Kelet-Magyarország, 1986. november (43. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-22 / 275. szám
KM HÉTVÉGI melléklet Szanatórium a kastélyban Tomasovszky Mihály főispán volt. Október 5-én, szombaton este 8 órától Nyíregyházán „szanatóriumi bált” rendeztek, mely hajnalig tartott. Reggel külön- vonat indult Baktára a közönséggel az országos jelentőségű ünnep helyszínére. Megjelentek a vármegye és Nyíregyháza város vezetői, a pártok és szakszervezetek Képviselői. Tíz óra után néhány perccel érkezett a községbe Molnár Erik népjóléti miniszter, akit a szanatórium megnyitására kértek fel. Az avatóünnepséget Pintér András nemzetgyűlési képviselő nyitotta meg, majd Molnár Erik emelkedett szólásra. Megnyitóbeszédében kiemelte, hogy ez a szanatórium a magyar demokrácia tetterejének bizonyítéka is. A miniszter után Tenigli Imre, a szanatórium vezetője mondott nyilvános köszönetét mindazoknak a testületeknek és magánszemélyeknek, akik valamilyen adománnyal, vagy munkával segítették életre hívni ezt az intézményt, öt követően dr. Tompos Endre alispán és Fazekas János polgármester méltatták a szanatórium jelentőségét, majd a miniszter és kísérete megtekintette a létesítményt. Az avatóünnepélyt követő díszebéden Gyenge Károly, az MKP vármegyei titkára bejelentette, hogy a szanatóriumot Rákosi Mátyás államminiszter nevéről „Rákosi Mátyás Munkásszanatóriumnak” nevezik el. Az ünnepségsorozat Nyíregyházán fejeződött be. Este 8 órakor a színházban a nyíregyházi művészek adtak díszhangversenyt, melynek teljes bevételét a szanatóriumnak adták át. Az ünnepség után a dolgos hétköznapok következtek ismét. A berendezés befejezése, az orvosi ellátás, a személyzet biztosítása után 1946 november végén fogadta első betegét a baktaló- rántházi szanatórium. Bene János Az épület egy régi képeslapon április utolsó napján a Szabolcsi Munkások Egészség ügyi Szövetkezete. A szövetkezet elnökévé Pálfy Ernőt, alelnökökké Solymosi Mihályt és Kovács Barnát, igazgatósági tagoknak dr. Vigváry Lászlót, dr. Hogyan Lászlót, Dankó Andrást, Helmeczy Lászlót, Mihalik Józsefet és Tenigli Lászlót választották. A fő cél a szanatórium mielőbbi megvalósítása volt, s az ezzel kapcsolatos intézkedések, az ügyvezetést Tenigli Lászlóra bízták. A szanatórium épületének kiválasztására egy szakbizottság alakult, mely alapos mérlegelés után a ibaktaló- rántházi Dégenfeld-kastély mellett döntött. Kedvezően befolyásolta a választást a kastély teljesen ép, lakható állapota, az 50 holdas park, s a mellette elterülő mintegy kétezer holdas erdő. Mindezek biztosítékul szolgáltak arra, hogy a betegek egészséges, tiszta levegőjű környezetbe kerüljenek. Tervbe vették azt is, hogy a parkon átfolyó patak vizével hajtják majd meg a világításhoz és fűtéshez szükséges áram- fejlesztőt. 150 férőhellyel számoltak, s az ehhez szükséges ágyakat az Elhagyott Javak Kormánybizottsága utalta ki, egy röntgenkészülékkel együtt. A szanatórium fenntartásának gazdasági alapját az a 20 hold gyümölcsös volt hivatva biztosítani, amit a Szabolcsvárme- gyei Földbirtokrendező Tanács utalt ki a számukra. A nehéz gazdasági helyzetben a vármegye vezetői és a szövetkezet a lakossághoz fordult támogatásért. A Magyar Nép hasábjain megjelent felhívásokban egy kiló gabonát, később 1 forintot kértek a családoktól a szanatórium ellátására, költségeinek fedezésére. A gyűjtést mindenütt a helyi nemzeti bizottságok végezték. A nyíregyházi erőmű munkásai a villamossági berendezések elkészítését, a MÁV- fűtőház dolgozói a vasmunkákat vállalták ingyen. A Viktória vegyiüzem havonta 3 kilogramm szaharint ajánlott fel. Rácz Gábor rum- és likőrgyáros egy nagyteljesítményű áramfejlesztőt és egy rézüstöt adott. Augusztusra mintegy 200 000 forint értékű felszerelési és berendezési tárgyat kapott a szanatórium az államtól és a magánosoktól. Jó ütemben haladtak az átalakítási munkák, és szeptember végén kitűzhették az átadás hivatalos napját is: október 6-át. Az átadás az első munkás tüdőszanatóriumnak kijáró ünnepségsorozat keretében történt, melynek fővédnöke 40 évvel ezelőtt, 1946 őszén fogadta első betegét a bak- talórántházi tüdőszanatórium. Létrehozását 1946 tavaszától szorgalmazta a kommunista párt, s annak titkára, Pálfy Ernő, aki a Magyar Nép című nyíregyházi lap április 9-i számában „Tüdőszanatóriumot!” címmel bocsátott ki felhívást. „Nem nézheti a demokrácia tétlenül a nemzet pusztulását Meg kell akadályozni, hogy ezek a népbetegségek tovább tizedeljék sorainkat. De első helyen a tüdőbaj, az úgynevezett proletárbetegség ellen vegyük fel a legerélyesebben a küzdelmet... Felhívjuk a társadalmi egyesületeket, pártokat és a vármegye közönségét, hogy álljon mellénk ebben a küzdelemben, járuljon hozzá tehetsége szerint, hogy minél rövidebb idő alatt megnyissa kapuit az első szabolcsvármegyei tüdőszanatórium ... Ezen az úton is felhívjuk a népjóléti miniszter úr figyelmét, hogy kezdeményezésünk a legégetőbb szükségből fakad. A megyében magas a megbetegedések száma, sok ezer és ezer tüdőbeteg várja a gyógyulást vagy halált’’ olvashatjuk a felhívásban. A szanatórium és más egészségügyi intézmények létrehozását szövetkezeti alapon képzelték el, s ennek eredményeként alakult meg Anyas Imre: Vizparti fák (akvarell) leik Zoltán: November í. Táj Az ég a földre csüng és meztelen vacog, nem látják őt a fák, — a fák, a fák vakok. A Hold a partra ül, körötte csillagok, nem futkos a patak, — a víz, a víz halott. Az este, mint a jég, a pára, mint a hó — ne nyisd ki itt a szád, megfullad itt a szó. 2. Kóró Kórót érint kezed, a kóró meghajol, Milyen alázatos: a földig meghajol. A földig meghajol, hálája sárba ér, nem adsz semnyit neki és ő semmit se kér. Nem sírja a nyarat, nem féli a telet: a tüskés hála ő — koldustájon remeg. (1935) 1 nagyapa nevét emléktábla őrzi „...mintha kezét a vonómon tartaná1 A varázshegedűs Benczi Gyulának a neve még ma is foganom Nyíregyházán. Nevét emléktábla őrzi, és ismeretes, hoigy Krúdy is igen -nagyra tartotta művészetét. Túlzás nélkül mondható, hogy a híres író barátjává fogadta a hegedű virtuózát. Unokáját, Benczi Jenőt sem igen kell bemutatni megyénkben a cigányzenét, magyarnótát kedvelőknék. Több mint negyven éve muzsikál Nyíregyházán, ahol sokat hallgatják szívesen hegedűszólóját, együttesének hangulatot -teremtő zenéjét. — Nagyapámat sajnos nem ismerhettem, hisz a halála után tíz évvél születtem. De mindig úgy érzem, mikor játszom, mintha mögöttem állna, mintha kezét a vonómon tartaná. Apám szintén muzsikus v-olt, talán sokan emlékeznek rá is, cimbalmon játszott. A hegedűt négyéves koromban vettem először kézbe. Hatéves voltam, amikor apám átadta nekem nagyapám hagyatékát, egy régi-régi hegedűt, amibe ez van írva: Mathias Thiel fecit anno 1626. Ez a ma -is szépen szóló, felbecsülhetetlen értékű nemes hangszer 360 éves, múzeumba kerül majd Dankó Pista hegedűje mellé. Benczi Jenő sok történetet tud nagyapjáról, Krúdyhozfűződő ismeretségéről, barátságáról. — Krúdy egyszer személyesen vitte fel nagyapámat Budapestre, a prímások v gésére. Nem is csalódot ne, hiszen az országos kedőn Banda Marcival osztott első díjat 'kapót másik alkalommal pedig be utazott nagyapámrr író. A VBrázshegedűs s- vidította fel 'hátából, i kájaiva-1 Krúdy t. Talán kevesen tudják, Benczi Jenő muzsikája csak a hazai hallgatóina nem s-oík külföldi tetszésé nyerte. Játszóit már F ban, Zürichben ás a Szó nió több városában. Mo, verpoolba hívják. — M-esszi földről ér látogatóknak gyakran já itthon is, hiszen a Hotel bol.es vendégei között : külföldi, vagy éppenség hazalátogató. De játsz már Kobajasinak, és Ojsztrahnak is. Mind! gratuláltak. — A műfajt egyre jt mellőzik — mondja kese Nem magam miatt agg< hanem a cigány-, népi szék miatt. A szerződése Jetek vezetői mind kev népi zenekart foglalkozik Nyolc zenekar maradt m megyében szerződés n(... és felsír az öreg dű...) (1 (Képünkön: Benczi Jer prímás.) A Búza téren szólít meg /A — cigarettát kér. Adok. ~Á“a~ Valószínűtlenül imbo- lyog, szemében tompa fény. — Nem szoktam én kéreget- ni — gyújt rá remegő kézzel (gyufája van) —, hozzád is csak azért jöttem ide, mert látom rajtad, te is börtönviselt vagy. Mennyit ültél? — Nem ültem semennyit... még — próbálom kiábrándítani, de nem lehet. — Nekem ne vakerálj — kacag fel hisztérikusan —, meglátszik az az emberen. Ráhagyom. Ha „meglátszik”, mit is erősködjek, gondolom és sokat sejtető mosolyba vonom arcomat. — Na ugye! Engem akarsz átejteni? — kap a hallgatásomon. Belemegyek a játékba: — Nem mindegy? — Igazad van — csap a Páliamra. — Én már tíz évet (!) rohadtam a sitten, de nem beszélek róla senkinek. — Huszonöt lehetsz. Hogy tölthettél volna ebből tizet hűvösön? — akadékoskodom. — Azt hiszed, hazudok? — keményednek meg a vonásai. Visszakozok: — Dehogy ... — Akkor adj egy húszast vidra! AS — Inkább meghívlak i mire a Nyíri Fészekbe buggyan ki belőlem az új író, megsejtve, hogy nem hétköznapi embert se utamba a véletlen. — Tömegbe nem megye jelenti ki. — Félsz az emberektől? Újra erőltetett kacaj: — Még a Sátántól sem lek — húz elő jobb nap látott bársony zakója bél bői egy jókora nyeles be vát. — Akkor mehetünk? — Nem bánom, de nem retem a kocsmákat. Tu már megjártam néhányszo magyarázza viselkedését, húzva hasán a pulóverét, dalán és gyomra tájékán i vágástól, szúrástól eredő Ahhoz képest, hogy szereti a Nyíri Fészek-s. helyeket, meglepően se üdvözlik. Igaz, itt nem w ismerőst szerezni, kiválik a délutáni csúcsforgalom Alighogy letelepszünk az tál mellé, hozzánk is oda: dűl egy sunyi képű fekete
