Kelet-Magyarország, 1986. december (43. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

1986. december 24.

Kelet-Magyarország

3

Szorult vagy nehéz helyzetben várhatunk a megváltó szerencsére. Vagy éppen a vak véletlenre. Akad, aki arra gondol: az élet úgyis kiforogja magát. Közben vádolhatjuk a körülményeket, amelyek nem változnak maguktól a javunkra. A tettelen tehetetlenség statikus állapota sikert aligha hozhat. Mozdítói világunknak csak azok lehetnek, akik felelősségtől hajtva,

szenvedéllyel alkotva intenek arra; édestestvér

— a küzdelem, a kockázat, a siker —

„Az arc

ragyogása

mindent

megér...”

(Egy pillanatig sem habozott, amikor a lakására küldött autó egy azonnali műtéthez szólította. Balkányi fiatalember várt rá, aki lefűrészelte az ujját, s a hüvelyket csak egy bőrdarab tartotta. Dr. Noviczki Miklós a mikroszkópra hajolva öt óra alatt visszavárta az ujjat.)

— A véletlenek sora vezetett el oda, hogy kézsebész lettem. Diák koromban még zongoraművésznek készültem, de időben rájöttem: ahhoz, hogy jó művész legyek, keveset tudok. Márpedig harmadrendű sikertelen zongoristaként élni, kudarcok között, nem lehet perspektíva. Amikor az orvosi pályát kezdtem, még elájultam, amikor vért láttam, mosolyogtak is rajtam. Kutatópályára szerettem volna kerülni, ezt is keresztezték a lehetőségek. Aztán elköteleztem magam a traumatológia mellett, s ahogy az élet követelte, úgy léptem. Kellett, kell, s sajnos nagyon soká szükséges lesz még a kézsebész. Megtanultam a mikro- sebészetet, s ma teszem a dolgom.

(A harmincöt éves orvos nyílt tekintetű, derűs, mozgékony ember. Szavai a hatvanas évek végén serdült beat-nemzedék őszinteségét adják vissza. Amikor iménti röviden elmondott életpályájára kérdezek rá, kertelés nélkül felel.)

— Senki a világon nem irigyelt akkor, amikor a sebészetnek ezt a területét tanultam. Igaz, fiatal vagyok,

mikor tanuljon az ember, ha nem most. De hát ez áldozattal járt így is, nekem is van családom. De nem tudtam egy percet sem tétovázni, hiszen éreztem, itt hasznos lehetek, olyat csinálhatok, amit más nem tud még, ami új, ami izgalmas. Persze az is világos volt, ez nem lesz pénzes szakma, s ha kicsit jobban akarok élni, meg kell operálni egy-egy sérvet vagy zsírdaganatot is ahhoz, hogy nekem is dugjanak valamit. De — biztosan furcsa amit ''mondok — én nem keresni akarok mindenáron, hanem dolgozni. Ez különben a mi korosztályunkra jellemző. Én úgy érzem, a gipszelés is lehet művészet, a műtét csoda.

(Dr. Noviczki és a vele dolgozó team körülményei jók, talán jobbak, mint más kórházakban. De korántsem olyanok, mint amilyenek lehetnének. Nem véletlen, hogy Győr, Pécs, Budapest, Szeged és Eger mellett éppen Nyíregyházán vállalkoznak replantációra, s hogy itt alakul ki az országban a második vidéki kézsebészeti részleg.)

— Voltak nekem is kudarcaim. Nem is kevés. Nincsen olyan út, amely mindig egyenletes. De hiszem, hogy csak akkor haladunk előre, ha mindig tudunk és akarunk valami újat. Tartson előbb az igény, ez megszüli a lehetőséget is. Dőre dolog arra várni, hogy mindenkinek ölébe hull a legjobb körülmény, ami között aztán arathatjuk a sikert. Különben is úgy érzem: a sikert ma sokan irigy- ük. Az érte hozott áldozatot, a munkát már kevesebben. Nekem siker minden eset, ha valakin segíthetek. S közben már látom, mert látni akarom a jövőt, a kézsebészetet, a kísérletes műtőt, a kézsebészeti ügyeletet, a a teameket.

— Két vagy három hónap után bementem a műszaki igazgatóhoz, s megmondtam; nem akarok kávét főzni és vizet töltögetni a főnökömnek, adják ki a munkakönyvemet. Kutatni akartam, akarok, ha ez nem lehetséges, akkor inkább elmegyek. Ez tíz évvel ezelőtt volt, amikor a debreceni egyetemről ide kerültem Tiszavasváriba, az Alkaloidába. Először azt ígérték, folytathatom azt a témát, ami a szakdolgozatom volt, miután ez időszerűtlen lett a piac miatt, tettek az üzembe, ahol rájöttem: nincsen rám szükség.

— Szerencsére jött a sereg, behívtak, s mire visszajöttem, rendeződtek a dolgok. Megkaptam én is a kutatási feladatot — idézi a múltat dr. Tímár Tibor kutató. — A téma amin dolgoztunk, nagyon jelentős volt, végeredménye igazolta, érdemes volt éjjelt és nappalt, ünnepet és vasárnapot beleölni. Az USA független eljárásnak ismerte el, húsz országban szabadalmazták, többek között az NSZK-ban, Japánban. Talán ez a siker adott új lendületet annak az irányzatnak, amely elismerte és szorgalmazta a gyáron belüli kutatást. Visszatérhettem egy korábbi, kedves témámhoz, a peszticidekhez.

— A kutatás közben meg- döbbenten vettem észre, hogy valami egészen más eredmény mutatkozik, mint amit vártam. Be Debrecenbe, az egyetemen lévő műszerekkel kontroll. Aztán újra kísérlet,

„Nem akartam

kávét főzni...!”

újra kontroll. Kiderült, hogy nem hiba, nem tévedés, sikerült olyan eredményhez jutni, ami merőben új. A szabadalmi eljárások után lehetett publikálni, 84-ben az NSZK-ban, 86-ban Ottawában, Kanadában tartottam ebből előadást. Jószerével még haza sem értem, már a gyárban volt a rhultinacioná- lis cég, a Dupont levele, amely együttműködést ajánl az Alkaloidának. A tudományos siker tehát együtt járt az üzleti eredménnyel is.

— Tudom, mindez így egyszerűnek tűnik. A kémia esetében, úgy szoktam mondani, minden a lombikban dől el. De amíg eldől, addig izzó hőfokon keli lenni, megszállott szenvedéllyel menni az úton. Van persze kudarc is, én is megéltem. De a kudarcból is lehet tanulni. A siker csak pillanatnyi, elmúló, s ha megmaradunk annál, hogy örvendünk, nem jutunk tovább.

— Az első sikeres kutatási eredmény után két pártatlan bíráló véleménye alapján megkaptam a doktori címet. Most kandidatúrára készülök. Az angol nyelvvizsgám megvan, de a tanulás, az információk megszerzéséért vívott küzdelem, az idővel valló harc állandó. Mai kutatási lehetőségeink elérik a közepesnél jobb európai színvonalat. Az ipari háttér, a gyár tudatosan alakítja a kutatási bázist, hiszen ezt a világon mindenütt így teszik. Lehetőségünk van a nemzetközi konferenciákon részt venni. Lényegében a kutatói szenvedélyen múlik, hogy az ember mire képes. És még valamin: a családi háttéren. Ha nincsen megfelelő párja az embernek, aki érti, tudja, mit jelent este 10-kor felállni, bemenni az üzembe, a laborba, mert valami eszébe jut az embernek, akkor nem megy.

— Harmincnégy esztendős vágyók. Nem tagadom, sok másra, mint a kutatásra nem marad időm. De már azt is tudom: nekünk magyaroknak nincs mit szégyenkeznünk a nagyvilág vegyészei között.

„Ezt mindenütt

lehet...”

Petróczi János, a tímári Béke Tsz agronómusa a növénytermesztésre tette fel az életét. A megyében jól ismerik, hiszen ha búzáról van szó, óhatatlanul elmondják: Tímáron hektáronként 73 mázsát takarítottak be egy holland fajtából, mégpedig 150 hektárnyi területről. De ismerik a nevét a burgonyával foglalkozók is, hiszen a gülbaba feltámasztásának is egyik prófétája, mitöbb, művelője. Szenvedélyes ember, aki napja kétharmadát fordítja a közös munkájára, utazik, tárgyal, kísérletezik, üzletet köt, vitázik, számol. Amikor arról faggatom, mi e szenvedély oka, mi motiválja abban, hogy siker után újabb sikert keressen, rendkívül egyszerűen foglalja össze életfilozófiái át.

— Ha másutt tudnak egy hektárról 100 mázsa búzát betakarítani, mi miért ne tudnánk? Ha mások tudnak jó fajtákat kikísérietezni, mi miért ne tudnánk visszaszerezni azt a burgonyát, amit mindenki szeret? Nem kétséges, sokkal egyszerűbb egymás mellé rakni a meg nem vailósíthatóság érveit, a nehézségeket, a gondokat. De ez szerintem álság. Előbbre csak akkor megyünk, ha kockáztatunk. Hogy mi a munkánkban a kockázat? Sok. Több, mint amennyit hisznek.

Az agronómus pontos számokkal alátámasztott szakelőadást tart arról, hogy milyen jellemzői vannak az egyes búzafajtáknak, miként válogatták ki a most elvetett hét szuperelit fajtát, hogyan dől majd el, melyik a legjobb, amit aztán vetőmagnak is meghagynak, ólomzárolva kínálnak. Beszél a biológiai alap helyes megválasztásáról, az öntözési körülmények bővítéséről. Míg hallgatom, s szinte követni sem tudom eszmefuttatását, meg kell állapítanom: nem lehet nem

hinni ennek az embernek.

— Hívom és mindig várom a kollégáimat a megyéből. Sokan néznek, mondják, könnyű nektek, itt ilyen a talaj, ilyen a csapadék. MonPetróczi János

dóm nekik: ezt mindenütt

lehet! Csak tudni kell, milyen talajba kerül a mag. Ki kell választani a legjobb technológiát. Persze annyi, hogy elvetünk, s várjuk, majd csak kinő valami, az nem megy. Nem szeretnék én bántani senkit, de sokaknak kényelmesebb, ha nem csinálnak maguknak pluszgondot. Itt van mondjuk a gülbaba, hogy a burgonyára váltsak. Remek dolog. Nagy üzlet is van benne. Hogy gondosságot igényel a vetőgumó előállítása? Igaz, ingyen nem adják. De gondolja el, a háziasszony előrecsomagolva megveszi, aztán rájön: ez más, mint a többi! Hát nem öröm ez?

Petróczi János ném idealista. Tudja, hogy amit csinál, az a tímári termelőszövetkezet minden tagjának érdekét szolgálja, s igen nagy haszon a népgazdaságnak is. Többször kimondja a varázsigét, kockáztatni, gazdálkodni. És mindig az újért, az újjal.

— Belevágok a hibridkukoricába. Hajdúban 3000 hektáron vetik. Borsodban 300- on. Sok helyütt meg se próbálják, pedig Bóly példája is azt mutatja: ez ma a világi üzlet. Egyelőre 36 hektáron próbáljuk ki, s ha sikerül ... De miért ne sikerülne? Gondolja el, egy mázsa kukoricáért 1800 forint! Én egyszerűen bűnnek érzem a tehetetlenséget, s nem tudom megérteni azt az óvatosságot, ami sokakat visszatart. Higy- gye el, ez nem elsősorban pénz kérdése. Akaraté, vállalkozásé.

Korunk kulcsemberei a tanárok. Az oktatási reform nagy lehetőséget adott a kezükbe, hogy belátható időn belül olyan generációkat bo- csássanak ki a középiskolák falai közül, akik egyértelműen a jövő évezred emberei. Különös felelősség hárul a természettudományos tárgyak oktatóira, akik közül dr. Molnár Zoltánt, a Krúdy Gimnázium fizikatanárát faggattam arról, hol rejlik a tanári munka sikerének kulcsa.

— Széchenyi híveként a fontolva haladás gyakorlatát vallom. Amint látni, ez magában foglalja az állandó előremenetelt, ugyanakkor kizárja a hirtelen, kampány- szerű, meggondolatlan lépéseket. Ez lényeges, hiszen a fizikaoktatás teljesen új utakon jár. Alkalmas arra, hogy a világ e téren mérhető szintjét adja a tanulóknak, ami viszont azt is jelenti, hogy olyan kincset kínál, ami valóban a jövő. Ha azt mondom, hogy a fizika ma gondolkodni tanít, újszerűén gondolkodni nagy dolgokról, akkor már érzékeltetem, hogy sokkal többről van szó, mint

Dr. Molnár Zoltán

tárgyi ismeretek egyszerű közléséről.

Szerintem a fizikát meg kell tanulni, úgy, ahogy azt a könyv írja. El is mondom ebbéli nézetemet, ami nem talál egyetértésre dr. Molnár Zoltánnál.

— Az igaz, hogy nem elég a modellszerű gondolkodás,

„Nagáyal ragadja a diákot...”

a tananyagot is tudni kell. De ez semmiképpen nem azt jelenti, hogy a régi módszerrel ez elérhető. A tanárnak teljesen át kell programoznia magát, hogy képes legyen érdeklődést kelteni, lelkesíteni, hogy tudjon olyan indítást adni, amire építhet a diák, az iskola után is. Ez az egész egy rendszer, mely alkalmassá tesz tanítás közben az új feladatok közlésére; de igényessé is teszi a diákot, hogy a maximumot várja. A mai fizikaoktatás olyan, hogy azzal minden elérhető, hiszen nagy tanári szabadságot biztosít, más szóval: a „hogyan” a mi dolgunk. Az önállóság nagyszerű, de felelősségteljes dolog. Tartalmazza a kockázatot is, de egyértelműen csak ezen az úton juthatunk

sikerhez. Talán megvalósul az is, hogy a tanítás végeredménye bizonyít csak, az minősít, az ad rangot.

Egy mindennap újat hozó tudományt oktatni nem mindig a legjobb tárgyi feltételek közepette nem könnyű. Iskolájukban is a 10 számítógép hat típusú, s nem is a legkorszerűbb. Tudvalevő, hogy jó néhány szemléltetőeszköz is rossz, bár egészen új.

— Természetesen kifogást lehet találni, de ez nem visz előre. Én úgy érzem, a tanárak bizalmat kaptak a reformtól. A kivánalom, hogy minőségi változást érjünk el. Ha a kifogásokat soroljuk, előbbre nem jutunk. Azzal érjük el a legjobb eredményt, ami van, de használunk televíziót, videót. Van azonban valami, ami ezeknél is fontosabb. Az, hogy_ a tanár egyéniséggé tud nőni. Olyan emberré, akinek hitele van, aki magával ragadja a diákot, de talán a társait is, aki olyan összefüggéseket mutat meg, melyek teljesítményre inspirálnak. És ez a legfontosabb. Felszínre hozni a legjobbak legjobb képességeit, teret adni nekik.

— Ügy vélem, hogy ezek a követelmények a tanári pályáról is kiszorítják a konzervatívokat. A korszerűsödésben aligha tehetünk kompromisszumokat. Azt viszont elengedhetetlennek tartom, hogy a korszerű munkához legyen a tanárnak ideje. Ne kényszerüljön arra, hogy elaprózza magát a mellékesért, s ugyanakkor — s ez nem csak a tanárokra vonatkozik — az értelmiségi

munka kapja meg a társadalom maximális elismerését.

Molnár tanár úr növendékei évek óta a tanulmányi versenyek szereplői, ott vannak a továbbtanulók népes csapatában. Személyisége a diákok körében vonzó, munkája a megyei szaktanácsadás a fizikatanárok körében. Negyvenkét éves, családos, derűs. Kutató nyugtalansága, újra nyitott szelleme — a modellszerű gondolkodás szellemében — számomra a már ma megtalálható holnapi tanárt mutatja.

Bürget Lajos

Négy személyiség" négy egyéniség. Külsőre, vér- mérsékletre mások és mások. Ami közössé teszi őket, s egy újságoldalra tereli mondandójukat, az egy: ők nem egyszerűen reménykednek a jóban, a jobban, ők hiszik a jobb holnapot, s napi tetteikkel hirdetik is ezt. Ha van, ami jövőnk számára lelkesítő, akkor ők és a hozzájuk hasonlók mentalitása az. Csak ismételni lehet: mozdítói világunknak csak azok lehetnek, akik felelősségtől hajtva, szenvedéllyel alkotva intenek arra; édestestvér a küzdelem, a kockázat, a siker.

Dr. Noviczki Mikló:

Dr. Tímár Tibor