Kelet-Magyarország, 1986. december (43. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-20 / 299. szám
Minden Kisváráéhoz köti Kovács Zoltánt. Itt született 1949-bén, majd Miskolcon végezte el középiskoláit, s Dunaújvárosban, a Nehézipari Műszaki Egyetem Főiskolai Karán szerzett diplomát 1972-ben. Utána újra hazakerült, az első pillanattól a Vulkánban dolgozik, ahol végigjárta a termelés fázisait, volt technológus, művezető, üzemvezető, hogy a vállalat önállóvá válása után kinevezzék igazgatónak. Ebben a tisztségé ben a vállalati tanács is megerősítette. A megyei területi ipari bizottság elnöke. Nős, két lánya van. A Hivatalosan is az úgynevezett válság- w ágazatok közé sorolták a kohászatot. Ennek ismeretében meglepő, hogy a kis- várdai Vulkán öntödei Vállalatnál nem siránkoznak, nem hivatkoznak a nehéz külső körülményekre. Mi motiválja az Önök gondolkodását? Az a nézet, amelyet így lehet összefoglalni: amit mi nem teszünk meg, azt helyettünk más nem fogja csinálni. Még a nagy- vállalati forma idején, amikor az öntödei Vállalat tíz gyárának egyikeként dolgoztunk, olyan emberek irányították itt a munkát, akik ebből az alapállásból tettek meg mindent a gyár fejlesztéséért. Amikor 1985-ben önállóak lettünk, teljesen ráébredtünk a valóságra, hogy rajtunk múlik a vállalat boldogulása. A Ezek szerint a nehezedő gazdálkodási körülményeket önök kevésbé érzik meg? — Egyáltalán nem ezt akartam mondani. Nyilván vannak olyan változások, szabályozó módosítások, amelyekkel nem teljesen értünk egyet, amelyek nehezítik gazdálkodásunkat, de ezek létét, ahogy a népgazdaság mai helyzetét is, tudomásul kell venni, s ennek alapján szükséges a cselekvés irányait megszabni, önmagában esetleg kipa- naszkodhatja az ember magát, ezzel köny- nyít a feszültségen, de ismét hangsúlyozom, a megoldás a cselekvésben van. ^ Évzárás előtt állunk. Szombati műszakokkal, előrehozott termeléssel a Vulkán már befejezte az 1986-os esztendőt. Mit tart személy szerint is sikernek az igazgató? — Egyértelműen siker, hogy az éves termelési tervünket teljesítjük. Még nincsenek végleges számok, de vállalatunk termelési értéke meghaladja az 585 millió forintot, s mellette elérjük a tervezett 67 millió forint nyereséget. Pedig év közben a legnagyobb mennyiséget adó radiátor-termelésnél rendeléshiány miatt nyolc százalékos kiesést kellett pótolni. A helyette gyártott öntvények mind a termelés, mind a nyereség szempontjából egyenrangúak, vagy talán jobbak voltak. — Személy szerint azt is sikernek könyvelem el, hogy a vállalati kollektíva tisztában volt azzal, milyen szándékokkal indítjuk a VII. ötéves tervet, s támogatott elképzeléseinkben. önálló munkánk elismerése, hogy ftervezett nagyberuházásunkhoz, az energiatakarékos főzőlapok gyártásának és szerelésének bevezetéséhez olyan külső partnereket találtunk, akik garanciaként fogadták el eddigi eredményeinket. ^ Kudarc? — Olyan is akadt, bár sikertelenségről nem szeret senki beszélni. Van egy-két olyan mozzanat, amely rendkívül gátolja a szervezett munkavégzést, igen sok energiánkra van szükség, hogy változzék a helyzet. Ilyen a munkafegyelem kérdése. Tudom, hogy akik bejönnek a gyárba, azok tisztességgel akarnak dolgozni, a teljesítménybérezés is erre ösztönzi őket. Azonban sok kiesést jelent, amikor egy-egy munkahelyen fizetésnap után ittasan jelentkezik valaki, amikor sok a táppénzes napok száma. S ebben egyáltalán nem a munkakörülmények ludasok, hiszen ha kis mértékben is, de folyamatosan javulnak a feltételek, könnyebbedik a Hétvégi interjú Kovács Zoltán igazgatóval a cselekvő vállalatról fizikai munka, mégis ma jóval többen mennek el táppénzre, — nem betegszabadságra — mint korábban. Helyettük másoknak túlórázni kell, úgy szervezni a munkát, hogy eleget tegyünk a feladatoknak. 0 Ám az összességében pozitív kép mégis elégedettségre adhat okot. — Meglehet. Azonban az év végével akaratlanul ás értékeli magában az ember a tevékenységet, s arra jöttem rá, sokkal többet tudtunk volna, többet kellett volna csinálnunk. Nem vagyunk lemaradásban, de a beruházásunk indítása lassabban haladt, mint ahogy elképzeltük, a nyári holtszezonban szinte nem volt kivel tárgyalnunk, a műszaki tárgyalások is elhúzódtak. Ennek ellenére már itt fekszik az asztalomon az a főzőlap, amelyet nálunk szereltek össze, amelynek a sorozatgyártása rövidesen indul, amiből jövőre 150—200 ezer darab gyártására készülünk fel, az év második felétől tőkés exportra számítunk. A A már 65 éves múltra visszatekintő Vulkán kezdettől az alkalmazkodás iskoláját járta, megmaradni, fejlődni csak a megrendelők igényeihez való igazodással tudott. Termékei egy része, mint az öntöttvas radiátorok, a különféle satuk, újabban az automata mosógépek ellensúlyai nagy sorozatban készülnek, de nem biztos, hogy az önté- szetben a csúcsot jelentik. Elégedettek ezzel a gyártmány-összetétellel? — Ha azok volnánk, akkor nem kívánnánk változtatni. Felmértük helyzetünket, abból a több évtizede tartó öntészeti problémából indultunk ki, hogy hazánkban általában nehezek az öntvények, sok rajtuk a megmunkálás, amely költséget jelent. Mi alapvetően áruöntvényt előállító vállalat vagyunk, s ebből a tényből látszott a megoldás: minél nagyobb feldolgozottsági fokot kell elérni. Kevesen tudják, hogy a Vulkán jelenleg Magyarország legnagyobb szürke- vasöntvényt előállító üzeme. Ebből az alapállásból szükséges változtatni termelésünket. ^ Még többet gyártani, mert hiány van? — Nem többet, hanem jobbat. Az iparágon belül tendencia, hogy kevesebb öntvényt igényelnek a megrendelők. Más szerkezetű anyagokkal pótolják az öntvényeket, amelyek jobban beépíthetők. A Ehhez alkalmazkodni viszont csak fejlesztéssel lehet. — Nem elégszünk meg azzal az ismerettel, hogy megnövekedett az igény a minőségi öntvények iránt. Hiszen a magasan ötvözött, a gömbgrafitos öntvényekből hiány van, importra kényszerülünk. Fejlesztési stratégiánk ezért azt szolgálja, hogy mi is tudjunk minőségi öntvényeket előállítani. A hagyományos radiátor és satu a termelésünk felét adja — megjegyzem, sok vállalat örülne ilyen biztos termékeknek — azonban hosszú távon nem lehet csak megrendelésre termelni, hanem önálló terméket is kell előállítani, mint a már említett energiatakarékos főzőlap, amelynek a szabadalmaztatott gyártási eljárását megvettük. Remélem, jövő ilyenkor már túl leszünk a beszerzésre kerülő elektromos kemence próbaüzemén, aminek a révén a magasabb minőségű öntvények gyártása honosodhat meg nálunk. A Az, aki végigmegy a gyárban, látja, ^ hogy sokszor nehéz fizikai munkával, nem a legjobb munkakörülmények között dolgoznak az emberek. Meglehet, hogy ugyanők nem lesznek alkalmasak a változott körülmények közötti termeléshez, nem tudnak lépést tartani a technika változásával. — Ha nem tennénk semmit, meglehet, hogy így lenne. Azonban már évekkel ezelőtt felismertük, hogy iaz egyik legjobb és legolcsóbb befektetés a tanulás. A kollektív szerződésben is rögzítettük, hogy minél többet fordítsunk a dolgozók és vezetők képzésére, továbbképzésére. Ezt a számok is mutatják, mert amíg korábban évente 60 ezer forint ilyen kiadásunk volt, addig az idén 300 ezer forintot költünk a tanulásra. Ennek a tudatos munkának nyilván meg lesz az eredménye. Természetesen szeretnénk új, magasan képzett műszakiakat is beállítani. Az idén már kialakult egy jó szerkesztő-műszaki gárda, gyártás- és gyártmánytervező garnitúra. S ha a 34 felsőfokú végzettségű, többnyire vezető beosztásban dolgozó munkatársamra gondolok, akiknek az átlag életkora mindössze 31,8 év, máris látszik, hogy vannak távlatok. Az általuk végzett igen lelkes munkát lehetőségeinkhez képest igyekszünk anyagilag és erkölcsileg honorálni. A bérezés egyre több helyen kulcskér- ^ déssé válik. A Vulkánnak milyen elképzelései vannak a következő évekre? — Ami a legfontosabb: kimondtuk, hogy a VII. ötéves terv idején a béremelésekkel meg kell tartani az elért életszínvonalat. Fájdalmas pontunk, hogy a jövőre számított 4 százalékos béremelést már nem tudjuk megvalósítani. Kollektívánk érettségére utal, hogy vállalja a többletterheket, ugyanis beruházásunkkal, az 1990-re kitűzött egymilliárdos termeléssel megteremtjük az alapot a nagyobb javadalmazásra is. Ezért hosszú távon gondolkodva inkább most húzzuk meg a nadrágszíjat, hogy néhány év múlva beérjen az előrelátó takarékosság gyümölcse. A A takarékosságban csak akkor lehet w partnere a vezetés a kollektívának, ha bizalmat élvez, önök is átálltak az új vállalati irányítási formára, vállalati tanács erősítette meg az igazgatót. Eszerint a vt döntése a biztos hátország? — Amikor a vállalati tanács megtárgyalta a VII. ötéves tervi elképzeléseinket, akkor kritikusan értékelte a vállalat eddigi fejlődését, lehetőségeit. Felmérte a helyzetet és ennek alapján közösen alakítottuk ki a másnak talán nagyratörő terveket. Azonban látnunk kellett, hogy a régi technikánál nem maradhatunk meg, mindenképpen szükséges a változtatás. Akkor, amikor a tanács tagjai engem megerősítettek tisztemben, egyben azt a bizalmat is éreztem, amit a vállalat irányításának szavaztak. Ha úgy tetszik, akkor ez is siker, amit ebben az évben könyvelhetek el. A A fejlesztés, hogy nagyságrenddel növeli tőkés exportját a vállalat, azt is jelenti, hogy versenytársként jelentkezik a piacon. — A versenyhelyzet megítélése nem egyértelmű. A hazai piacon ugyanis mindegyik vállalatnak kialakult a sajátos profilja, így különösebb versenyről nem beszélhetünk, hiszen az alapanyag-beszerzés forrásai, az árképzés metodikája hasonló a vállalatoknál. Tőkfe piacon viszont érezzük, hogy csakis a megbízható partner, a határidőre, jó minőségben szállító fél képes megmaradni. Ehhez viszont szükséges, hogy naprakészen ismerjük a piac változásait, a várható i rányzatokat. ^ Es erre innen, az ország távoli szegletéből van lehetőség? — Sokféle csatorna van, aminek révén tájékozottságunkat javítani lehet. A Magyar Kereskedelmi Kamara is küld anyagokat a külkereskedő szervek mellett, de a területi ipari bizottság révén is jutunk olyan információkhoz, amelyeket másképp nehezen szereznénk meg. Távlatokat látok a megye vállalatainak jobb megismerésében, a helyi kooperációban is, ami sokszor azért nem valósul meg, mert alig tudunk egymásról. On meghívottként hozzászólt a megyei pártbizottság november 25-i ülésén. Fejtegetéseinek lényege az volt, hogy a gazdasági munka megjavítására hozott központi bizottsági határozatnak a termelés fejlesztésével lehet eleget tenni. Ezek szerint a novemberi KB-hatá- rozat önöket cselekvésre ösztönözte? — A határozat megerősített bennünket abban, hogy jó úton indultunk el. Éppen ezen a felelős fórumon erősítették meg, hogy céljaink megvalósításához még több támogatóra lelhetünk. A párthatározat egyértelműen taglalja a tennivalókat. Az exportbővítés, a termékek magasabb fokú feldolgozottsága, az intenzívebb termelési eljárások bevezetése mind-mind olyan követelmény, amely meghatározza a cselekvés irányait. Nekünk elhatározott célunk, hogy ezt az utat követjük. S hadd tegyek ehhez egy személyes élményt: vállalatunknál a melegüzemi pártalapszervezethez tartozom, ahol a legnehezebb munkát végzők dolgoznak. Itt a kommunisták úgy fogalmazták meg a tennivalókat, olyan aktivitás mutatkozott, amely, ha másutt is hasonló lett válnia, talán nem kellett volna olyan kemény szavakat használni a Központi Bizottság ülésén. Mert eljutni ahhoz, hogy ne csak akkor hajoljon le iaz udvaron a munkás, ha lát egy eldobott húszfillérest, hanem vegye fel a lehullott kilenc forintos csavart is, már szemléletváltozást mutat. Tartalékaink vannak a munkafegyelemben, az anyag- és energiatakarékosságban, olyan forintokat lehet megfogni, amihez különösebb pénz nem kell. ^ Ez jelenti a munkásbecsületet is. — Ettől nagyobb szavakat használnék: a magyar ipar becsületét. Hiszem, hogy iparunk helyzetét nem kell megvédenünk akkor, ha az eredményeinkkel bizonyítunk. Az általunk előállított termékek színvonala adja vissza az ipar elismerését, a gyári munkás megbecsülését. ^ Köszönöm a beszélgetést. Lányi Botond ... tisztáznunk illenék végre, hogy az én hangulatom nem egyenlő a közérzettel. Azért kellene ebben dűlőre jutnunk, mert az utóbbi időben nekem úgy tűnik, sokan összekeverik ezt a két fogalmat, s akkor is rossz közérzetet emlegetnek, amikor pedig csak az ő saját jó vagy rossz kedvükről, hangulatukról kellene beszélniük. A minap például ismerősöm arról csevegett hosszasan valakivel, hogy köszöni szépen, nem vagyunk jól, nem jó a közérzetünk, rosszul vagyunk, tengernyi a gondunk-bajunk, s hogy ez rendkívül elszomorító. Meglátván engemet, az újságírót, még nyomatékkai — s nem kis gúnnyal — hozzátette: persze a sajtó, a rádió ennek ellenére állandóan optimizmust sugároz, de hát nekik megbocsátja az ember, mert nekik hivatalból optimistáknak kell lenniük. Nehéz volt magamra venni mindezt, már csak azért is, mert történetesen abban a pillanatban nekem nem volt rossz a hangulatom. Mivel szűkebb és tá- gdbb baráti körben is úgy ismernek, hogy mielőtt könnyeket hullajtanék, felmérem a helyzetet, mit lehet tenni; még az utolsó szalmaszálig is bizakodó, ha úgy tetszik optimista ember vagyok. Ráérek zsebkendő után kapkodni, ha már minden elveszett. Telefonáló ismerősöm — aki mellesleg irigyelnivalóan berendezett lakásban él, „mercédeszes Zsigulija” van, alapfizetése jóval tízezren felüli, kétévenként megengedhet magának egy külföldi nyaralást — látva zavaromat, Marlboró cigarettával kínált, mondván, ha már mérgezzük magunkat, valami jóval mérgezzük. Mivel több mint egy éve óvakodom az ilyen méregtől, nem szívtam hát el vele a „békepipát”. Csupán megkérdeztem: ugyan mitől ez az országos nagy szomorúsága? Mire ő felsorakoztatott tucatnyi olyan valóban meglévő társadalmi problémát, aminek ő a töredékét sem szenvedi meg, mert társadalmi helyzete, ha úgy tetszik jósorsa ezektől távol tartja. Nekem, a „hivatalból optimistának” mindezt végig kellett volna hallgatnom, s a végén úgy tenni, mintha megesne a szívem ismerősömön. De nem hallgattam végig és nem is esett meg a szívem rajta. Közbeszóltam, először tovább sorolva a problémát, amely valóban meghatározza a közösség hangulatát, közérzetét, de hozzátettem: ebbe az irányba se helyénvaló az átlagolás és az általánosítás. Ezt a gondolatsort folytatnám most, tisztelettel. Nem mennek jól országunk dolgai, valóban nő az adósság, az inflációhoz nem fér kétség, egyeseknek érdemtelenül jól megy, mások érdemen aluli színvonalon élnek. Szaporodnak az ügyeskedők, a törvény nem minden munka nélkül gazdagodét ér utói. Hiányzik a pénz, amiért modern gépeket vehetnénk, hogy a vele gyártott termékkel jobban megvethetnénk lábunkat a világpiacon, tehetnénk szert nagyobb bevételre, adhatnánk több bért az arra érdemeseknek. Közérzetünket ezek valóban befolyásolják, s joggal tesz- szük fel a kérdést, hol rontottuk el mi, s hol rontották el mások nekünk az egykori jobbat? Nekem mégis úgy tűnik, hogy a szerinte „hivatalból optimisták” mindezt nem rejtik véka alá, nyíltan, őszintén beszélnek a problémákról. De ezt nem azzal a szándékkal teszik, hogy könnyre fakasszanak egy nemzetet, hanem avég- ből, hogy minél többen megértsék: helyettünk a mi gondjainkat senki más nem fogja megoldani. Felelős fórumokon a legkülönfélébb nézetű, beosztású emberek tették és teszik szóvá a tőlünk független és a mi lelkűnkön száradó mulasztásokat azzal a hittel — ha úgy tetszik optimizmussal —, hogy ez a nemzet felnőtt, s igényli, hogy vele ekként beszéljenek. Képes megérteni a lényeget. Azt, hogy napjainkban nem siránkozni, hanem cselekedni kell. Az én hangulatom sokmindentől lehet jó vagy rossz, ami még nem helyettesítheti a közérzetet. De ha az én közérzetemről van szó, akkor nem felejthetem el, hogy az milliók hangulatát is magában foglalja. Ezek a milliók pedig nemcsak azt igénylik hogy tegyünk nagyobb rendet az egész nemzet portáján, hanem vég nélküli évődés, divatosnak tetsző szócséplés helyett azt is megkérdik: „Tessék mondani, mit tehetek én?” XII HÉTVÉGI MELLÉKLlf |£H* 1 v *' : 1 1986. december 20. i^^
