Kelet-Magyarország, 1986. december (43. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-20 / 299. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET VALÓSÁGUNK^ KÖZELKÉPBEN „Megérdemli-é az magyar most, hogy oly nagy csudát cselekedjék az isten érettünk, hogy minket is még megszaporítson (megerősítsen) annyira, hogy magunk emberségével állhassunk, hogy szívet, bátorságot, egységet közinkben teremtsen, szívünkben hazánkhoz való szeretetet plántáljon. Mi, az kik egymást jobban, hogy- sem akármely nemzet a világon, gyűlöljük és csak nem mint az ebek vagyunk, mi, az kik minden nyavalyánkban csak egymásra szánkat tátjuk, egyikünk az másikra vet, s mindnyájan vagyunk pedig az rosszak s az vétkesek; mi, az kik mindenik az maga privátu- máért (egyéni érdekéért) eleget perel és pattog, az publikumért (közért) meg- némul, és készek vagyunk s örömest látjuk felebarátunknak házát égve látni, csak legyen annyi hasznunk benne, hogy annál melegedhessünk . ..” Milyen érdekes! Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér sorai több mint 300 év távlatából is megszívlelendők. És milyen különös! Most újraolvasva az idézetet, úgy érzem, mintha Zrínyi Miklós titokban kihallgatta volna azt a beszélgetést, amely a nyíregyházi Krúdy utca 27 szám alatti óvodában zajlott le, ahol az alábbi anyagot gyűjtöttem. Életünk virága retnének jó feleségek, jó családanyák is lenni, megfelelni minden szerepnek. Igyekezetük — hősi küzdelem és tiszteletreméltó tett. Elnnél jóval szélesebb réteget alkatnak azok, akiket az óvónő úgy nevez: ^sodródnak az élettel” — vagy az éppen aktuális, divatos társadalmi változárek eleve hátrányos, mert cigány, de ő veszélyeztetett is, mert a példa, amit otthon lát, a csencselés, kvarcórakereskedés, stb. nem a becsületes munkára nevel, hanem a bűnözés melegágya. Sajnos ezeknél súlyosabb, olykor tragikus eseményeknek is tanúja az óvoda, és a szemén. És nem tudtam elintézni, hogy szociális segélyt kapjanak, mert a kiegészítő jövedelemmel túllépték az alaphatárt. Ugyanakkor segélyezzük azokat, akik elvernék a pénzt, ha nem mi vásárolnánk a gyerekre — persze, azt is el lehet adni. (Nem tudom megérteni, miért ültén érni. Hiszen azok a szülők, akiknek most óvodás, kisiskolás a gyermekük, semmiféle erkölcsi-szellemi érték fontosságát nem tanulták az iskolában, tehát maguk sem képesek ezek továbbadására. A maii magyar fiatal édesanyák és apák úgy nőttek fel, hogy iskolai tanulmányaik ideBaroksó Erzsébet: Unokáink leborulnak? sokkal. Vállalják a gyerekeket, mert kölcsönt kapnak rá az OTP-től, vagy mert „úgy alakult”, mert kell a folytatás. Az óvoda, amit idegen nyelveken szokás egyszerűen csak gyermekkertnek nevezni, életünk virágának, a gyermekeknek valóban óvóhelye. Sziget a különféle intézmények és munkahelyek viharverte tengerén, amit közönségesen csak életnek szoktunk nevezni. Talán az utolsó olyan közösségi hely az ember életében, ahol gondtalan és (boldog lehet. De az óvoda tükör is. Visszamutatja az arcunkat, szeplőstül, ragyástul, árulkodnak a madárként rebbenő ijedt gyermekkezek, a kisírt anyaszemek. Harcsa Tiborné vezető óvónő több évtizedes tapasztalattal a háta mögött megdöbbentő és elgondolkoztató tényekkel mutatja be, mi látható itt, ebben a „tükörben”. — Nagyon sok szülő nem tudja a kérdésünkre körvonalazni, hogyan képzelte el a gyermeke felnevelését, milyen embernek szeretné nevelni. A baj nem ez, hanem az, hogy azt se tudja a szülő, milyen ember ne legyen majd a gyerekéből. Az ilyen gyerekeknél tipikus, hogy így fogadja az este érte jövő szülőt: „hoztál rágót? hoztál csokit?” És a rágóért, a csokiért adja a puszit. Kevés az olyan gyerek, aki kitárt karral, boldogan rohan szüleje elé: de jó hogy megjöttél, és magának a szülőnek örül. Az a baj, hogy a valódi értékek helyébe a tárgyak, az anyagi javak kerültek, a gyerek kicsi korától kezdve a figyelemnek és a szeretetnek az anyagi javakban megtestesülő formáit ismeri meg, a szülő pedig még fel is menti magát: „hát ez a gyerek ilyen. . .” Szűk réteg a harmadik, de az óvodai személyzetnek, ez a legfájdalmasabb: a hátrányos illetve veszélyeztetett gyermekek csoportja, illetve családjuk. Ebben az óvodában 135 gyermeket gondoznak, nevelnék, közülük 23 hátrányos, vagy veszélyeztetett helyzetű. válási Árvák — Most éppen az ünnepi terítést gyakoroljuk, a gyerekek megtanulják, hogy vannak alkalmi abroszok, például a damaszt, amit csak bizonyos ünnepekre veszünk elő, amikor örül a szívünk és boldogságot szeretnénk másoknak is szerezni. Esztétikus környezetben harmonikusäbbak az emberi kapcsolatok, fontos, hogy odafigyeljünk egymásra, s ezt az ünnep számos apró kis kellékével is hangsúlyozhatjuk. Nekünk tanítanunk kell ezeket, mert otthon esetleg nem tartják meg a név- és születésnapokat. Nem is egy olyan gyerekünk van, akinek tavaly nem volt karácsonyfája, egyszerűen nem volt karácsonyi ünnepe, se Télapó, se Jézuska, semmi. Nem cigányokról van szó ... Szinte hihetetlen, hogy ma, nálunk, vannak olyan kisgyerekek, akikhez a szeretet és a család ünnepére sem érkezik meg a béke madara, akik nem ismerik a gyertyagyújtás ihletét, az ajándékot rejtő papír varázslatos zizegését. Az óvónő a családokat három nagy csoportba osztályozza, aszerint, mi a szülők elképzelése a gyermek jövőjét, neveltetését illetően. Az első csoportba sorolja azokat, akik rendelkeznek megfelelő nevelési eszménnyel és nagyon sokat küzdenek azért, hogy az megvalósulhasson. Rendszerint nagyon lekötött anyákról van szó, akik a munkahelyükön a legnagyobb becsülettel igyekeznek helytállni, amellett szeLeonardo da Vinci: Madonna virággal A. azért problematikus, mert durva, agresszív magatartásával megbontja a gyerekközösség rendjét, felrúgja a többiek játékait, vagy olyan fáradt, hogy ne- velheteflen. Túl sokat volt szemtanúja apja otthoni randalírozásának, amikor a célpont az édesanya volt. A kisfiú apját tekinti pozitív példának és azzal dicsekszik, ha megnő, ő is olyan „erős” lesz. az előzmények között szinte kivétel nélkül szerepet játszik az alkohol. Helyesebben a mértéktelen alkoholfogyasztás. Három árvát hagyott maga után az az anya (anya?) aki a legfelső emeletről kiugrott. Egy másik asszony alkoholmérgezésben pusztult el. A közelmúltból ez a két megrázó esemény figyelmezteti az óvoda hivatásos nevelőit, hogy ha lehet, az eddigieknél is jobban próbáljanak segítségére lenni azoknak a családoknak, amelyeknek életébe idejében beleavatkozva, tanácsokat adva még visszafordíthatóvá lehet tenni a dolgokat. NAPPALI MENEDÉKHELY Előbb-utóbb kitűnik a többiek közül az a gyerek, akinek ilyen segítségre van szüksége. Feltűnő lesz a gyermek hangulatváltozása, „ruhátlansága”, azaz elhanyagolt öltözéke, ápolatlan- sága, szaga. Beissza magát a gyermek hajába a minden esti füst-sör-konyak egyvelege, „fúj, de büdös vagy. nem fogom meg a kezed”, mondja társának a másik kicsi — és a családlátogatáson kiderül; a gyerek hét- ről-ihétre abban az ágyneműben fekszik, amibe bevizelt. A mosatlan ruhájú gyermek elmondja: szombat-vasárnap is zsíroskenyér volt ebédre — ismét családlátogatás: a szétköpködött maghajtól nem látszik a műanyag padló. B. családjában minden rendben volt „kifelé”. Senki nem sejtette a kitörni készülő vihart, a házaspár mindenki előtt ügyesen titkolta, hogy úgyis válás lesz a vége. A környezet döbbenten fogadta az eseményt, a legnagyobb áldozat természetesen a gyerek lett, B. elkezdett dadogni, bepisilni, magába roskadt. C. elvált anyja alkalmi férfi partnerei vei a gyermekek előtt találkozik, apjuk nem látogatja őket. D. szülei a válás után — jobb híján — a közös lakásban maradtak, egyre elviselhetetlenebb „kapcsolatban”, a mama könnyek között keseregte az óvónőnek, iskolás nagyfia azt javasolta: öljük meg apukát! E. azért veszélyeztetett, mert elvált anyjának nagyobbik gyereke rendszeresen csavarog, ellenőrizhetetlen, kést rántott az apjára, a nevelésben besegítő egyik nagyszülő fényképét levette a falról, földhöz- csapta, megtaposta, az anya már kérte állami gondozásba vételét, inkább intézetbe adja, de az apjának nem... F. és a többi cigánygyehaldokló Érzelmek — Nem csak az a szociális hátrány, ha kimutathatóan szegény egy család. Hanem azért szegények, mert lusták, vagy isznak. — magyarázza Harcsa Tiborné — És itt hadd mondjam el életem legnagyobb kudarcát: volt egy elvált asz- szony, 4 gyerekikel, csodálatosan nevelte őket, kis keresete mellé bedolgozóként hímzést vállalt. Éjszaka varrt, megláttuk reggel jén a hivatalos rendelkezések tűzzel-vassal irtották az úgynevezett „kettős ‘nevelést”. Kikerült az iskola falai közül mindenféle erkölcstan, az alapvető emberi erkölcsi érték tanítása is. A helyébe pedig nem lépett semmi. Jó lenne tudni, hogyan számoltak ennek kő-' vetkezményeivel? És a következmények most már tapasztalhatók, például az óvodában is. — Azért van ezzel gond — fejtegeti a vezető óvónő — mert a szülőik nagy része azt hiszi, hogy az érzelmek is velünk születnek. Pedig az érzelmekre nevelni kell, és az érzelmek egy részét itt, nekünk, az óvodában kell megtanítanunk, mert a gyerekek ezeket nem ismerik. Például az, hogy jószívűség, teljesen kikopott a mai fiatalok szótárából — sajnos, ezt kell tapasztalnunk. Legutóbb egy nagycsoportos (6 éves) gyerek kérdezte meg az óvónőtől, mi az a jószívűség? Nekünk kell tehát kérdeznünk . . . hetnek be ilyenek a kész tanácsi bérházba, amikor például a fiatal becsvágyó diplomások még csak nem is álmodhatnak ilyen támogatásról. Nem kellene mérlegelni, kinek a támogatásából származna több haszna az államnak?) Így válik az óvoda sok gyerek számára nappali menedékhellyé, ahol tiszta, kulturált körülmények között tölti el idejét, jó szót és meleg ételt, gondoskodó szeretetet kap. Felmerült a beszélgetésünkben: van-e lehetősége az óvodának szükség esetén az állami, intézeti elhelyezést kérni? A vezető óvónő ennek kifejezett ellensége, mert, mint mondja, a közepesen rossz család is jobb az intézetnél. Ezzel kapcsolaban is vannak ötletei: — Ha lépni akarunk a gyermekvédelem terén, akkor két dolgot kell megtennünk: 1. nem szabad szétszakítani a testvéreket — ma, ha óvodás, külön megy, ha iskolás, megint külön. Meg kellene hagyni a pozitív érzelmeknek ezt a kis gyönge szálát. 2. Normál családok árva gyermekeit külön kellene elhelyezni és nem lenne szabad vegyíteni az agresszív, deviáns, megrögzött bűnözői hajlamot mutató gyerekekkel. De mielőtt pálcát törnénk ilyen-olyan családok viseit dolgai fölött, ne adjuk meg magunknak a felmentést, mert mi milyen jók vagyunk. Mert valóban vannak igen súlyos nevelési problémák is, vannak azonban olyanok, amelyek lassabban érnek meg, kevésbé feltűnőek, de a társadalom és az egyén életében mérhetetlen károkat okozhatnak. Azoknak a pozitív érzelmeknek a haldoklásáról van szó, amelyeket a családok egy (nagyobb?) részében talán nem is lehet tetlelkiismeret hangjaiból formálódik az érzelmek legcsodálatosabb, legmagaszto- sabb eszméje: a szabadság. Van-e szabadságvágyunk, lennénk-e lánglelkű hazafiak, ha a szabadság szent szava szólít? Alapvetően a szeretetről, amely minden érzelemnek az alapja, mert a szeretet minden mist képes pótolni, de a szeretetet nem pótolja semmi. Sem az anyagi javak, az elhalmozás ilyenolyan ruhákkal, ajándékokkal, sem pedig az értelmetlen majomszeretet. És erre épül a többi, ami ilyen kicsi korban elsajátítható, s ami megalapozza a későbbi, felnőttkori érzelmeket. Nagyon fontosnak tartják a boldogság fogalmának tisztázását. Hogy nem lehet boldog, aki csak a saját boldogságára törekszik, a boldogság megosztott fogalom, gyakran a mások boldogsága tehet minket boldoggá. És sorjában a következők: a tisztelet, mások megbecsülése. Az áldozatkészség, az áldozatvállalás, az ön- feláldozás képessége másokért, egy ügyért, egy nemes célért. A tapintat, az őszinteség, a türelem. A szánalom érzése, hogy képes vagyok a mások bajában osztozni. A lelkesedés, a részvét, az együttérzés, vagy szoLidaritás, vagy az erény. Mi a jó modor? Valaha ez 5j«tt a társas érintkezés alapja, majd teljesen „kispolgári osökevénynek” minősült. Holott nem kevesebbről van szó: milyen a viszonyom környezetem tag- jaivál, a társammal, a kollégákkal a munkahelyen. Jellemesség: ma már csak vágy, vagy az sem. Lelki- ismeret: érzek-e felelősséget a közösség előtt tetteimért, vállalom-e amit tettem, van-e elszámotoivalóm önmagámmal. Az óvónők megfigyelései szerint a kicsi gyerekeknek ma már egyáltalán nincs lelkiismeret- furdalásuk, ha kitördelik a kicsi fákat, vagy elcsennek valamit az ABC-ben. És a Pedig a gyerekek, olykor öntudatlanul, a lelkűk mélyén ráéreznek arra, mi az embernek a legfontosabb. Harcsa Tiborné az ismert mesealakokról készült fotókkal szemlélteti, milyen kellékekkel ébreszti rá a gyerekeket saját, szunnyadó gondolataikra. Ez itt a kis Vük, a gyerekek kedvence. Milyen a kis Vük mamája? — hangzik a kérdés. Boldog — felelik a gyerekek. Miért boldog? — Mert örül a gyerekének. Mi az a boldogság? „Amikor az óvodában ünnep van.” — „Amikor megdicsér az óvónéni.” — „Amikor két ember megházasodik.” — „Amikor az egész mellkasunkban érezzük az örömet." Üj abb kép a félelmet idézi. Mitől féltek gyerekek? — „Attól, hogy elválnak a szüleim.” — „A sötéttől. A kutyától. A veréstől. A tévében a rossz bácsiktól." És a többi: a rémület, a bátorság, a gonosz, a vidám és szomorú ábrázolása fotókon — és a megfejtés közös öröme. S végül a kedvenc kép, ezt szeretik a gyerekek a legjobban: Lol- ka és Bolka egy csónakban, gondtalanul, közel, s távolban senki és semmi, csak a tenger hullámai. Miért Olyan boldog Lolka és Bolka, gyerekek? „— Mert maguk vannak. Nincs ott az óvónéni. Mert szabadok." — Ezekről kellene otthon beszélgetni — ha volna rá idő. A tipikus az, hogy a gyerekek a szobájukban vannak, az anyjuk ki se látszik a házimunkából, az apa géemkázik, mert ő is csak a pénzét adja a neveléshez. Régen szégyen volt, ha nem volt valakinek gyerekszobája. Ma, sajnos, a gyerekek nevelésének egyik legnagyobb „ellensége” az, hogy van gyerekszobájuk. Mert az általános gyakorlat szerint a gyerekek a gyerekszobában tartózkodnak, és csak akkor jönnek ki, ha valami oka van. Például a szülők közötti hangosabb szóváltás, vagy a tévéműsor keádete. Ma még el sem tudjuk képzelni, milyen nagy kárt okozunk a jövőnek, ha nem tudunk beszélgetni a gyermekeinkkel, és érzelmeik fokozatosan el- sivárosodik. És egyáltalán nem biztos, hogy erről csak a mostani fiatal szülők tehetnek ... Csak egy óvoda: csepp- ben a tenger. Néhány nevelő szívós küzdelme azért, hogy ezek a gyerekek már ne feltétlenül higgyenek a szállóigévé vált magyar „közmondásoknak”: „Széllel szemben nem lehet.. „Ne szólj szám, nem fáj fejem”, „Ügy álljunk a munkához, hogy más is hozzáférjen”, „Fogjuk meg és vigyétek!” stb. Reánk rontott tehát a „disznófejű Nagyúr”, ahogy Ady megjósolta, és nem is mindig „vér és arany” (erőszak és pénz) az alakja, nevezhetjük éppen alkoholizmusnak, öngyilkosságnak, vagy szeretet- ienségnek. És ki felel azért, ha így romlik a magyar? Jó helyen keressük-e a hibákat? Nézünk-e magunkba is? Hová lesz Petőfi álma: „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak ..Lesznek-e, leszünk-e, akik előtt majdani nemzedékek leborulhatnak? i 1986. december 20. ★
