Kelet-Magyarország, 1986. november (43. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-29 / 281. szám
A Beöthyek Epizód a város r Műteremnézőben Kerülő Ferencnél Honnan induljunk el, j mindketten latolgatjuk. Mit i mondhatunk azoknak, akik ”, nem ismerik Kerülő FerenI cet, vagy néhány festményét látták csupán valamelyik kö- | zös tárlaton. Vajon a szavak, I vallomások képet adnak-e a ; művész belső világáról, alkoI tói látásmódjáról, művészetének sajátosságairól. Ha nem, bízzuk az érdeklődőkre, hogy alkotásain keresztül I megismerjék. Akik viszont jól ismerik Kerülő Ferenc festményeit, őt magát, annak vajon tudunk-e újat mondani... Mindkét aggály jogos, ám mégis úgy gondoljuk, szükség van a szóra, a művész megnyilatkozására is, mert való igaz, a képek a legfontosabbat elmondják alkotójukról, aki érti a nyelvüket, de nem válnak feleslegessé a szavak sem. Különösen egy olyan művésznél, aki nem éppen örökmozgó, nyüzsgő ember, nem híve, sőt ellensége mindenféle önreklámozásnak. Kevésszer szól — ehelyett keményen dolgozik. Főhivatású általános iskolai rajztanár, Gáván él és tanít, most éppen egy nyolcadikos osztály főnöke. A pedagógushivatás, akárcsak a többi, teljes embert kíván — mondja, s arról beszél, hogy az idén huszonöt éve tanít egy helyen, Gáva- vencsellőn. S amikor a napokban az igazgatónő közvetlen szavakkal megköszöntötte, olyasmit is mondott, örök rejtély előtte, vajon ennyi elfoglaltság, iskolai munka mellett, mikor fest. Kerülő Ferenc azt válaszolta az igazgatónőnek — tulajdonképpen nekünk is — elsősorban pedagógus, ez a kenyérkere«ő foglalkozása, ez számára az elsőrendű. S ezt egyáltalán nem érzi tehernek, nem gondolja azt sem, hogy akadálya .lenne a művészi munkásságának. Ha így lett volna, nem ott tart, ahol jelenleg tart. Minden szabad percét — az iskolai munkán kívül • — a festészetnek szentel. Huszonnégy éve minden jelentős megyei tárlaton szerepelnek a művei. Számos alkotótele- pen járt itthon és külföldön, az elsők között lett tagja a művészi munkásságot fém- jelző Művészeti Alapnak. Még abban az időszakban, amikor mindössze négy-öt alaptag volt a megyében. — Erre is jóérzéssel gondolok vissza, csakúgy, mint az eltelt huszonnégy évre. Sok bátorítást kaptam a művészbarátaimtól, a korán meghalt Pál Gyulától, Berecz Andrástól, Huszár Istvántól, de az utat természetesen nekem egyedül kellett megtennem. A nehézség az volt, akkor lettem művész, amikor az ábrázolóművészet egy új szakaszába lépett, s há lassabban, de elért hozzánk Is. Válaszút elé kerültem. Egy kicsit ennek az átmeneti korszaknak az örökségével indultam. Korszerűen ábrázolni azt, amit átéltem, úgy megfesteni azt, ahogyan csak én festhetem meg. Szeretem a drámai ellentéteket, a formák, síkok, színek egymásnak feszülését. Képei, melyek a szobából berendezett műtermében sorakoznak — készen, vagy vázlatok formájában — a korábbi útkeresések után, meg- állapodottságot tükröznék. Ügy modernek, hogy mégis felsejlik a szemlélőben a képeket uraló emberi tartalom, a humánum. Ez nem csupán a figurális alkotásaira vonatkozik természetesen, — a Siratóasszony portréjára, a Hazatérőkre, a falu, a környezet vásznon megelevenedő alakjaira, hanem a tájat, a természetet megörökítő festményeire is. Falusi paraszt- őseitől örökölt szívóssággal sokat dolgozik, nem engedheti meg magának, hogy az élmény elszánjon. Nem a kiállítások, pályázatok sarkallják, sürgetik, hanem a belső igény, a megélt és megérlek élmény művészi megjelenítése, izgalma. — Sokan megkérdezik, milyen hátránya van annak, hogy falun élek. Ilyenkor azt szoktam mondani, talán több az előnye, mint a hátránya. Itt jól lehet alkotni, nem zavarják az embert, legfeljebb egzisztenciálisan, a megélhetés szempontjából hátrány a várostól való távolság. A festészetből itt aligha lehetne megélni. Nem kenyerem a kapcsolatok keresése, mégis úgy tapasztalom, akik figyelemmel kísérik a munkásságom, megtalálnak Gáván is. És meg is találnak. Most van egy kiállításom a megyeszékhelyen, ami majd tovább vándorol. Ott volt két alkotásom az őszi megyei tárlaton is. De megtaláltak a fővárosi Zichi Galéria alkotó- közösségének vezetői is. soraikba fogadtak. Ez is ösztönzés számomra, nem tagadom, lehetőség arra is, hogy képeim az ország legkülönbözőbb vidékeire is eljussanak, otthonokba kerüljenek. Megbecsül, számít rám ez az alkotóközösség, igyekszem megfelelni ennek az igénynek ... Egyébként pedig élem a pedagógusok sok örömet, semmi mással fel nem cserélhető értékeket hozó életét. Ezek ugyan nagy szavaknak tűnnek, de ettől még igazak. Témái nagyon is evilágiak; azt mondja, a kozmosz titkait meghagyja az űrhajósoknak, ő a saját mikrovilágát kutatja. Arról beszél, hogy jelenleg egy nagyobb szabású természetet, embert kölcsönhatásában ábrázoló sorozatot Részit. Ezt sem időzítve, nem ..rendelésre", inkább belső számvetésből, inspirációból. Hogy milyen lesz a végleges megfogalmazása, még nem tudja pontosan, de hogy humanista és nagyon evilági lesz, azt igen. S ha a művek elkészülnek és azokat majd „szólítja” valaki — kiállításra, bemutatkozásra, — szeretné, ha nem üres kézzel, hanem alkotásokkal válaszolhatna az érdeklődőknek ... Kerülő Ferenc az idén 4(1. éves, sokáig úgy emlegették, mint ígéretes, fiatal tehetséget. Ez még akkor is „rajta i maradt’', amikor már nem ; érezte magát annyira fiatalnak. Nagy utat tett meg a 1 művész első, 1964-ben a megyei őszi tárlaton kiállított „Köntés” című és az idei tárlaton látott Kőbánya című képéig. Mégha alig mozdult is ki a falujából. De az utat, belül járta meg, önmagát találta meg, kifejező eszközeit, látásmódját. Nem nyugtalan, nem elégedetlen, nem sértődött művész, bár ő is, akár- 1 csak mindenki, vágyik az el- i ismerésre, a megméretésre. Egyik legjellemzőbb tulajdonsága az önmagával szembeni szigorúság, szerénység. • Az ilyen emberre mondható el joggal — neki már van ; mire szerénynek lennie ... Elhunyt Beöthy Zsolt — adta hírül a Nyírvidék 1922. április 20-i száma. Az ő keze alól került ki az akkori Magyar- ország ^tanárságának ■ legnagyobb része, s a tanulónemzedék az általa megjelölt utakon igyekezett megérteni nemzeti műveltségünk tartalmát: művészetét, irodalmát. Beöthy Zsolt sok szeretettel volt Szabolcs- megyéhez és Nyíregyházához. Részt vett annak idején a Benczúr-szobor leleplezésén, ahol a Kisfaludy Társaságot képviselte, amelynek elnöke volt. 1921. június 19-én a Benczúr emlékünnepélyen, mint Benczúr egyik legnagyobb tisztelője és barátja adózott előadásával a színek mesterének. Még ez év nyarán Sóstófürdőn vendégeskedett. Itt pihent, üdült és hallgatta a Sóstó tölgyeinek susogását. Itt született valószínűleg utolsó költeménye is, melynek eredeti kéziratát a •lósa András Múzeum őrzi: Erdőben Verébcsapat ijedve röppen, Ahogy az erdőn nézelődöm. Utánanézek a tűnőknek: Vaj’ hova, merre, eltűnődöm. P. G. Bebocsátást kérő ének (Hawaii-szigetek) Sok.áig, sokáig vártam künn a szerelmet Koholá — lele földjén, a vad erdőben Ka — papala fölött. Mennék a házba, lepnék a házba, házadba lépek, ha ajtót nyitsz. Ismerj föl, én vagyok ő, a dicséret mezőiről érkezett utas, egy hang. csak egy emberi hang. Ö, mit szenvedtem ott künn, miit szenvedek itt künn: eső, vihar, hideg, nedvesség. Szerelmesem, engedj hát be magadhoz. (Fordította: Rákos Sándor) Magam is immár röppenőben, Vén szárnyam még egy útra kész, Vaj'h, lesz-e olyan is, ki mint én, A tűnőnek utánanéz. Sóstó, 1921. Beöthy Zsolt Ez a vers Kacsok Pongrácot is megihlette, annál is inkább, mert ő és Beöthy László — — Beöthy Zsolt és Rákosi Szidi fia —, jó barátságban voltak. Beöthy László, aki a Magyar Színház és a Nemzeti Színház igazgatója volt, nemcsak Gárdonyi és Bródy színműveit adta elő elsőnek, hanem 1903-ban, amikor megalapították a Király Színházat, nyitó darabként Kacsoh János vitézét mutatta be, amelyet ezután 689-szer adtak elő. Éntbető tehát, hogy Beöthy utolsó versét Kacsoh zenésíti meg. Az eredeti kottán ez a kézirat található: „Ez a dal annak a szomorú napnak a délutánján készült, mikor a magyar tudomány nagy büszkeségét, szívemből tisztelt és szeretett Beöthy Zsolt bátyámuramat utolsó útjára kikísértük. Hazajőve az „Est” akadt kezembe, éppen az az oldala, amelyen a fenti Beöthy Zsolt (1848—1922) t történész. Kacsoh Pon bájos kis költemény álló Valami elfogja a telkemet, t jutott eszembe, amikor drá< anyámat elvesztettem, — az, hogy az én legjobb bar M ielőtt egy mátészalk delegáció tagjaké útra keltem, elgondc kodtam a Szovjetunión Tolsztoj regényeiből, Gog színdarabjairól,. Lermontov Sevcsenkó költeményeiből ve némi fogalmam az orosz-ukrt emberekről. A moszkvai r dió magyar adásaiból tudta következtetni a mai szovj életre. Elég sokszor szokta késő este nézni a kijevi tel vízió adásait. Így végül is a gondoltam, tudok valamit szovjet emberekről. Apám sokat .mesélt róluk, hisz 194 ben Németországban a mu katáborban együtt volt oros ukrán hadifoglyokkal. A világban már több h lyen megfordultam, de be kt vallanom, a Szovjetunió bi még soha nem jártam. Előve tem az útikönyveket, az ii honi térképeket és mint e: felfedező, sietve mindent m akartam tudni... Sok adat meg is tudtam, de nincs az útikönyv, útirajz, mely a v lóság atmoszféráját érzéke tetni tudná. Először a kárpáti fenyves csúcsos koronái sejlettek fel égbolton. Majd ukrán bor nás falú színes faházak, udv rukon kacsák, libák, kecske Ahogy 40 hálókocsiból á< vonatunk mint egy óriás kíg a Kárpátok túloldali völgy ben ereszkedett a podolóni ukrán síkság irányába, megj leniek a nyírfaerdők, az ü zöld mocsarak és a bogárfek te szántóföldek, a híres est nozjon. Magyar szemnek sz katlan látvány. Végeláthatc lan megmunkált földek. Ü\ látszik itt több volt az e: Mindenütt buja zöld vetést A több ezer hektáros tábh közt tanyaszerű települések, faluszéleken fehér libacsap tok. Ennyi libát életemben se Képünkön: Gadányi Jenő: Félakt lepellel KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Szombati galéria
