Kelet-Magyarország, 1986. december (43. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-13 / 293. szám
{töprengések)------------------------------------------Kihunyt ablakok 40 ÉVE, NYÍREGYHÁZÁN Egy kiállítás képei A régi Zrínyi Ilona utca, ahol a MADISZ-helyiség — tehát a kiállítás helyszíne — volt. Függöny és papír szemhéjakat függesztettek az üres házak ablakszemeire. Itt nappal se megy be a fény, s este se világít ki semmi. Üres házak sorolnak ma a megye nem egy községében, s prédaáron kínálják az egykori otthon mára használhatatlan ingatlanná degradált sorait. Felére csökkenő népesség, állandó fogyás — mindez beszédtéma Be- regben és Szatmárban. Amikor mindez szóba kerül, sokan, talán túlságosan is egyszerűen annyit mondanak: mindez része annak a természetes mobilitásnak, amely minden korban volt, hol erősebben, hol mérsékelten. Bizonyára sok igazság van abban, hogy a falvak csökkenő népessége — ez is csúnya szó, hiszen a népesség lényegében egy meg egy meg egy ember — szükségszerűen csökken, így kívánja a korszerűsödő élet. A tendencia igazságával nem, mértékével annál inkább porolni vagyok kénytelen. Mert az, hogy mozdul a világ, s benne a falu, az a gazdasági kényszerből, a másravágyásból, s megannyi társadalmi, szociális, emberi tényezőből fakad. De más a mozgás és más a menekülés. A gondot most abból a szempontból néztem meg, mi az, ami e menekülés után újabb gondként megszületik. Vegyük azt: házak százai — a nemzeti érték és kincs megannyi tényezői —, üresen maradnak, többnyire romlásra ítélve. S bennük a bútor, a termelőeszköz, így a sarló, a szekér, a daráló — s ki tudja mi minden még —, kerül az enyészetre. Közben várjuk, hogy termeljen több tejet a háztáji és a közös. Várjuk a kertek gyümölcsét és zöldségét. Számokkal bizonyítjuk, hogy az emberi erőfeszítések a kertekben, a ház melletti kis földeken hány S2Ó- zalékkal járulnak hozzá a jobb ellátáshoz. De folytassuk a gondolatmenetet. A faluról városba áramló megjelenik a lakásigénnyel. Újabb, s jelenleg megoldhatatlan kívánalmai vannak, hogy részesüljön az ellátás, a kommunális szolgáltatás, az oktatás, a művelődés, az egészségügy városi lehetőségeiből. A városok, melyek immár saját terheiket is alig bírják, szembekerülnek egy olyan rohammal, amelyet se anyagiakkal, se tárgyi feltételekkel nem győznek, s megyénkben immár munkahelyet se kínálnak úgy, mint valaha. Alig marad más választás, mint okszerű intézkedésekkel tenni azért, hogy a falu megtartsa emberét. Nem föltétlenül manufaktúrákkal, melyeket aztán iparnak becézünk. A hátrányban lévő tájak, vidékek régi gondjait egy csapásra megoldani nem tudjuk. De koncentrált pénzerővel lehetne fellendíteni a kritikus területek mezőgazdaságát, keresni a vállalkozások legjobb formáit, kínálni a fiatalnak a jövő technikájával távlatot ígérő agrokultúrát. Emberi sorsok e vajúdó korszakában nem a tűzoltás, hanem csak a távlat megmutatása jelenthet igazi fordulatot. Nemcsak Nyíregyházáin, de orszáigos viszonylatban is- magy jeletőségű volt az a tárlat, amelyet 1946. decemberi 7-én nyitottak meg a váróéban az akkori „művészeti hetek” keretében. Nemcsak helyi festőművészek és szobrászok, hanem az ország művészeti életének 'legkiválóbb mesterei is részt vettek eme rangos kiállításon. Aba Novák Vilmos, Diószegi Balázs, Rudnay Gyula, Ősz Dénes, Varga Nándor Lajos, Tarján S. Jenő, Szabó Vladimir, Spányi Ilona, Tóth István, Ferenczy Noémi, Medgyesy Ferenc, Berky Nándor, Balogh József műveinek megtekintésekor egy új reneszánsz kibontakozásának lehettek .tanúi a művészetkedvelők. Űj politikai, társadalmi szemlélet képviselői gyűltek össze Nyíregyházán. Ez az irány akkor még szokatlan volt, ma már úgy emlékszünk vissza e korszakra, mint a művészet ma • sodik reneszánszára. „Az elmúlt két világháború elpusztította Európa kultúráját, a múlt relikviáit tankok gyömöszölték sárba. Ezt a kultúrát kell újjáépíteni és ennek vagyunk most szemtanúi Nyíregyházán” — írta a kiállításról a Magyar Nép c. lap. A kiállítás mottója Ősz Dénes alkotása, a „Don Quijote” voilit, a meg nem értett, lázadásába -beleőrült Don Quijote, ősz Dóniesről tudni kell, hogy ő vezette Nyíregyházán azt a szabadiskolát a munkás-paraszt származású fiatalok számára, amely egy ideig a Béla utcában, majd a Szt. István utcában működött. Feleségével- együtt (Spányi Ilona) jelentékeny szerepet játszott a város képzőművészeti életében, és ő volt a mostani tárlat kezdeményezője, főrendezője is. Egy éviig volt a szabadiskola vezetője, uttá-na Barky Nándor illett az igazgató. Diószegi Balázs korrigált, Szalag Pál tanította az anyagismeretét, művészettörténetet, Makkay László a néprajzot. A növendékek közül sokan kerültek a Képzőművészeit Főiskolára, és volt év, mikor ott a nem szabadiskolásokat is beszámítva tizennégyen voltok Szabolcsból, annyian, mint az ország egyetlen más megyéjéből sem. A Magyar Nép december (i-i számában nagybetűs címek jelezték: „Holnap lobo- gódíszben várja Nyíregyháza a köztársasági elnököt és hitvesét.” Csakhogy másnap nem Tildy Zoltán érkezett meg a különvonattal, hanem Bart- ha Albert honvédelmi miniszter. Őt és kíséretét To- masovszky Mihály főispán, Tompos Endre alispán és Fazekas János polgármester fogadta, valami-n-t jelen voltak a -pártok, szakszervezetek és társadalmi egyesületek képviselői is. A vendégek a feldíszített Széchenyi úton diákok és ifjúsági egyesületek sorfala között vonultak a képzőművészeti kiállítás, a MADISZ helyiségeihez. Ott Ősz Dénes meleg szeretettel üdvözölte a megjelenteket, ezután a honvédelmi miniszter a köztársasági elnök nevében megnyitotta a kiállítást. Majd a Leánykál.vioe- um énekkarának előadása 'következett, -Händel ünnepi hangú műve: „Jöjj béke angyala és terjeszd rá szép szárnyadat..Bartiha Albert és kísérete, valamint a vendégek a kiállítás megtekintése után díszebédre gyűlitek össze a Koronában. A fehér asztalnál a honvédelmi miniszter a legnagyobb elismerés hang ’án emlékezett meg a Kiállítás művészi értékéiről és arról a lelkes -munkáról, melyet Nyíregyházán a maroknyi művészgárdáitól látott és tapasztalt. Elhangzott a dicséret: „Más városokban a romokat építik, Nyíregyházán már alkotnak is.” A kultuszminiszter üzenetében dicséretét fejezte ki azért a nagyszabású kultur- kezdeményezésért, és Európában szinte páratlanul álló kiállítási anyagért, amit a rendezők produkáltak. Ősz Dénes „önarckép”-ét, Őszné Spányi Ilona „Kertben” c. vízfiestményét és Berky Nándor „Kosaras leány” c. szobrát a Szépművészeti Múzeum részére vásárolták meg, Ősz Dénes festőművészt, Berky Nándor és Balogh József szobrászokat ezen kívül még külön jutalomban is részesítették. A Kelet-Magyarországi Művész Akadémia ihat növendékét ugyancsak díjjal tüntette ki a kultusz- miniszter. Zámbó Ildikó Nem eladó! Hírhedt hely Nyíregyházán a Kossuth tér és a Rákóczi utca sarka. Köztudott, hogy itt találkoznak naponta azok, akik e helyről szervezik a jó hasznot hozó munkát, akik egész nap ráérnek kávéjukat iszogatni, akikről az arrajérók nem tudják, miből is élnek. Taxisnak álcázott spekuláns éppúgy italálható itt, mint hírhedett .zsugás, aki egy-egy éjszaka alatt tízezreket v-er el. Hangosak, magabiztosaik, lezseren adnak nyolcvan-száz forint -borravalót akkor is, amikor kocsijuk csomagtartójába beletuszkolják az öt-hat karton sört. Láthatóan fölényesek, hiszen pénz van á zsebükben, s úgy vélik, hogy a világ, úgy ahogyan van, meg is vásárolható. Biztos, hogy senkii n-em fogja őket tet- tenérni, s ha valakinek rossz, hogy ezt kimondta, akkor ez csak a hírlapíró lehet, akinek csatornái szépen hallgatni fognak. (Lehet, hogy őket is Imegvették?) Engem csak egy irritál. A magabiztosság. Nemcsak az övék, 'hanem mindenkié, aki ma úgy véli, hogy pénzért lefekszik neki város, ember, hivatal, bolt. Nem vitás, akinek volt már sok pénz a zsebében, az tudja, sokkal biztonságosabban érzi magát. De végre meg kell mondani sokaknak, akik tévedésben vannak: nem eladó az egész világ! Nem, mert minden jóórzésű ember tiltakozik az ellen, -hogy piaci értéké legyen a tisztességnek, a becsületnek, a munka szeretetének, a hitnek, a szeretetnek, a szerelemnek, a hűségnek, az eszmének. Sőt, nem engedhető meg az sem, hogy a sikert pénzben mérjük, s akinek n-em sikerült a milliót begyűjteni, az a külső kő-' rön poroszkáló -maradjon. A szocialista vállalkozás nem torkollhat olyan csődbe, ahol megszűnik a társadalom igazsáigér- zetén alapuló megítélés, ahol a sikerember már nem is qlyan értelemben ember, mint ahogyan azt elképzeljük, -mi több, követeljük. Ezért ingerel joggal mindenkit a munka nélkül pénzhez jutók gőgje, fennhéjá- zása, arroganciája. Mindegy, hogy a Kossuth téren áll, vagy a kártyaszobófoan költekezik, vagy éppen a fodrásznál meséli, miként hódol meg előtte a világ. Vitatkoznak a -televízióban 'is szegénységről, gazdagságról. Arról, ami pénzzel mérhető. Szeretném, ha sokkal több szó esne arról az értékmérőről, ami nem forántosítható. Egy másféle gazdagságról. Mely talán híjával van a forintoknak, de bővelkedik a szeretetben, tisztességben. Sajnos, ma a modellt nem ezek adják. Pontosabban: nem elsősorban a tisztességesek. Erről mindannyian -tehetünk. És arról is, hogy változzék a megítélés. Hol voltak a munkások? Egy közelmúltban zárult vetélkedősorozat szép eredményei megörvendeztettek játékost és rendezőt egyaránt. A döntő tíz csapata igen szép, egyenletes, magas színvonalú teljesítményt nyújtott. A gond csak akkor merült fel, amikor végiggondolták a szervezők: voltaképpen nem is azok vetélkedtek, akiknek tulajdonképpen rendezték volna az egészet. A vetélkedő ugyanis a munkásművelődés jegyében folyik immár tizenhárom éve, de ezen a megyei döntőn a tíz csapat közül csak egy volt—olyan, melynek tagjai fizikai munkások voltak. A világért sem szeretném megsérteni az irodista asszonyokat, lányokat, fiúkat, de rájuk a legkevésbé se mondhatja valaki, hogy nem dolgozók, de hát azt se, hogy* fizikai munkások. Az Ötszáz jelentkező brigád közül egyre-másra fogytak a. munkásbrigádok. Voltak, akik a munka miatt nem értek rá a felkészülésre. Másokat a nehézség riasztott, akadt olyan, aki nem is indokolt, egyszerűen x lemorzsolódott. Nem lenne jó, ha mindezért a felelősséget a brigádokra hárítanánk. Sokkal elgondolkod- tatóbb, hogy vajon az egész versenyeztetési szisztéma jó-e vagy sem. Aligha vitatható, hogy az érettségizett, íráshoz és olvasáshoz jobban szokott, az iskolát nem régen elhagyott tisztviselők számára a felkészülés könnyebb. Nem könnyű. Könnyebb. De vajon a sokszor lexikális ismeretet szá- monkérő feladatok böngészésére jut-e, marad-e ereje annak, aki már nyolc órát végigállt a munkapad mellett, akinek nincs se kedve, se bátorsága, hogy könyvtárakat járjon? Egy biztos, hogy a munkásműveltségi vetélkedők szisztémáját, éppen a tapasztalatok alapján új alapokra kell helyezni. A számonkérés helyett a játékos ismeretközléssel ötvözve kell valódi, jóízű, igazi szórakoztató vetélkedőt kialakítani. Az üzemeknek, gyáraknak is el kell gondol- kodniok: vajon a közművelődés ügye hogyan fest náluk, van-e, s ha igen, akkor ki, aki kezében tartja, szeretettel gondozza, a fontos vetélkedő előkészületét? És ami még mindennél fontosabb: egy-egy gyárnak fel kell ismernie azt, hogy a műveltség, a műveltebb munkás a jövő létkérdése, így aki vetélkedőn, versenyen edzve döbben rá arra, hpgy a több tudás jobb életet is jelent, az több lesz, mint a ma vagy éppen a tegnap munkása. Lényegében nem is a vetélkedő jövője és megrendezése az érdekes, ez a közművelők szakmai feladata. Sokkal izgalmasabb, hogy a megye gyárai, üzemei felmérik-e saját felelősségüket, s ennek szellemében használják ki ezt a lehetőséget is arra, hogy a jövő munkásai a mainál többet tudjanak, másként gondolkodjanak, vagy ami még fontosabb, másként dolgozzanak. Ez is befektetés. Nem, is rossz. Csak ehhez tudni kell azt is, hogy az ismeret, a műveltség egy ponton úgy válik termelőerővé, hogy az a mindennapok sikerével is mérhető.-Bürget Lajos Ma már csak féavkép íme egy nem egészen két évtizede készült nyíregyházi fénykép. Városunk múltjának picinyke darabja, s ha figyelmesebben szemügyre vesszük, aprólékos kutatással sem találunk rajta az ég világon semmit, ami még ma is létezne a városnak eme pontján. Szinte mernék fogadni: 18—20 éven aluli Olvasóink ki sem találják, hol is készítette a fotoriporter ezt a felvételt, mert az ő gyermekkorukban már nem közlekedett ez a kis „villamos” — ami akkor is villamos volt, amikor motoros mozdony húzta a Beloiannisz (ma Tanács- köztársaság) térről az Erdei kitérőn (ma Tölgyes csárda) át a Sóstóra. És ha lenne autómúzeumunk, már csak ott láthatnánk ezt az 500-as Trabantot, a kisember álmainak járművét a hatvanas évek elejétől. A Kossuth utca és a Rákóczi utca sarkán ez a tejbolt sincs már ott, tőle jobbra és balra sírköves, edényjavító bádogos kisiparosok műhelyei álltak. A fénykép helyszínén ma — úgy körülbelül — az Október 31. tér közlekedési lámpái osztják-szabályozzák a város kelet-nyugati forgalmát. És jó hogy ez így van, de — mi tagadás — a húsz esztendősnél idősebb nyíregyháziak szeme nosztalgiával simogatja végig az ilyen várostörténeti értékű fotók minden egyes négyzetmilliméterét: ki iskolába, ki munkába, ki pedig randevúra járt ezen a régi kereszteződésen át, s útjában az ember szívesen betért a tejivóba, mert itt tiszta kis műanyaglapú asztaloknál ihatott jól hűtött tejet vagy forró tejeskávét, kakaót két kiflivel — és mosolygós kiszolgálással. A villamos, a kisvasút pedig amolyan fogalom volt: idegenek, a város vendégei megmosolyogták, s róla emlegettek bennünket az idegenek, a város vendégei —, mi pedig nagyon szerettük, s amikor berobogott valamelyik állomásra, megrohamoztuk, hogy a kétoldalt láncokkal biztosított, nyitott kocsiban kapjunk helyet. (Ez a fénykép ősszel készült, akkor már nem jártak a nyitott kocsik.) Sz. Sz.
