Kelet-Magyarország, 1986. november (43. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-07 / 263. szám
BARKA FERENC RAJZA. t---------------------------------------------------------------------------------------------------------LEONYID VISESZLAVSZKIJ Amikor én lyikocska voltam Az ogyesszai földcsuszam- lások számomra legalább olyan nevezetesek, mint az ogyesszai katakombák. Az agyagos partok és a tengeri kagylótörmelékből álló meszes kőzet a tengerbe csúsznak. Ügy csúsznak bele, ahogy a fű nő: észrevétlenül, lassan, de biztosan. Aztán bekövetkezik a perc, amikor valamelyik házban, mint a reumás ember ízületei, ropogni kezdenek a falak. Ez jeladás: el kell hagyni a házat. Csúszik a part a tenger felé az építményekkel, kerítésekkel, kertekkel együtt. A nagy földdarabok nem szakadnak le, hanem rétegesen leválva simán leereszkednek, s a magas nyárfák anélkül, hogy daliás tartásukat elveszítenék, mint lépcsőfokokon, lépdelnek le rajtuk a tengerhez. S csak egészen a víznél dőlnek hanyatt, miután a hullám-fejszék kivágták őket. így ereszkedett le és dőlt össze végül a számomra gyermekkoromtól emlékezetes ház a Bolsoj Fontanon. Ideiglenesen laktunk abban a földszintes házban: apát meghívták Nyikolajevből, hogy helyreállítsa a villanytelepet, s ő a helybeli tanítónál, hajdani gimnazista cimborájánál bérelt egy szobát. Akkor én ötéves voltam, de nagyon jól emlékezetembe véstem Szavva bácsit és a feleségét, Muszja nénit. A háztól nem messze egy 1 kőfal magaslott, sarkaiban egy-egy kerek toronnyal. A Mária mennybemeneteléről elnevezett kolostor ősi parkját vette körül. A kolostorban akkor még voltak szerzetesek. Muszja néni kijárt a szerzetesek temetőjébe a bátyja sírjához, s gyakran magával vitt engem is. A sírt lépcsőzetes obeliszk födte. Egy ízben felmásztam rá. — Szállj le, kisfiam, a bátyámnak igy is nehéz feküdni a földben ... — intett Muszja néni. Egyszer a mama is kijött velünk a temetőbe. Sokáig üldögéltünk a sírnál, nem vettük észre, hogy ránk esteledett. A magas fűben ki- gyúltak a szentjánosbogarak. Muszja néni a tenyerébe csippentette, mint ahogy a bogyókat szokták és fekete ha- ; jára rakta őket. Lélegzetvisszafojtva néztem rá. Mintha a cárleány lett volna abból a meséből, amit a mama mesélt minden este elalvás előtt. Pedig akkoriban az élet távolról sem volt mesés a Bolsoj Fontanon. Minden éjjel lövöldözés. Nap mint nap riasztó hírek. Várható volt valami szörnyűség. Es be is következett. A városba betörtek a gyenyiki- nisták. Az idő tájt nem volt ennél rettenetesebb. Elkezdődött a terror. Az utcák elnéptelenedtek. A kolostoröbölben mindennap lelőttek valakit. Apám eltűnt. Félt, hogy mint mérnököt elfogják a „vörösöknél” végzett munkája miatt. S ez nem volt elég, a mama hastífuszba esett, kórházba került, én pedig Szavva bácsival és Muszja nénivel maradtam. Hamarosan kiderült, hogy a tanítónak is oka volt az óvatosságra. Szavva bácsit gyanakodva nézték: hogyne ,már — értelmiségi, „szabadelvű", a házában sok a könyv, a falak tudósok képeivel vannak tele... Egy szobában aludtam a háziakkal, amikor értük jöttek. Felébredtem és értetlenül néztem a marcona fegyveresekre. — Öltözzetek! Hozzátok a kölykötöket is — mordult rá Muszja nénire az egyik, felém intve a fejével. Kihajtottak a sötétbe és a szakadékos lejtőn, az omla- dékok mellett a kolostoröbölbe vezettek bennünket. Nem tudtam, honnan is tudtam volna, hogy lemészárolni visznek bennünket, mégis éreztem, határozottan éreztem a halálos veszedelmet. Muszja néni erősen fogta a kezemet. Rekedt kiáltásokkal hajszoltak bennünket. Csúszós kőtömbök mentén tekergeti a keskeny ösvény. Muszja néni (az áldott lélek), megragadva a megfelelő pillanatot, idesúgta: — Rejtőzz el! Es benyomott egy hasadék- ba a sziklák közé. Persze, tudtam már magam is, mit kell csinálni. Mint egy gyíkocska, surrantam a hasadékba és másztam be a kövek alá. Olyan mélyre kúsztam be, hogy — néhány órát heverve a nyirkosságban, hidegben és sötétben — alig tudtam kikecmeregni onnan. Mikor szemembe szökött a fény, s elárasztott a reggéli nap jóleső melege, sírva fakadtam. A parton, egészen a víz mellett feketébe öltözött emberek jöttek-mentek. Valami gerendához hasonló súlyos tárgyakat cipeltek, s tettek le a közeli olajfa alá. Csak néztem és sehogy sem jutott el a tudatomig, hogy ezek bizony nem gerendák. Az egyik szerzetes, miután áthordták a legyilkoltakat, észrevett engem, a nyirkos ingben, szakadt rövidnadrágban didergő nyakig sáros kisfiút, aki mintha a földből nőtt volna ki, s a tövisekkel borított rőt omladék mentén elvezetett magához a falon túlra. Fekete szakállú, komor de gyöngéd ember volt. Nemigen töltötte még be a harmincat, de nekem aggastyánnak tűnt. Melegség és nyugalom sugárzott belőle. Pafnutyijnak hívták. Cellájában — egy kis szobácskábán, melynek egyik sarkában egy mécses pislákolt — megetetett botos kö- löntéből főzött hallevessel és kockakő keménységű olajpogácsával, majd szaharinnal ízesített teával is megkínált. — Lesa, te a pokolból jöttél ki, vigyázz, nehogy újból a föld alá dugjanak ezek a szörnyetegek — mondta és csak késő este vitt ki sétálni a parkba. összebarátkoztunk. Igen megszerettem, s gyermeklel- kem lassacskán fölegyenesedett, mint a kerék tiporta útifű.. A mama, a papa, Szavva bácsi, Muszja néni — mindannyian olyan távolinak tűntek ... El-elsírtam magam, de Pafnutyij megvigasztalt. Meddig éltem nála? Talán egy hétig, talán másfélig. Ezalatt a gyenyikinistákat kiverték Ogyesszából. Előkerült apa, meggyógyult a mama is, és visszatértünk az üres házba. A szomszédok azt mondták nekik, hogy a gyerekük a tanítóval és a tanító feleségével együtt meghalt. Apám azonban meghallotta, hogy a szerzeteseknél él valami kisfiú ... ok földdarab belecsúszott azóta a tengerbe. S mint kőtömbök, velük csúsztak az évek is. Lecsúsztak, de nem gyűrték maguk alá azokat az emlékezetes napokat, amikor — egy áldott szívű asszony segítségével — sikerült gyíkocskává változnom. (Antal Miklós fordítása) /-------------------------------------------------------------------VLAGYIMIR MAJAKOVSZKIJ: A matrózoknak Riadó! Sorakozz menetkészen! Ne beszélj a veszélybe’, ne pletykázz! Csitt, szónokok is. Beszéljen most maga Mauser elvtárs. Az Ádám-Eva-féle törvényt tegyük ravatalra. Idő-gebénknek nincs ma féke. Balra! Balra! Balra! Hej, kékzubbonyosok! Rajta! Tengerre fel! Vagy tán eltompult a páncélosok orra, és minden hajó ül a tatján? Hadd, hogy koronáját rázza a brit oroszlán, üvöltve, diadalra, A kommünt senki le nem igázza! Balra! Balra! Balra! Ott, a kínok hegyein túl majd szűz és napos lesz a táj, Irány előre! Millió láb, indulj! S míg éhség, pusztulás van — meg ne állj. Csak öntsön körötted acélból lávát a gyülevész, a bérelt banda. Az oroszt nem gyűri le az Antánt. Balra! Balra! Balra! Homályba vonhat sasszemet a pára? Űrrá lehet a régi újra itt? Szorítsd a világ torkára a proletárok ujjait! Ki a mellet! Rajta, a dobbal! Zászlókat a mennyei falra! Ki lépett ott ki jobbal? Balra! Balra! Balra! (Hegedűs Géza fordítása) KOMJAT ALADi Van! Az első: kiöltő egy« A második: ámolyg S magával-tépte bi De a harmadik: az s a könyörtelen mi: Billió torkon bőg a: Halálig osztályha Forradalom! Kommunizmus! Három legjobb sza\ S a leggyűlöltebb: Burzsoá! Halljátok? Tetésre telt a mért< Most mindent akar' Most vérét vesszük Ki áll élénkbe!? Egy tömegbe moccg S mindent befog a NYIKOLAJ TYIHONOV: Barlanglakó Megedzette lelkem egy ősi kovács, ki tűzből a vízbe merít. — Add kezedet — hív a hegység — odaláss, hol ég veti csillagait. Liget kiabálgat, hO£ baltámnak alá sze Ám hegyszakadékok hol otthonos lett a És napragyogós-keresztútjaimon mennyi aranyágú sugár feküdt elibém, hogy aranyhidukon elérjem a célt, ami várt! Bújtam üregekben, t vérszomjasán — n Nap égetett csontig, hogy ajkamon ég i I „Életemet a lapnak köszönhetem...” A ip Malom apostola Káipátalján Beszélgetés a 60 esztendős Bállá Lászlóval Róla nyugodtan el lehet mondani, hogy élete kész regény. A most 60. életévét töltő ungvári főszerkesztő, író, irodalomszervező, közéleti ember nem ritka vendége szerkesztőségünknek; az Ungváron megjelenő magyar napilap, a Kárpáti Igaz Szó — az ukrán Zakarpatszkaja Pravdával együtt — szovjetunióbeli testvérlapunk. Ungvár egyik jellegzetes személyisége a csokornyakkendős, mindig ápolt, kellemes megjelenésű, és örökmozgó Bállá László. Sokéves ismeretség után az ember azt hi- hatoné, már minden fontosat tud a másikról. Ez valójában nincs így, erről győzött meg legutóbbi beszélgetésünk is, amikor életútjá- ról, küldetés érői, a Kárpáti Igaz Szó krónikájáról, írói terveiről, alkotásairól faggattuk. Szobrásznak indult Százszorosán nehéz szakmabelivel beszélgetni ilyesmiről: valószínű az alannyá „előlépett” Bállá László is úgy érezhette magát, amire fanyar" humorral azt mondják: mint amikor a hóhért akasztják ... Mégis úgy mesélt, mintha életének regényét ütötte volna fel. Első lapjairól egy fiatal gimnazista fiú portréja sejlik, akinek egyik nagy vágya és álma, hogy szobrász legyen. De már ben az években megízlelte az írás örön kínját is. Diákújságot ír és szerkeszt. Az új élet kezdetén, az 1944—45-ös ben Kárpátalja népei — köztük a ké ezer körüli magyar lakosság is — meg az első lépéseket, hogy megalapozzák életüket, ö is egyik lelkes, faradba, munkása a sorsdöntő változásoknak, s magyar nemzetiségű, a saját életútján, dennapos tapasztalatai alapján ismert hogy a sok nemzetiségű Kárpátalján J küldetés jut számára is a magyar ki ápolásában, egyben az ukrán, az orc más szovjetunióbeli népek kultúrá megismertetésében a magyar lakosság — Mindez az első időkben nem men1 kenők nélkül, hisz inkább fordítások tek meg az első esztendőkben magyai emlékezett az abban az időben a köri adónál dolgbzó Bállá László. Említi, így került a magyar lakosság kezébe gyárul több klasszikus ukrán, orosz íré tő műve, köztük Gogol „Holt lelkek” regénye. Ez volt hát a népek közötti híd egyil de elkezdték építgetni a másik felét is álló szellemi, irodalmi műhely létreho a Kárpátalján élő magyarság szellemi keinek, alkotó energiáinak kibontako sára. Magyar írók, költők és más al KM ÜNNEPI MELLÉKLET
