Kelet-Magyarország, 1986. december (43. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-31 / 307. szám
1986. december 31. o FELKÉSZÜL TEBBEN KATEDRÁRA Ösztöndíjjal az atommagkutatóban Nemrég egy lapunkban megjeleni hír tudtul adta: „A közelmúltban került sor az 1985 86-os oktatási évben az ATOMKI- ben dolgozó pedagógusok jutalmazására. Az egyéves sikeres kutatómunkát lezáró dolgozat alapján a Magyar Tudományos Akadémia jutalomban részesítette Veress Zoltán fizikust, az újfehértói Bajcsy-Zsilinszky Endre Textilipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet tanárát, Bertók Csabát, a Nyírbátori 140. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet okleveles műszaki tanárát és Bíró Miklósnét, a Nyíregyházi 10. sz. Általános Iskola tanárnőjét.” Az első fogaskerék Veress Zoltán Ibrányban érettségizett, édesapja iskolaigazgató volt, a Veress család egy kicsit ingázott Ib- rány és Üjfehértó között, mindkét helyen több évig laktak. Zoltán úgy tűnik elég korán „eljegyezte magát” a fizikával. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen fizikusként végzett, nem tanár szakon. Aztán mégis úgy alakult, hogy középiskolai tanár lett, matematika—fizika tárgyat tanít az újfehértói középiskolában, 36 éves, nős, felesége óvónő, egy gyermekük van. Az iskolában a legmagasabb óraszámban tanít, reggeltől estig, s már öt éve minden héten egy napot az ATOMKI- ben kutat. Először egy mérgétől igyekszik megszabadulni, így hát kimondja: — Sohase tudtam megérteni, ha egy tanár azt mondja, elegendő, ha a középiskolai tananyagot ismeri. Az ilyen tanár inkább számít az én szememben középiskolás diáknak, mert ha csak annyit tud, mint a diákja, akkor mitől tanár ... — Hogyan kerültem az ATOMKI-be? Az ötéves egyetemi találkozónkon, a volt évfolyamtársak buzdítására kezdtem barátkozni a gondolattal, mi lenne, ha én is megpályáznám az ösztöndíjat. Ehhez a család megértése, „jóváhagyása” is kellett, csakúgy, mint az iskola vezetőinek támogatása, melyet azóta is tapasztal. Megérteni és elfogadni a rendkívüli elfoglaltságot, távollétet, pihenőórák feláldozását a kutatómunka oltárán. Szinte emberfeletti teher ez annak, aki állja — és annak is, aki környezetében elviseli, segíti e munkát. A különböző számítógépes kutatási programokat előbb helyben az iskolai gépeken próbálja ki, esetleg korrigálja. Néhány munkáját már a hazai szakmai közvélemény mellett a finn és más külföldi kutatók is megismerhették. Máté Zoltánt és Cseh Józsefet említi az ATOMKI-ből, akik igen sokat segífettek, mellette álltak, biztatták. — Tulajdonképpen, ha az ember semmilyen jelentős eredményt nem produkálna, az is megéri, hogy az ATOM- KI könyvtárát használhatja. Olyan élvonalbeli, külföldi könyvekhez juthat hozzá, amely sok ezer forint értékű és másutt alig található — mondja a valóság talaján maradó, szerény pedagógus kutató és újra közreadja egyik bosszúságát. Nevezetesen a fizikatanítás egyik „rákfenéjét”, amelynek lényege, hogy a középfokú oktatásban még mindig nincs meg a szükséges összhang a fizika matematikai megalapozása között. Márpedig az első fogaskerék, a matematikai alapozás nélkül nehéz megérteni az anyagot és fizikai szemléletet adni a fiataloknak .. . Nemcsak az egyénnek jó, ha a tudományok művelésében is elmélyül, jeleskedik, az intézmény, az iskola szellemi tára is gazdagodik általa. Az erkölcsi elismerés az iskola rangját is erősíti. Felettesének, Moldván Ferenc igazgatónak dr. Berényi Dénes akadémikus, intézeti igazgató a következőket írta: „Iskolájuk tanára Veress Zoltán, az elmúlt tanévben ösztöndíjas továbképzésben vett részt intézetünkben. Az intézet Magfizikai Főosztályán dr. Cseh József és dr. Máté Zoltán tudományos főmunkatárs szakmai irányításával magreakciók kiértékelésével kapcsolatban végzett vizsgálatokat két témában . . . Veress Zoltán az ösztöndíjas továbbképzési rendszer által támasztott követelményeknek minden szempontból eleget tett — amit az odaítélt akadémiai jutalom is bizonyít...” Detektoros rádióval kezdte Bertók Csabát a nyírbátori ipari szakmunkásképző intézetben kerestük meg. Az ő édesapja is pedagógus volt, eddigi pályafutása akár rendhagyónak is nevezhető. A debreceni gépipari technikumban végzett, ezután volt esztergályos a kelenföldi hőerőműnél — s milyen véletlen, az egyik fia, hasonló végzettséggel, szintén vasesztergályosként kezdte a szakmát, ugyanott. A villamosipari felsőfokú technikum elvégzése után az áramszolgáltatónál dolgozott, volt villamossági művezető, a hatvanas évek végén választotta a pedagógushivatást. A most ötvenéves műszaki tanár az iskolai számítógépes programok kidolgozásával foglalkozik az ATOMKI-ben, melyek lényege: a holnap szakmunkásainak világszínvonalú szakmai ismereteket, gyakorlati alapokat adni, anélkül, hogy ezek a gépek a szerény technikai eszközökkel ellátott intézetekben rendelkezésre állnának... — Én is a saját magam építette detektoros rádióval kezdtem — mondja mosolyogva — aztán nem tehet róla, hogy a technika mindig újat hozott, ő pedig nem nyugodott, amíg nem ismerte a titkukat. Végre a mikroprocesszorokkal, számítógépekkel hozta össze a sors, s hallott az ATOMKI pályázatáról. Úgy mondja: ha megmosolyogják is, megpróbálkozik. Es sikerült. Feleleveníti az időszakot, amikor az első számítógépet az Iskola számára egy pályázaton nyerték, azóta is életben tartja a kis számítógépes szakkört és „védi” a tehetséges diákját, még ha az más ügyekben nem is annyira jeleskedik .. . Jelenleg többek között a CNC számítógéppel vezérelt marógép programjainak kidolgozása és alkalmaztatása foglalkoztatja, de nem él tudományos magaslatokon. Jól tudja, a napi ismeretek még nagyon is a szerényen ellátott szertár eszközeihez igazodnak, ahol a tanári figyelem és felelősség nagyon is hétköznapi terheket i/ó rá, hisz erre mondják, a fél láVeress Zoltán ba a börtönben, ha a rábízott gyermekekre nem vigyáz . .. A nörény „érzelmi yilága*’ A harmadik kutató, Bíró Miklósné, a nyíregyházi 10. számú, borbányai általános iskolában tanít, biológia—testnevelés szakosként kezdte, majd elvégezte a kémia szakot. Három gyermek anyja, a férje agrármérnök, a megyei népi ellenőrzésnél dolgozik. Elsőként a családi háttért, az indíttatást említi, édesapját, aki a Beregi Múzeum megalapítója és a gyermekeit is fogékonnyá neBertók Csaba velte a tudományok iránt. De a férj és a három gyermek segítő hozzájárulása is kellett ahhoz, hogy sikerrel megpályázza a tudományos ösztöndíjat és minden héten egy napot Debrecenben töltsön. S nála is, akárcsak a másik két pedagógus kutatónál, kellett az iskola vezetőinek megértése is, melyet valószínű azért is kapott meg, mert tudták róla, a tudományos munkálkodás egy szik- rányit sem vesz el a pedagógusi igyekezetéből. Sőt. A tanítványait is említi, akik ugyan életkoruk miatt csak körvonalaiban, a tanárnő szavaiból rakták össze az apró mozaikokat, amikor „debreceni napja” volt, együtt izgultak vele. Bíró Miklósné — Nagyon érdekes kutatás részvevője lettem. Európában egyedül az ATOMKI-ben foglalkoznak azzal a növényi élettani vizsgálódással, amely a növényben lévő gázok sajátosságai alapján igyekszik fényt deríteni a növény „érzelmi .világára”. Bármilyen furcsán is hangzik ugyanis, a növényeknek is van érzelmi állapotuk, s ezek fontos tapasztalatokat jeleznek a szakemberek számára. Különösen a környezetvédelem és a növénynemesítő munkának Válik hasznára. A szegedi gabonakutató intézet felkérése alapján búzával foglalkoztam, s ezekről a kutatásokról foglaltam össze az egyéves munka tapasztalatait... Páll Géza Hogy az ember megélhessen... Hunkásrélemények nehezebb időben B átorságom még ma is az inamba száll, ha átlépem a MEZŐGÉP mátészalkai gyárának küszöbét. Igaz, ma már SZATMÁRGÉP a neve, s leányvállalatként működik, de kiszárad a torkom a régi emlékek nyomán. Érettségi után az első munkahely volt. Azok a régi lakatosok! Ha a kalapáccsal a lemezre vágtak, az oda hajlott, ahová ők akarták. Tizenöt éve annak, de bizony a régiek közül senkit se találok. Pedig az ő szavaikra lennék most kíváncsi. Mit kéne tenni, hogy kitisztuljon fölöttünk az elmordult ég? Hogy fellélegezzünk? — Sajnos, egyre fogyatkozunk ... egyre kevesebben vagyunk régiek. — Homonnai János, a forgácsolók művezetője kísér le az irodából a műhelyekbe, elgondolkozva lépked az éjjel hullott jó félarasznyi havon. — Az igazgatónk biztosan elmondta magának, hogy nem volt igazán tisztességes dolog az, hogy két éve ránk erőltették a leány- vállalat státusát. — Más két kézen kapna az ilyen lehetőségen. — Persze — kerül ki egy nagy hóbuckát — ha felkészítik az önálló életre. De mi úgy cseppentünk ebbe, mint Pilátus a Krédóba. Mint mikor egy tizennégy éves kölyköt kilöknek az életbe, hogy most már állj meg a saját, lábadon. Nincs baj, ma már kezdünk egyenesen járni, de tudja mi volt itt az első fél évben? Munka és anyag híján még ötvenmillió forintos árbevételt se értünk el! Nyolcmillió volt a veszteség! No, melyik műhelybe menjünk? Egy újnak tűnő, magas üzemcsarnokot választunk, másfél évtizede ennek még nyoma sem volt itt. Belül mást se lát az ember, csak lakókocsit, meg lakókocsit, a híres Tajgá- kat „öltöztetik” az emberek. Lemezek, hungarocelldarabok mindenütt, aki csak él és mozog fúrógépet brummogtat. — Kérem, ha Szibériába nem kéne ez a Tajga, lehúzhatnánk a rolót. Somogyi József bizalmatlanul méregeti jegyzetfüzetemet. — Halljátok, mire kíváncsi ez az elvtárs!? Hogy mit kéne másképp csinálni!? Na, nagyokosok! Szálljatok csak le onnan! — kiált fel a lakókocsik körül sürgölő- dőkhöz. — Mit? — kiáltanak vissza, de nem jönnek közelebb. — Intézze el, hogy ne kelljen minden félórában fúrót cserélnünk. — Mit kacagtok? Tényleg kíváncsi rá! — Somogyi vár még néhány pillanatig, majd lemondóan légyint. — Hajtanak, jön az év vége. De mutatok én valamit. A szemközti szerszámraktárba megyünk. Kér egy fúrót, s rámnéz: — Mit gondol, hány forint ez? — Vagy három —mondom találomra. — Na látja, maga mondta meg az igazat — bólint elismerően. — Tényleg nem ér többet. De tizenötöt kérnek érte! S olyan silány, hogy naponta, bármennyire is vigyáz rá az ember, húszat is eltör belőle. Számítsa ki, egy lakókocsi ezernél is több furatot kíván! Hát ezért tart itt többek között ez az ország! Mert mi csomóra dolgozunk, nem minőségre. Minél többet mindenből, mert azt fizetik meg. Pocsék fél év. Egy csomó pótkocsi, egyik legfontosabb termékük, itt állt az udvaron tulajdonképpen készen, de nem tudták eladni, mert néhány filléres alkatrész hiányzott róluk. Például a keréktárcsa. Szocialista import, de a gyártó, — vagy a megbízott hazai beszerző cég? — füle botját se mozdította. Mit neki egy kétszázötven fős üzemecske!? — Maga ezen csodálkozik? — néznek öissze többen is, már kijőve a raktárból. — Akkor még nem is tudja, mi az igazi sztori! Tudja, hogy szerzett a leányvállalatunk például popszegecselőt? Ez egy speciális célszerszám, ami nélkül megáll a tudomány. Kiküldte az egyik emberünket Bécsbe túnistaút- ra ... Ezt úgy írja meg, ha a fináncok nyomozni kezdenek, letagadunk mindent... ! Szóval úgy, turistaként hozta! Szóval érti már, mivel főz a szegény ember!? Csak egy vigasztal bennünket, látjuk, fenn az irodán sem az a téma, hogy mivel töltik a hét végét. Vagy harminc méterrel odébb, egy másik épületben állítják össze a lakókocsik vázát, hegesztőpisztolyok sisteregnek, ívfények villognak. Garda János, régi iparos, még kovácsként kezdte, csak csendesen mosolyog. — Most beszéljetek, nagyszájúak. Néhányan leteszik a hegesztőpajzsot, óvatosan közelebb jönnek. De nem kell sok idő, hogy ostorként cserdüljön a szavuk: — Az országnak az a legnagyobb baja, hogy megette a saját házát. Hogy felélte a jövedelmét, ahelyett, hogy gondolt volna a jövőre is. Ha egy cseppet mértékletesebben élünk, maradt volna pénz a modern gépekre, technológiákra is. Egy üzemcsarnokkal odébb Mészáros Miklós technológus. Igaz, novemberben, decemberben lakatosnak állt, így aztán ismeri mindkét „front” véleményét. Megszívlelendő hát amit ő, és itt a régi csarnokban Nagy Lajos és Kiss András mond. Kiss András egyébként is szóbeszéd tárgya volt két éve: otthagyta a disz- pécserséget, s beállt lakatosnak. Hogy jobban keressen. — Itt se fényesebb a helyzet — legyint. — Ha az ember meg akar élni, otthon jószágot kell hizlalnia. — Vagy géemkázik — toldja meg Nagy Lajos, s a náluk jóval idősebb Garda János. — De lassan már az sem éri meg. — Végtére is mi érné hát meg? Kizárt, hogy semmiféle munkának ne legyen becsülete. — Tudja mi? — néznek össze. — Ha az ember nyolc óra alatt annyit kereshetne, hogy gond nélkül megélne belőle. Ök bizonyították be az elmúlt hónapokban, hogy a magyar munkás szeret is, tud is dolgozni... A második fél évben háromszor annyit produkáltak Szálkán, mint az év első hat hónapjában. Nem féltem hát a magyar munkást. Jól dolgozik, ha megteremtik a kellő feltételeket. Ha van anyag, ha van értelmes feladat. Ha kellőképpen összehangolják a munkát azok, akiknek ez a dolguk. Balogh Géza KM ÜNNEPI MELLÉKLET
