Kelet-Magyarország, 1986. november (43. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-22 / 275. szám

1986. november 22. e —(töprengések)----------------------------­Ó Mister Alkohol! Egy megyei beszámolóban olvastam a következőket: „Felmérést végeztünk a pontosabb helyzetkép meg­határozása érdekében a me­gyében a középfokú intéz­mények harmadik évfolya­mán tanuló diákok körében. A megkérdezett 1038 fiatal 0,5 százaléka fogyaszt rend­szeresen szeszesitalt, és 59,5 százaléka alkalomszerűen, 16 százaléka volt már erő­sen ittas állapotban. 25 szá­zalékuk bort, 12,6 százalé­kuk sört, és 6,5 százalékuk égetett szeszesitalt iszik in­kább.” A felmérés a továb­biakban közli: 30 százalék­ban baráti körben, 7,4 szá­zalékban otthon isznak. A megkérdezettek 20 százalé­kának egyik vagy mindkét szülője rendszeres alkohol- fogyasztó. Elszomorító, hogy egy-egy alkalommal 7,3 százalékuk több mint fél, 9,7 százalékuk 1 deci ége­tett szeszt iszik. Az ital ká­ros hatásáról a diákok legnagyobb része a sajtó­ból, rádióból, tévéből ér­tesül, 4,5 százalékuk orvos­tól, és 6,4 százalékuk pe­dagógustól kap információt. Ha mást nem tennénk, csak a fenti számokat ol­vasnánk, már akkor is len­ne min töprengeni. De te­gyük e helyzetkép mellé a napi tapasztalatokat. Szin­te minden héten látni, hogy Nyíregyháza közepén fé­nyes nappal társai támogat­ják a berúgott diákot. Ha valaki esténként a várost járja, a részeg, káromkodó ifjonc része a városképnek. A lakótelepeken a kapuk aljában, de még a tereken a nyilvánosság előtt is, rendszeres az ivászat. Nem ritka, hogy kismotorjaikon száguldva egy-egy forduló, után bekapnak egy üveg sört. És sajnos a kamaszok mellé mind nagyobb Szám­ban sorakoznak á a‘i l 1!0^14 évesek, akik látva a- nagyok példáját — szülőkét, diáko­két — megpróbálják, mi­lyen is a Diana sósborszesz. a Borsodi sör, a cseresznye- pálinka. Lehet dörgedelmesen ítél­kezni. De úgy vélem, hogy ezt megelőzően jó szétnéz­ni a felnőttek világában; s kutatni annak felelősségét. Mert a példa,' a modell adott. A fiatal nem tesz mást, mint utánoz. így kez­dődik minden. S miután látja, hogy a felnőttek kö­rében sem változik semmi, az ivás marad bocsánatos bűn, joggal érzi: reá is vo­natkozik a felmentés. A munkahelyen isznak — ezt a szakmunkásképző igazga­tója mondta, kicsit keserű­en. hiszen az iskolai munka itt kap torpedót! —, otthon isznak, a filmekben isznak, ha vendég jön itallal kínál­ják, ha halott van, a tor végére mátyás a gyászoló család. De még iskolában is előfordult, hogy a diákot jól felvilágosították, mit szeret inni az érettségi el­nök, mit vegyenek a ma- turandusok a szóbelik szü­netére. A fiatal látja, a boltok fő helyén a szesz tornyosul. A főorvos úrnak ezt kell a há­lapénz mellé tenni. Az aján­dékkosarakban mindig ott a nemes vagy éppen nemte­len ital. Még egy, a társa­dalomra rátukmált hamis igényt is lát, azt, hogy a ke­reskedelem dollárt, márkát, fontot költ a külföldi ital­csodákra. Ha mindezt egy­más mellé tesszük, akkor úgy vélem, jobban érthető a fiatal, aki a szóbeli vagy képes agitációra csak le­gyint. Logikus: a középis­kolás, a kisebb gyermek ne­velésének erkölcsi alapját csak az adhatja meg, ha szülői, munkahelyi gyakor­lat, kereskedelmi kínálat, begyepesedett társadalmi szokásrendszer a neveléssel egy időben változik. Mister Alkohol nehezen adja meg magát. Igazságosság? Gondjaim vannak a tár­sadalmi igazságossággal. Nem elvben, ott minden rendben lévő. A gyakorlat irritál. Éppen ezért enged­tessék meg, hogy néhány, ta­lán első pillantásra nem egymás mellé illő dolgot leírjak. Rejtelmes marad a számomra, kik állapítják meg egy-egy településen, hogy mi minősül alapellá­tásnak. Nem értem, hogy míg a városi láthatóan dús­kál a javakban, válogat a bolti kínálatban, miért nem jut liszthez és olajhoz a lá­nyai, a mátyusi? Nem vilá­gos az sem, hogy egy-egy távoli településen miért kell 50—70 forintos buszjeggyel megtoldani a községhez nem mindig közeli boltban beszerzett alapszükséglet árát? Az sem tudható, hogy az egyik helyen társadalmi munkát szerveznek apró dolgok, nagy épületek, jár­dák, kutak, kerítések épí­tésére, míg másutt több tíz­milliós költséggel erdész- vadász-vendégház épül, ki­hívóan. Felfoghatatlan, hogy míg a reklámok bombázzák az embert mindenféle földi jóval, addig egy faluban az áfész bolt bezáráson gon­dolkodik, mert nem elegen­dő a haszon, ugyanakkor a Skála áruházak lánca nő, nő, nő. De sorolhatnák még a példákat jócskán. Az isko­lai esélyegyenlőtlenségtől a termelőszövetkezeti áru­szállításon át a munkale­hetőség hiányáig. Tisztában vagyok azzal, hogy az egyes dolgokért más és más a fe­lelős, más és más pénzforrá­sok állnak bizonyos beru­házások mögött, s ugyanak­kor mindent összefog egy rendező elv: legyen az élet gazdaságos, hatékony. Ha mégis meditálok, annak az oka éppen az, hogy a szo­cializmus keretei'között ép­pen a különbözőségek ösz- szehangolása, az emberi ér­dekek védelme kell, hogy a politikát meghatározza. Alig képzelhető el tartósan, hogy az értéket termelő, ke­mény munkát végző falusi lakosság igényei csak rész­ben elégüljenek ki, csak és csupán azért, mert messze vannak, mert a tanácsok szegények, a fogyasztási szövetkezetek munkája sok helyen letért a kijelölt pá­lyáról. Még lehet bizonyos esetekben történelmi ■ örök­ségre hivatkozni, de egyre ritkábban. Gondolom, azoknak, akik a döntésre hivatottak, sok­kal többet kellene szemé­lyes tapasztalatokat gyűj­teni a valóságról. Mert alig­ha kell megrázóbb élmény, ami egyben érv is, mint az, hogy számos beregi, szatmá­ri község tanácsházáján ott sorakoznak az elhagyott porták kulcsai. Nem egy, nem tíz. Lányán nyolcvan. Jó megnézni a népesség fo­gyásának ijesztő mértékét Tarpán, az öregedést az Er­dőháton. Elég egy buszút Kispaládtól Gyarmatig, vagy Mátyástól Naményig, ha neméppen Mándokig, hogy kialakuljon a valós kép. Nem kell népiesnek lenni ahhoz, hogy elkese­redjék az ember. Mert hi­szem és tudom: a gondok jó részét meg lehet oldani. Csak ehhez ragaszkodni kell egy alapelvhez. Ahhoz, mely egyenlő mértékkel mér, s a lehetőség szerint az egyenlő esélyekre tö­rekszik. A késlekedéssel sa­ját, további gondjainkat növeljük. Az üres ház, az otthagyott termelőeszköz, a hiányzó munkáskéz, a jövő gyermekének hiánya oly gonddá akkumulálódik, hogy kései megoldása se­mennyi pénzzel nem lesz lehetséges. Pro natura Ma már nemcsak jelzések, de jajkiáltások is mutat­ják: környezetünkért vala­mit tenni kell. Az erdész, szerte a hazában, így Bak- tán is, aggódva jár, s figye­li nem beteg-e véletlenül a kocsánytalan tölgy. A víz­ügyes nézi, figyeli a vizet, nem hoz-e szennyet. Mű­szerek mérik a levegőt, mely viszi-hozza a ként, a mérget. Hadakozunk, hogy legyen csendesebb az or­szág, ne süketítsük magun­kat a magunk keltette zaj­jal. Ott töprengünk, hogy roncs autóink bűze-gőze- gáza miként lehetne keve- sébb, hiszen növény, fa, vi­rág, épület — s talán ami a legfontosabb: ember — esik áldozatul. Kormányrendelet született, s januártól talán csende­sebb lesz a körülöttünk lé­vő világ, s talán kevesebb szenny kerül a levegőbe. Nem tagadom, az ilyen ren­deleteket szeretem. És jó lenne, ha hinni lehetne ab­ban, hogy a szigor hatásos lesz. Mert tudjuk: minden rendeletnek vannak kiját­szói. Igen gyakran lehet ki­búvókat keresni. Nemrégen egy XVII. századi erdőre vonatkozó rendelkezést ol­vastam. Ez olyan jó volt, hogy módszere akár mára is alkalmazható lenne. Nem volt benne olyan, hogy fel­téve és megengedve. Nem tartalmazott esetlegességet. Tény: egy jó rendelkezés végrehajtására ember kell, eszköz kell, feltétel kell. De kell, mert a környezetünk valóban veszélyben van, Itt Szabolcs-Szatmárban ta­lán alábecsüljük ezt a ve­szélyt, és' a szükségesnél ke­vesebbet szólunk róla. Pe­dig itt is van gond a talaj­vízzel, a szennyezéssel, a levegő tisztaságával, a ter­mészetvédelmi területek megóvásával, az erdők be­tegségével. Nem lehetünk szemérmesek. Ki kell mon­dani, hogy még viszonylag ép értékeink nagy oltalomra szorulnak. Jó tudni, hogy a gond megérintette a fiata­lokat is. Nyíregyházán a Pro Natura csoport a me­gyei művelődési központ keretében gyűjti azokat, akik nemcsak ismerkednek a természettel, de jeleznek, hírt hoznak, s ha kell tesz­nek is azért, hogy az élővi­lág élő maradjon, s az em­ber környezete emberhez méltó legyen. ■ ■ ^Bürget Lajos^ J Akinek itt hálója volt, hala is volt bőven A régi Rétköz és a halászat Aki manapság horgászbotot vesz a kezébe és a hajnali pirkadatkor elindul a Tisza menti holtágak valamelyikére, aligha gondol arra, hogy milyen is volt ez a vidék 150—200 esztendővel ezelőtt. A, még zabolátlan folyó a tavaszi és őszi áradások alkalmával fölös terhét a ré.tkpzi falvak mélyebben fekvő területein hagyta. Ta­vakat; ereket, folyásokat, lá- pos, mocsaras területeket alakított így ki. Kitűnő fel­tételeket teremtett a halak, vízimadarak és egyéb y ízben élő állatok életéhez, szaporo­dásához. Áz uraság engedeiméből fajta volt. A sekélyebb vize két kedvelte. Ezeket gáttá elrekesztették, így a csikó a vesszőből font csíkkasbc terelték. A kasból a csík : csikgödörbe került, itt itárol ták eladásig. Aki jól ismerte a vízivilá got, annak néha puszta kéz is elég volt a halfogáshoz Különösen aszályos évekbe volt alkalom erre. A sárten­gerré vált sekélyebb tavak ban kézzel szedték össze a oxigénhiánnyal1 küzdő; elibó dylit halakat. Még a szarvasmarhát i felhasználták a halfogáshoz Áthajtották a csordát a se kélyebb vizeken és a sáros zavaros vízben megszédül halakat zsákokba szedték Tavi szántás — aszályban A csík még az iszapban i sokáig megmaradt. A halás figyelmét gyakran’ a fölöttü A rétközi emberek jelen­tős része abból élt, hogy a tavakat halászta, járta a tíz­ezer holdas lapos, mocsaras területeket és gyűjtögette a hasznosítható vízinövénye­ket. Csíkot, teknősbékát, vid­rát, nyestet fogott és távo­labbi településeken kereske­dett vele. A szabályozás előtti Tisza és a partmenti vizek halbő- sége ma már hihetetlennek tűnik. Ahogyan egy régi mondás megőrizte: „akinek itt hálója volt, hala is volt bőven!” Volt idő, mikor a disznót is hallal etették, sőt a -nyári melegben megrom­lott, „meglöttyedt” halát a káposztaföldekre hordták trá­gyának. A rétközi halászatra vo­natkozó legkorábbi adatunk 1378-ból való. Egy peres ügy kapcsán ekkor jegyzik fel, hogy Ibrányi Gergely fia. Miklós a Kállóhoz tartozó (de az Ibrányi család álltai tulajdonjogilag vitatott) Fer­tő tóból előbb 1160, majd 70 darab halat fogott ki. Későb­bi források is a halbőséget bizonyítják. 1851-ben Kántor István a besztereci Bőve tó­ban gyalommal egy húzásra 32 szánka halat fogott. 1858- ban Nagyhalászban a lakos­ság 800 mázsa (!) halat fo­gott egy nap alatt. Mivel a halbőség a földes- urak számára is jelentős jö­vedelemforrás volt, a jobbá­gyok számára a halászatot időről időre szabályozták. Egy 18. század végi forrás erről a következőket mondja: „Ősszel a halászó vizekben, az uraság engedeiméből hor­gokat szoktak kirakni, me­lyek által, mikor jó ideje vagyon, a halászatnak, a lá- .kosok alkalmatos pénzt is kereshetnek. . : yn Télben, amidőn befagynak >:-ia , vizek, az uraság engedel- miből nagy hálóval is szok­tak gyalmozni, és ha jó ideje Rétközi halász merítő hálóval KU HÉTVÉGI MELLÉKLET vagyon, megtörténik, hogy egy-egy gyalommal egész té­len kétszáz forint ára halat is fognak, melyből az uraság­nak csak felét adják. Azon halakat pedig a kupecek helyből is elhordják pénzen, ha pedig kupecek nem akad­nának, az hegyaljai városok­ra, mikor hajón, mikor sze­kereken szokták vinni, az pénzen mindenkor elkél.” Ma már a legrafináltabb oryhalásznak sincs olyan gazdag képzelete, hogy rá ne csodálkozna egy-egy fogási módra, vagy egy régi forté- lyos halászeszközre. A különböző hálókon és horgokon kívül halásztak itt szigonnyal, versével (ebből 8—10 félét ismertek), vészfő­vel (nádból font eszköz), ta­Gyalom, avagy „seggesháló” repkedő gémek, varjak hív Iák fel, ilyenkor kosárra átmerte az iszapot, tiszt vízben átmosta és a csíkc összegyűjtötte. Bármilyen hihetetlen, a eke is halászeszközként szol gált néha. Ha az aszályo időjárás miatt kiapadtak nagyobb tavak, megszántol ták a medret. Fönn má szikkadt volt a föld, annyirí hogy a lovait megbínta, ner süllyedt bele. Az -eke felfor gáttá a medrekben megbúv halakat: kárászokat, tatoka néha még csuka is kerül] így a barázdáiba. Bizony napjainkra alapc san megváltozott a Rétköz A mesés halbőség már rége a múlté. Az egykori tavai lápok helyén virágzó gazdái kodás folyik. Csak a holté gaik .sűrű füzesei őriznek mé valamit abból a képbő mely valaha a tájat jellemez te. Nagy Feren pogatóval, nádvágóval, gát­tal, krumpliszedő kosárral, villával, sőt a sekélyebb víz­ben puszta kézzel. Egy evez, egy világít Kedvelt volt az éjszakai szigonyozás, melyhez a Rét­közben 7^-8 ágú szigonyt használtak. Három ember és egy nagyobb csónak kel­lett hozzá. Egy evezett, egy világított (leginkább a csó­nakba rakott száraz náddal), egy pedig, a szigonyt kezelte. Elsősorban nagyobb halat, a fenéken lapuló harcsát ke­resték. A hálók közül a gyalom volt a legelterjedtebb. Ez hosszú kerítőháló, melynek közepe zsákszerűén van ki­képezve. A befogott hallak itt gyűltek össze, egyszerre több mázsa is! Ezért az ilyen háló kezeléséhez legalább hat ember és 'két csónak kellett. A csík igen keresett hal-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents