját munkatársadról írni. A mostani kivétel azonban indokolt. Dalmay Árpád szól a hatvanéves Bállá Lászlóról, akiinek munkássá- igát az itthoni irodalomtörténetek is részletesen ismertetik, ismerik, s akinek mi is, innen is csak meleg jókívánságainkat küldhetjük, hogy mihamarább felépülve továbbra is szervezze, irányítsa, szerkessze a magyar nyelvű kulturális élet újságját, kalendáriumait, — saját eredeti alkotásaival együtt, még nagyon sokáig. Magából a kalendárium műfajából következik, hogy az egyes hónapokhoz kapcsolódva úgynevezett hasznos tudnivalókat olvashatunk: kertészeti, egészségügyi tanácsokat stb. Ide sorolható az a cikk is, amelyik — sajátságosán aktuálisan — vizsgálÜj színnel gazdagodott megyénk művészeti életének palettája: van már orgonaművészünk is. A teljes igazság kedvéért azonnal hozzá )kell tenini ehhez a hírhez, hogy Gyülvészi János semmiféle konzenvratóriu-mot nem végzett, hanem önszorgalma- ból és önerejéből tanult autodidakta módon, és mások biztatására jelentkezett meghallgatásra az Országos Filharmóniánál. Nagy tortúra ma hazánkban egy Ilyen bíráló bizottság színe elé kerülni, ezzel sokkal több baj volt, mint magával a vizsgával, mert az az első alkalommal sikerült: megkapta az önálló koncertezésre jogosító oirgonaművészi működési engedélyt. Az édesapa, Gyülvészi Barnabás református pap volt, és az ötvenes évek egyik legjobb magyar orgonajátékosa. Az édesanya maga is lelkész, a családban természetes volt a zene és a hangszerek sze- íretete. Eredeti szakmája szerint hangszerkészítő, és azon belül az argónaépütésre szakosodott. Különféle helyeken dolgozott, egy if júkori házasság után elvált, majd újra házasodott, és második feleségével pályázott Békésbe, kántori állásba. Komolyabban 1980-tól kezdett orgonaleckéket venni, a nagynevű Karassaon Dezsőhöz járt Debrecenbe. Különféle zenei tanfolyamok és stúdiumok segítségével gyarapította zenei tudását, míg eljött az idő, hogy kilépjen a nagy nyilvánosság elé. önálló koncerteken azóta lép fel, amióta a nyíregyházi református egyházhoz került, 1983-rtól.' Több hangversenye volt már Budapesten, Debrecenben és itthon is. A nyáron Finnországban szerepelt koncert- kőrúton az evangélikusok kórusával. Mit kell ahhoz tudni, hogy az igen szigorú filharmóniai zsűri igent mondjon? Egyórás műsort kértek, az angol barokktól a mai hazai szerzőkig, csaknem a teljes zeneirodalmat átfogva. Ebből aztán szúrópróbaszerűen kérték egyik-másik darab bemutatását. Az A kategóriás működési engedélyt a legkiválóbb szintű produkciók előadója kaphatja meg, ennél nines is magasabb. Gyülvészi János egyéniségéből fakad, hogy sem magának a papírnak, sem a kategóriabesorolásnak nem tulajdonít jelentőséget, mert véleménye szerint akár van papír, akár ja a népköltészetnek azokat a darabjait, amelyek elítélik az iszákosságot, kigúnyolják a részeg embert, Jurij Turja- nica összeállításában. (Hasonló ismeretterjesztő összeállítás a hazai folklórból is kitelne: igazán elkelne itthon is egy ilyen szemlézés.) Kis formátumban, 56 oldalon jelent meg 30 évvel ezelőtt az első kárpátaljai naptár, 3 ezer példányban. Azóta kétszer akkora a terjedelem, a példányszám pedig ötszörösére növekedett. Látunk itt néhány különösen szép, régebbi címlapot, s ez juttatja eszünkbe „hiányérzetünket” is. A legutóbbi időben mindig sok szép képet láthattunk: a táj népművészeinek, hivatásos alkotóinak alkotásairól. Ebből a szempontból ez a kötet kissé szerényebb, szegényebb. Mindenképpen öröm azonban ennek is a lapozása. Kívánjuk az összeállítóknak, hogy sikeresen szerkesszék a következő évtizedekben is ezt a kárpátaljai magyar kalendáriumot. nincs, a lényeg a zenei játék minősége. És most ismerkedjünk meg a partnerrel, a hangszerek királynőjével. A református templom orgonája a 30-as években qpült Árokháiti Béla, a kor neves orgonaépitője tervei alapján. Kétmanuá- los, 22 regiszteres, 30 hangos pedállal, Rieger-féie pneumatikus hangszer. Nagyon szépek a fuvolás hangjai, az orrhangú fejtrombita, az erdei flóta, de beépítettek olyan sípokat is, amelyek a zergekürtöt, vagy a svájcisípot utánozzák. Most egy kicsit éppen „megfázott” az orgona, a nyelvsípok azonnal megérzik a párásabb, hűvösebb levegőt és lehangolódnak, vagy meg se szólalnak. Vajon miért nem királya, hanem királynője az orgona a hangszereknek? — Talán azért — tűnődik ez az orgonista — mert olyan, mint a női lélek útjai: kifürkészhetetlen? Az egyik művészet biztosain abban rejlik, hogy az ember az évek során kitapasztalja, hogyan lehet a különféle hangzásokat kicsalni belőle. Egy tutti- nál markáns, erőteljes, de tud szelíd, hivalkodó és behízelgő lenni, amire inkább csak a nők képesek . . . Temérdek kotta között feltűnik egy kézzel írott, és ez arról árulkodik: komponálással is kísérletezik. De, mint mondja, ez egyelőre még „gyerekcipőben” jár. Főállásban jelenleg a református egyháznál teljesít kántori szolgálatot. Nemrégiben kezdett tanítaná a nyíregyházi zeneiskolán, egy zongoratanárt helyettesít és 8—9 növendéke van. Karvezetője az egyházi kórusnak. Napa 2—3 árát gyakorol az orgonán és otthon még a zongorám. Nagyon ritkám teljesül az a vágya, hogy a családdal, a két gyerekkel csak úgy nekiinduljanak a sóstói erdőnek, barangolni a fák között, mint annak idején a Tenkes lankáin a barátokkal. Érzékeny művészalkat lévén gyakran megbántódik, ha igazságtalanságot tapasztal, ilyenkor a legszívesebben elrejtőzne valami lakatlan szigeten. És ilyenkor segít az, ami a világon a legfontosabb a számára: a hangszerek királynője. Jó, hogy ismerhetjük ezt az érzést: boldog, akit felold és megtisztít a muzsika harmóniája. Baraksó Erzsébet Margócsy József Partnere: a királynő Morvái Tibor rajza
