Kelet-Magyarország, 1986. december (43. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-24 / 302. szám
KM KARÁCSONYI MELLÉKLET 1986. december 24.-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------. „Kérem, segítsenek!" Á SAHARA—LÁDA új köntösben A z Ókori római birodalom nagyobb városaiban a Fórum (nyílt tér), a piactér vollt a közélet, a politikai élet színtere. A Fórumon a népihez szóltak a szónokok. Itt tartottak népgyűléseket, törvénykezéseket. A hallgatóság zajos Vitájában ónt, formálódott a vélemény, mit kell cselekedni a közösségért? Lapunk szerdánként megjelenő Fórum rovatában az olvasók szólnak az olvasókhoz, figyelmét kérik az illetékeseknek. Nincs járda, vakok az os tori ampák, kocsma lesz a tejivóból, száraz a kenyér, zsúfoltak a buszok, a kis facsemetéket eltördelik... — számos a gondunk, bajunk. Naponta tíz-tizenöt levél érkezik a megyéből a levelezési rovathoz, gyakran megcsörren a telefon, nyílik az ajtó, sóhajtva, sírva vagy dühösen ül le a fotelba az olvasó: „Kérem, segítsenek!” <______________________________ Mégis, a levelek, panaszok nagy része egyéni baj, bú, gond. Közbenjárunk a tanácsnál, különféle Intézményeiknél, hivataloknál, elbírálást, intézkedést, vizsgálatot kérünk — bízván az olvasó igazságában, őszinteségében. Sokszor lelohad azonban arcunkról az öröm! Az illetékesek válasza gyakran elkeserítő, hisz az igazság sokrétű, bonyolult, viszonylagos dolog. Emberi önzést is tapasztalunk. — Állítsák le az orvosi rendelő építését! — kérte telefonon egy izgatott hangú hölgy. — Besötétíti a konyhám ablakát! Télen- nyáron égessem a villanyt, hogy lássak? Az örökösföldi lakótelepről beszélek! Kár lenne tagadni: olyan olvasóink, levélíróink is vannak, akik önös érdekből fordulnak hozzánk, intézzük ed, hogy építsék föl a kerítését, festessük ki a lakást, kérjünk számukra pénzt, segélyeket, jelentsük föl a szomszédot, mert megsértette a mezsgyét, javíttassuk meg a rossz vízcsapat ... A hang néha fenyegető: „Ha maguk ezt az ügyet nem teszik rendbe nekem, akkor írok a televíziónak, a Jogi eseteknek, a minisztériumnak!” Volt olyan olvasónk is, akii az illetékes hivatal elutasító válasza után úgy vélte, majd a szerkesztőség közbenjárására mentesülni fog jól megérdemelt büntetése alól... Levélíróink, olvasóink többsége bizalommal fordul rovatunkhoz, hisz idős, beteg, magatehetetlen, vagy kiszolgáltatott ember, járatlan a hivatalokban, intézményekben, ezéint nem is tudja, kitől várhat segítséget, írt a bajaira. Gyakran azonban ' kevés a tehetőségünk. Hogy fogjuk le az iszákos, durva férj kezét? Miképp magyarázzuk meg a kocsmában szórakozó „édesanyának”, hogy nem jó, ha gyermekei étien- szomjan vacognak a hideg lakásban ? Van-e módunk a munkakerülő fiatalembert értelmes életre nevelni kót-három röpke találkozás alatt? Jobb belátásira téríteni a bömbölő muzsikával éjszaka szórakoz- gaitó szomszédot? Megkeressük a hatóságokat, szerveket, levelezünk, telefonálunk az ügyben. Támaszt, megértést próbálunk keresni, erőt a szülőknek, aggódó nagymamáknak, megkeseredett feleségeknek, férjeknek a cselekvéshez, célt és értelmet a tévutakon jó ösvényt keresgélőknek . . . A köszönő, öröm hangú levelek, borítékban küldött préseit virágok üzenetéből látjuk: nem hiába! Mindig gondolkodtat óba ejtenek azonban a névtelen levelek. „Száraz volt a kifli! Miért nem íkapni olcsó poharakat ? Rosszul számolt az eladó. Késett a busz! Zsíros húst kaptam a hentesnél...” — sorolhatnánk tovább, de vajon miért félünk aláírni a levelet? A rovatban megjelent cikkekre gyakran érkeznek olyan levelek is, amit bár aláírtak, de a név és a lakcím kitalált. Nemrég egy középkorú szemüveges férfi kérte segítségünket. — Rossz a sarki telefonfülke — mondta. — Mi lesz, ha éjszaka mentőt, orvost kell hívni? A telefont megcsinálták, az olvasónak küldött értesítést azonban visszahozta a posta, „Ismeretlen” jelzéssel. Gyanítom, valamiféle bosszútól, retorziótól tartanak az emberek, bár kérésükre természetesen titokban tartjuk nevüket. Néha rosszindulatú, magántermészetű pletykákat is megírnak rovatunknak Olvasóink, ezek irattárunkba kerülnek. Mi a közösségért munkálkodunk. Fórumunk amolyan modern agora, közös gondjaink, bajaink megoldására hivatott „nyílt tér”. Próbáljunk élni vele! (tmi) ezüstfehér vagy kékesszürfce árnyalatú, kúpos koronájú fa, hosszan kihegyezett tűlevelűkkel. Az utóbbi időben kezditek fölfedezni a nyugatdunántúli falvakban már régebben kedvelt feketefenyőt, amely feldíszítve ugyancsak pompás karácsonyfa. Karácsonyfa-szabványunk 1979 óta van. Mennyi? A kérdőszó az árra is, a darabszámra lis, a magasságra is vonatkozhat. Ami ez utóbbit, illeti, gyermekkorom fái a plafont verdestek, aztán ahogy nőttem, úgy csökkent a magasságuk. Ma az országos átlag 1,33 méter. Egynéhány évvel ezelőtt készült felmérés szerint a legmagasabb karácsonyfákat Baranyában, Fejérben, Győr-Sopronban (1,65 m), Komáromban, Somogybán, Borsodban, Hevesben, Nógrádiban és a fővárosban állítják. Az alföldi megyék — érthető okokból — elmaradtak e téren, Szolnokban például 1,06 m az átlagos fenyőfamagasság. Ami évek óta hagyomány: mindig a Parlamentben felállított karácsonyfa a legmagasabb: 15—20 méter közötti. Az idén decemberben a vasi, somogyi, zalai erdőkből került ki a legtöbb karácsonyfa. Hazánkban általaiban másfél millió karácsonyfa .talál vevőre évente. Öt évvel ezelőtt a legolcsóbb fa, a lucfenyő métere 26 forint volt, tavaly hetvenhat, az idén pedig... Hiába, no, múlnak az évek. Juhani Nagy János Puskás László Szabolcsból elszármazott fotóművész küldte a mellékelt képet az alábbi szöveggel Londonból: „Mellékelten megküldöm a szerkesztőség részére a SAMARA—LADA-ról készült fényképemet. A Richard Grant cég által felöltöztetve ezzel a külsővel fog megjelenni 1987-ben az európai piacon. A prototípus ma még csak az én lencsém előtt látott napvilágot — örülnék, ha a Kelet-Magyarország olvasói látnák az „átöltöztetett” kocsit először a világon! Januárban küldök majd az Autó-Motornak is, hogy ők se maradjanak ki .a szép hírből. A kocsi új hűtőrácsot, oldaldísz- és védőléceket kapott, és első-hátsó teljes pro- fillécet és sirodinamikai spoitert hátsó (gumi) és keréktárcsákat. Az ára: nem veszélyes. T.” Négy örökzöld címszó Karácsonyfa-lexikon Miért? A karácsonykor feldíszített fenyőfát az úgynevezett misztériumjátékokra vezetik vissza, amikor is a tudás fáját jelképezte (ezért is akasztottak rá almát). A római, germán eredet mellett vall az, hogy valamikor a rómaiak szerencsét hozó babér- és olajágakkal, a germánok virágfűzéres fenyőgallyakkal díszítették föl karácsonykor a házaikat. Van olyan magyarázat is, amely a fenyőfát a pogány kultuszok emléke ként, az úgynevezett világfa-motívum örökéként értelmezi. A fenyőfa örökzöld leveleivel már a közelgő tavasz képzetére is utalt; a megújulás, az újjáéledés és a jövendő termékenység jelképe volt a téli napforduló vegetációs világában. A természeti népek életfa- vagy termőág-elképzelése akként is tovább él, és a meggyújtott gyertyák is ezt jelképezik, hogy a fa karácsony éjszakájára kivirágzik .. . Mióta? A fenyőfaállítás szokása az ősi mágikus utalások ellenére is meglehetősen új keletű: a kereszténység történetében jóval több karácsony telt el fenyőfa és gyertya nélkül, mint ezekkel. Karácsonyesti szimbólumként a XVII. század elején Elzászban bukkant föl az első tűlevelű. Szobadísz először 1605-ben, Strassbourg- ban lett belőle, ahol is almával, papírrózsával, aranyfüsttel, ostyával díszítették. A század közepén már Hannoverben is ismerték. Az első részletes karácsonyfa-leírás egy 1737-ben írt wittenbergi könyvből maradt ránk. Oroszországban a XVIII. század elején cári rendeletre kerültek fenyő- és borókaágak a házakra. 1757-ben gyújtották meg az első gyertyát a karácsonyfán. 1781- ben már az Újvilágban is ismerik a szokást, Kanadábá kivándorló német családok Vitték magukkal. Drezda piacain 1807-ben árulnak először karácsonyfát, Lipcse főterén Goethe megcsodálja és útirajzaiban meg is örökíti a polgárok által körültáncolt, feldíszített fát. Berlinben 1816-ban Wilhelm von Humboldt felesége, Bécsben 1821-ben egy Anschutz Henrik nevű színész díszíti föl az első „köztéri” karácsonyfát. A szokás német közvetítéssel jut el hazánkba a múlt század elején, előbb úri, majd polgári szokásként. Báró Podmaniczky Frigyes vacsoraasztalára például úgy került, hogy a házigazda egy osztrák rokona vágatta ki és helyezte el meglepetésként az- ebédlőben. 1825-ben a martonvásári Brunswick Teréz grófnő, a későbbi óvodaalapító állít karácsonyfát. Budán 1847-ben készítettek feljegyzést az első feldíszített tűlevelűről. A karácsonyfa a fővárosból kereskedők közvetítésével került el a városokba, majd — jókora késéssel — a falvakba is. „Nem volt ritka — írja Hoffmann Tamás—, ha a földesúr cselédeinek állíttatott fenyőfát, erre helyezte el a háza szolgálóinak szánt csekély ajándékait. Ezt a szokást igen hamar átvették a kereskedelemből és kézműiparból élő polgárok, hiszen a múlt században még segédeik, inasaik többsége velük együtt, közös háztartásban élt.” Legkésőbb a falvak népe fogadta be századunk elején a karácsonyfa-állítás szokását. Idősebbek még emlékeznek rá, hogy gyermekkorukban legföljebb a módosabbaknál volt fenyő. A szegényebbek borókát akasztottak a mestergerendához erősített kampóra, s az ágat cérnára fűzött pattogatott kukoricával, házi sütésű pereccel, almával, dióval díszítették. Ma hazánk lakosságának 91,4 százaléka mindig állít karácsonyfát. Milyen? Földünk sok részén nem tűlevelű fa díszük karácsonykor, hanem bambusz, ananász, feldíszített banánfürt, píníafa vagy pálmaág. A fenyőfák közül a luc a legismertebb és a leggyakoribb karácsonyfának való. Ez a keskeny, kúpos koronájú fa nálunk csak a Nyugat- Dunámtúlon honos, ahol ültetvényeken nevelik a féli ünnepre. Ismert fajta a jegenyefenyő lis, amely Közép- és Dél-Európa hegyein él. Ágai inkább vízszintesen állnak, tűlevelei pedig szélesebbek és hosszabbak, mint a lucfenyőé. A legdrágább karácsonyfa az ezüstfenyő: S zólítsam barátjának — kérte Sto- hanek. Megteszem a kedvéért. Annál is inkább, mert fölöttébb elesettnek tűnik. Hetek óta nem látom és most sápadt, szemei táskásak, háta görbe, mint a pléhkanál száA felettes meghökkent. Dekkolt egy pillanatra, aztán felismerte a nagy lehetőséget. Végre egy ember, aki nem a nehéz gazdasági helyzetre, a begyűrűzésre, az alacsony- fizetésre, a kevés prémiumra panaszkodik. Ezt a Stohaneket csak a cipő szorítja. Nem egy Szorít a cipő ra. Részvétem iránta határtalan. Hangom remeg és kellőképpen halk. —• Mi a baj barátom? Lemondóan legyint. Ve- rejtékcseppeket töröl le homlokáról, majd int, hajoljak közelebb, mert a hangszálai nem szuperálnak. Suttog. — Kivágtam a cipőt az ablakon. — Na és? — Az ablak zárva volt. Ablakos pedig nincs, cug van és kiújult a reumám... Teszem azt, mintha érteném. Ámbár nem fér az agyamba az a vehemencia, amellyel Stohanek a cipőinek sorsát elintézte. Kivágni egy pár cipőt az ablakon, amikor ezer forint alatt aligha kaphat újat?! Eme felismerés döbbenetében kérdezem: — Hogy tehette? — Hosszú annak sora ... Indulatok nélkül, de elmeséli. A közismert Murphy törvényével kezdi, miszerint: „Ami el tud romlani, az el is romlik." Stohanek még a nyáron el- nyűtte a téli cipőjét. Vett egy újat. Mint megannyi vásárló, türelmetlenségében úgy vásárolt, hogy a jobblábast felpróbálta, stimmelt és azt hitte ha a jobb jó, a bal is az. Tévedett. A ballábas topánka szorított. Visszavihette volna, kicserélhette volna, de nem. Különben is Stohanek nem az az alkat, aki kedvét leli a csereberében. Elveivel is ellentétes az, amit a rafináltak művelnek, hogy egyszer vesznek életükben cipőt, és attól kezdve csak csere cipőben járnak. Stohanek tűrt és szenvedett. Ebbéli állapotában szólt rá a felettese csak úgy kutyafuttában, mellékesen a folyosón: — Hogy van Stohanek? — Szorít a cipőm. bonyolult ügy. Megoldja egy jó tanács: — Öntsön bele vizet. — Vizet? — Valamikor a cipöínsé- ges időben mi azt úgy csináltuk, hogy teleöntöttük vízzel a cipőt, felhúztuk és elkezdtünk járni benne. Miután a bőr tágul, felveszi a láb alakját, egy hét múlva úgy pászol a lábra a cipő, mint karácsonyfára a szaloncukor. És Stohanek vizet öntött a cipőjébe. Annál is inkább, mert hitte: (kiolvasta a felsőfokú szakértelemtanból) cipőszakértő és szakértő általában az, aki más városból érkezik. Márpedig a felettes más városi. Egyébként is, ha tágul a világ- egyetem és tágul az igazság, akkor a ballábas cipőnek is tágulni kell. — A cipőbe tehát vizet öntöttem — suttogja most Stohanek. — Többször is. Nem tágult. Ellenben felfáztam. Lábtul. Az orvosom végtagfájdalmaim és magas lázam miatt a délhongkongi influenza vírusokra gyanakodott. Hittem neki a tüdőgyulladásig, a száraz mellhártyáig, aztán egy lázas pillanatomban lábra állított a felismerés. A vizes cipő az oka mindennek. Még belegondolni is szörnyű, ha elpatkolok, mit mondanak. „Elhunyt Stohanek, mert szorított a cipő." — Erre fel kivágta? — Az ablakon. A cipőt nem bánom, de hol szerzek én most ablakost? Egyébként mondja már szomszéd, használ ez a sok hó? Kell ez a vetésre? H ümmögök. Nem vagyok szakértő. Nem az vagyok, aki más városból érkezett. Seres Ernő
