Kelet-Magyarország, 1986. december (43. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-31 / 307. szám
KM ÜNNEPI MELLÉKLET SERES ERNŐ: Legyen meleg a vas M egvert az isten a mestereimmel Kiszolgáltam már hatot, amikor a hetedik, a Makk Nándor kezei közé kerültem. Ez utóbbi egy jóravaló ember, szocialista módon nevelt. Bevitt a szerszámraktárba és lekevert egyet. Akkora tenyere volt, mint egy péklapát. Mondtam neki: — Engem maga itt ne verjen. Nekem maga nem ad kenyeret. Maga nekem itt senkim... Hagyta hadd beszéljek. A szó csillapít. Nézte, várta, sírok-e. Csak azért se. Akkor kizavart, bevitte Aszódit. És így ment ez végig. Makk Nándor rongálta a tanulókat. Semmiségért. Nem tettünk mást, csak azt, amit előttünk annyian. Vizet öntöttünk a platnira, aztán hiccig (fehér- izzásig) hevítettünk egy darab vasat és a vizes platnira csaptuk. Robbant akkorát, mint egy kiságyú. Millió szikra repült a műhelybe szerteszét. Megtettük ezt vagy tízszer. Akkor érkezett és lépett közbe a mesterünk. Sorozatvetőként pofozott. Utólag megmagyarázta. — Fiúk! A munkahely nem játszótér, a munka az nem játék. Különben is mi van akkor, ha a szétrobbanó vas egy szikrája kivágja valame- lyikőtöknek a szemét? Akkor engem a sittre vágnak, ti meg egy életre szerencsétlenekké váltok. — Akkor mondta volna ezt, mielőtt pofozódott. Tudja meg, szólok a párttitkárnak! — Szólj csak fiú. De ki látta azt, hogy én téged vagy bárkit megpofoztam. Kérdem, ki látta? Azt, hogy engem naponta vert a mesterem, mindenki látta. Szabó elvtárs, a párttitkár is. Láthatta, mert őt is verték. Akkor még nem volt szocializmus. Akkor még nem voltak tanuló urak, csak inasok. Gondolkozz ezen fiam. Hétfőn pedig jelentkezel Zsinkó Imrénél. Elkért egy időre . . . ★ Hét nap volt egy hét. Meg több is. Újjáépítettünk pa- szulyon meg babon. Egyik nap paszuly volt, másik nap meg bab. Kaptuk az egészet a lelőtt keresztért. Akkor volt ez, amikor falura jártunk és a szocializmus igéjét Nagy Károly árukapcsolással hirdette. Ez az ügyes kezű kovács szakmánybán készítette a kis baltát, nagy baltát, kaszaüllőt, kaszakalapácsot. — Kell a parasztnak — mondta —, jobban mint a miatyánk. És milyen igaza volt! Kis balta egy szütyő liszt, kaszakalapács, fél kilogramm bab, száz cigányszeg (ennek a gyártásán nevelődtünk, tanultuk a szakmát) szóval száz cigányszegért már negyed kilogramm szalonnát is adtak. A keresztre meg úgy került sor, hogy szólt a da- basi tisztelendő: szétlőtték a tornyot. A hívők jóindulatából félig már rendberakat- ták, de kereszt az még nincs. Valahogy így fogalmazott: — Testvéreim, munkásurak, a falu nem lenne hálátlan egy szépen kovácsolt keresztért. Makk Nándor úgy is mint falu járó felelős és úgy is mint az ipari tanulók tanításával és kosztolásával megbízott ember, másrészt mint megátalkodott materialista, ráállt a boltra. Akkor tűnt ki, hogy ő, valamint Szabó Gyula, a párttitkár, nemkülönben Zsinkó Imre és Nagy Károly mekkora tudói a dísz- műkovácsolásnak. Gyönyörű kereszt készült. Munkaidő után és vasárnap. Fel is tettük a torony tetejére — szerény személyem is lógott a magasban — viszont a három zsák paszulyt, bár mindennap, de utálásig ettük ... Szóval Zsinkó mellett hét nap volt egy hét, élmunkás volt és lelkes öregember, hajtott mint a meszes és engem sem kímélt. Sohasem felejtem, hogy egyszer az év utolsó napján, úgy megdolgoztatott, hogy műszak végén már nem volt erőm felmenni a vaslépcsőn az emeletre. Ott fent volt az öltöző és a fürdő. Örája már, hogy ültem, pihentem a vaslépcső alsó fokán, amikor megtisztálkodva mellémereszkedett Zsinkó Imre. — Mire vár, fiam? Más jobb hirtelen nem jutott eszembe, hazudtam egy nagyot. — Magára vártám, Zsinkó elvtárs. Boldog új évet! Tetszik tudni, nálunk falun ez így szokás... Megnézett magának az öreg. Hümmögött valami olyat, hogy szokás meg nem szokás és nekiállt vakarózni. Kivakarózta a göncei közül a pénztárcáját és a kezembe nyomott egy forintot. Aztán elment. Pillanatnyi döbbene- temből Nagy Károly vert fel: — Ilyen ez — mondta —, zsugori. Amikor élmunkás lett, kapott egy csomó fazekat, lábost. Nekem egy kislá- bost sem adott. Sose bánd, fiú. Az a fontos, hogy a szakmát megtanuld. Ahhoz meg ért ez a sz ... Különben nem lennék a segédje. ★ — Nem mondom tovább. Látom unod. De hát miről beszéljek? — Nincs igazad. Nem unom a történeteidet, csak elgondolkodtam. Eszembe jutott, hogy mindez neked nagyon érdekes. De másoknak? Mindenkinek megvan a maga története. A szegénységről. A nyomorúságról. Azt hiszed én nem tudnék mesélni? Éheztem eleget. Valami másról beszélj. — Erről? Felhangosítom a rádiót. Ismét helyzet van. De mikor nem volt? Viszont ennyi okosságot, jó tanácsot és baromságot! Visszaküldték törökbe két vagon mandarint. Megvették, idehozták, itt megvizsgálták és kiderítették, nem jó. Mindezt a rádió úgy tálalja, hogy íme: ebbe megy tönkre az ország. Így dolgozunk, meg úgy dolgozunk. Aztán később a jegyzet. Magvas tanulsága, hogy rosszul dolgozunk. Javasolja, aki írta: tanuljunk meg dolgozni. Ügyeljünk a minőségre, legyünk kezdeményezők, vállaljunk kockázatot. — Kapcsold már ki a rádiót! ... Nézzük egymást egy darabig. Kint tél van. Lent az utcán semmi dolgunk. Mehetnénk ugyan sétálni, de hideg van. Hó van. Aztán olyan jó itt a konyhaasztal mellett ücsörögni. Kint sötét van, itt homály. Villanyt még nem gyújtunk. Eszegetni sötétben is tudunk. Nem vagyunk éhesek, ezért nem eszünk, csak eszegetünk. Morzsánként szedjük magunkra a felesleges és terhes kilogrammokat. És nem vagyok elkeseredve... ★ A szakmát kitanultam. Dolgozni, fegyelmezett munkára azonban nem csak Makk Nándor és Zsinkó Imre tanított. Kereken negyven éve már annak, hogy először elszegődtem. Lakatosinas lettem. Nyolc hónapot pazaroltam el azzal, hogy megtanuljam, rend a lelke mindennek. Ezt első munkára tanítóm szó szerint belém verte, amit a rendtartásról illett tudni. Amúgy iszákos ember volt és egy idő után az a gyanúm támadt, hogy a poharazgatást csakis azért hagyja néha-néha félbe, hogy engem felpofozzon. — Miért nem tetted helyére a fúrót — Püff ... Miért nincs helyén a menetvágó? Püff . . . Miért nem seperted ki a műhelyt? Püff. Hát persze, hogy sírtam. Kiváltképp akkor, amikor a jeget hizlaltam. Mert sorsom könyvébe ez is írva volt. A mester valamelyik hentes barátjával megállapodott, hogy azon a télen ő rakja tele a vermét jéggel. Arra a tóra alapozott, amely a szomszédos gőzmalomhoz a vizet szolgáltatta. A parancs tömör és egyértelmű volt. — Fogd a vedret, a páj- szert és kimégy a tóra. Vágsz egy léket és meglocsolod a jeget. — De mester úr ... A kezdő lendületem egy rúgás adta meg. Ezek után napjában háromszor locsoltam a jeget. Mit tehettem. Kosztot, kvártélyt kaptam. Bosszúm csak az lehetett, hogy nem csak locsoltam, le is pisiltem a jeget. Később felfáztam, tüdőgyulladási kaptam, hazakerütem. Hogy nem mentem vissza, nem rajtam múlott. A mester a rengeteg szesztől begolyózott ... ★ Pestre először a vonat tetején utaztam. Egy nap egy éjszaka tartott az út. Mi vitt oda, ia fővárosba? A muszáj. Hallottam hírét, hogy ott akad számomra munka. A munkára nekem akkor nagy szükségem volt. Etetni, ruházni kellett magamat. Pat- rónusom, a „Rokon” beajánlott a kőbányai Wadobához. Nagy és jeles cég volt az, főként stráfkocsikat gyártott. Wadobát egyszer láttam. Lefitymált: — Gyenge a legény. Nagyon sovány. Nem is tudom, mire alkalmazzam. Talán még tetves is? — Tetves az úr. Tetűm nekem csak a háborúban volt, de akkor kopaszra vágtak és a ruhámat is elégették. — Kik? — Hát a hatóság. — Hja, a hatóság. Na, menj ki fiam, hadd beszélgessek a nagynénéddel nyugodtan. — Később megtudtam, inas nem lehetek, de heti 50 forintért felvettek .segédmunkásnak. Wadobánál megtanultam, hogyan kell kétkerekű kocsit húzni és mert eltört a kerék, levontak a heti béremből 30 forintot. Másik alkalommal két féderrugót hagytam el, a büntetés 100 forint volt. Részletre, levonásra. Wadobánál én tönkremegyek, ha nem disszidál. De elhúzta a csíkot. Szép őszünk volt akkor, azon a hét végén. Már egy órája álltunk a pénztárablak előtt, amikor kilépett Bicó úr és szónoklatot mondott: — Emberek. Sajnálom, de nincs pénz a kasszában. Es már nem is lesz. Wadoba úr és családja eltávozott. Ne kérdezzék, hogy hová, nem tudom. Velem csak annyit közölt, hogy külföldre mennek, mert a kommunizmusban nincs jövője a magániparnak. Azt is közölte Wadoba úr, hogy köszöni a hűséget és a munkát. Így hát emberek, hétfőn már ne is jöjjenek, be lesz zárva a kapu. Volt zúgás és felháborodás. Később láttam, ki ezzel, ki azzal kárpótolta magát az elmaradt fizetésért. Én kihúztam a kocsit. Részben, hogy ne menjek gyalog, másrészt az egyik kerekéért már úgyis fizettem 30 forintot, és az elúszott heti bérem volt a másik kerék. ★ — Jó vicc! Azt kérded, minek mesélem ezeket most? Hát nem érted. Dühös vagyok. Nem tehetek róla, de mindig úgy érzem, rólam beszélnek, nekem beszélnek. Valahogy nem tudom túlten- ni magam azon, ha a műsor vezetője, a képernyőről merően a szemembe néz és rámszól: „Tovább az nem megy, hogy miközben a termelés növekedése elmarad a tervezettől, a fogyasztás, a bérkiáramlás meghaladja a tervezettet. Tessék tudomásul venni, hogy dolgozni kell és úgy kell dolgozni ...” — Na és. Ez téged zavar? — Nem. Engem az zavar, hogy nem tudom ki az, aki nem dolgozik, ki az, aki nem tudja, hogyan kell dolgozni. Ki az, aki nem tudja, mi az a munka? — Ez nem olyan egyszerű. Igenis sokan vannak, akik nem dolgoznak. Vagy csak úgy csinálnak. ★ Ha nekem most mindaz eszembe jutna, amit a munkáról megtanultam, és lenne időm és türelmem, akkor egy regényt írnék. Ámbár minek is növelném a kiadványok számát. Eléggé pocsékoljuk úgy is a papírt. Különben a munkát, mint olyant, nem szeretem. Sohasem szerettem. Szerettem volna egyszer krémest enni. Ez akkor volt, amikor a kézikocsival együtt már a Wisolit és Borbély céghez elszegődtem. Wisolit volt az isten, Borbély a helytartója. Egy forint harminc fillér volt az órabér. Ez hamarosan leszállt egy forint tízre, mert szálláshelyül megkaptam az iroda feletti galériát, a rozoga dikót, a dundi dunnát és mindazt a koszt, amibe esténként belefeküdtem. Csiszolóüzemről volt szó. Kizsákmányolásom története, hogy Wisolit szólt: — Hova jársz te délutánonként ? — Lógok a ligetben. — Csak úgy. Jobban tennéd, ha dolgoznál. Most nagyon sok a munka. Túlórában másfeles bért kapsz. Mondjuk egyhatvanat... Attól kezdve napi 16—18 órát dolgoztam. Kerestem heti 170—200 forintot. És milyen az ember, még ha gyerek is. Még több pénzt akartam. Vasárnapokra vállaltam a műhelyek takarítását. További 15 forint. A pénzemet a mester, a főnök kezelte, v Annyit éltem fel, ami kosztra kellett. Tavasszal ruhát csináltattam. Valódi angol szövet, kéz alól, a Teleki térről és valódi úri szabó szintén a Teleki térről. — Fiatalúr — mondta a szabóm próba közben — maga ebben a ruhában mindenkit meghódít. Uram, a lányok szeretik az eleganciát. . . Sajnos akkor éppen a mester feleségébe voltam szerelmes. Viszont a krémest már nagyon kívántam, azelőtt még soha nem ettem. Bementem hát az üzletbe: — Ez is jegyre van? — Nem uram — mondta a cukrászné. — Mennyit parancsol ? Húszat vettem, becsoma- goltattam és a legközelebbi kapualjban befaltam. Restelltem a cukrászdában enni. Másnap kitört rajtam a kré- mesvész. Az orvos, akit Borbély hívott ki hozzám, influenzát és általános gyengeséget mondott, de én tudtam, a krémes lett a bajom. Egy hónapig voltam beteg. Ez alatt a műhelyt bezárták. A céget államosították. Lábadozón az utcára kerültem. Akkor laktam először a Gellérthegyen. A „Mótnerben”. A ruhám angol szövet, a szabóm angol úri és éjszakánként láttam Budapestet. . . ★ — Voltál te vagonrakó és húsipari segédmunkás is. — Sok minden voltam. És nem estem kétségbe soha. Volt bennem ugyan keserűség, de sohasem akkora . . . — Mekkora? — Mit tudom én. Most, hogy belegondolok, azt hiszem, nem is igen gondolkodtam azon, hogy mi lesz. Egy valamit már akkor is tudtam. Ingyen, az én két szép szememért senki sem ad majd kenyeret. Ezért is jártam el a köpködőbe, a Mester utcába. Onnan közvetítettek ki vagonrakodásra, majd a Soroksári útra a Vágóhídra. Ott szúrták ki, hogy gyenge vagyok még a szerelemre. — Szerelemre? — Értsd jól. Nem volt ki a korom. És már szocializmus volt. Tilos a gyermeki munka. így kerültem végül is Makk Nándorhoz, Zsinkó Imréhez tanulónak . . . ★ Ügy alakult, hogy nem maradtam meg a tanult szakmában. Viszont munkaviszonyom, az van. És nem csak viszonyom van. Munkám van. Egyre több, nem csaik hagynak dolgozni, de bíztatnak is. Nem differenciáltan bíztatnak, de általában. Csak tudnék néha közbeszólni. Mondanám: — A túlzott bér nem hozzám áramlott. Az exporthoz kevés a közöm. Hogy miért csúszik a határidő, miért ázik be a tető, miért nem szolgáltat a szolgáltatóipar? — nekem ne magyarázzák. Nem értem. ★ Nem lovalom bele magam. Most már befejezem. így is hosszúra sikerült annak érzékeltetése, hogy miként történt, elmondanom mesteremnek, Zsinkó Imrének: — Boldog új évet. Adott egy forintot és mor- gott. Most jut eszembe még valami. Zsinkó azt válaszolta; — Újévben is dolgozni fogunk. Mire lejövök, legyen meleg a vas. 1986, december 31. ^ Elek Emil: Szabolcsi vasmunkások.
