Kelet-Magyarország, 1986. november (43. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-22 / 275. szám

1986. november 22. Kelet-Magyarország 3 Egész évben ünnep Ü nnep közeleg. Egy ország alarmírozva várja. Vegyél! Egyél! Igyál! — szólnak a csata­kürtök. Helyzetjelentések­kel traktálnak bevásárló körutakon. (Budapesten, persze.) Forrás-Quelle meg­rendelésre! Lesz-e pezsgő elég? Eltelni sehogyan sem tudunk. Sebaj! Mindenből annyi és ennyi százalékkal több lesz! Vagy majdnem min- denből.i Rohamra hát! El­árasztanak receptekkel, öt­letekkel bombáznak: gyer­mekének távirányftható holdonjárót! Potom három­ezer. Hangos szóval, muzsi­kával! Szítjuk a vásárlási dühöt. Feledve infarktus, elhí­zás, májzsugor! Károsító zsírok, bódító szeszek, ár­talmas füstölések, világsta- tisztikák szomorú helyezé­sei. Feledve a nemzet egész­sége, az egészségügyi meg­előzés. Mert most fogyasz- tunk. Demonstratíve! Nem ünnep az ünnep gyomor­rontás nélkül. Akár a kis- jézust, akár a világforradal­mat köszöntjük. Emésztünk és iszunk. Elvégre ünnep van. Volt. Lesz. A holnap­pal ilyenkor semmi gon­dunk. És holnap? Újsághí­rek jönnek a kórházból, az országúti halálról, a detoxi- kálóból. Az ám! Az újság, amely tegnap riogatott, ma mit sem tud koleszterinről, máj- cirrozisról, halálozási sta­tisztikáról. Ma bátorít: lesz minden! És ösztökél. Ve­gyél! Igyál! Egyél! És átlagemberünknek nem kell kétszer mondani. De­monstrálja, ő se lesz rosz- szabb másnál. Mi van a ko- I sárban? Kisasszony, nekem I is belőle! Két csomaggal! 1 Mára kikopott az emlé­kezetből a „nem azért élünk, hogy együnk” böl­csessége, mert eltűnt a fi­gyelmeztető éhség, amely naponta emlékeztetett: „azért eszünk, hogy éljünk." 1 Ma nem a Horthy-világ- ból való Kis János zabálja fulladásig — halálra magát. Hogy egyszer jóllakjon, merthogy sose evett egy jót életében. Ma átlagembe­rünk eszik, hogy demonst­ráljon: van miből. Mikor tanuljuk meg vég­re a természetes viszonyt erényeinkhez — „vétkeink­hez” a „ki vagyok, én va­gyok” hetvenkedése és a „mi vagyunk a falu rossza” népszínműves önostorozá- sa nélkül? Amikor a hen­teslegény nem vágja már oda világmegvető indulattal a szelet karajt a szomszéd öregasszony elébe „vendé­geket hívott, mama?” Mikor jutunk már oda, hogy a szellemi táplálékok kereskedői kisebb hasznú portékájukat reklamíroz- zák inkább? Merthogy eb­ből jócskán alultáplált a túltáplált magyar! S hogy nem fogjuk „érthetetlenül kétféleképpen beszélni gon­dolatainkat.” Ünnep előtti és ünnep utáni hangon? Nem ártana, ha felfedez­nénk végre amit — kará­csony közeleg, legyünk stíl­szerűek — a Megváltó már tudott és hirdetett is annak idején: „Nem csak kenyér­rel él az ember!" Siker, pénz, nők...? ||p«Jj||'iker, pénz, nők, csil­iig logás! (Egy plakát a " ház faláról. Átkelt az óceánon és nálunk hir­deti magát Amerika? A bizniszmen jól számít. Ve­vők vagyunk rá.) Ugye kedves olvasó, nem kell magyaráznom, hogy ez itt egy hitvallás. Egy élet­eszmény. Egy újmózesi kő­tábla. Négy parancsolattal. Értékbizonytalan világunk­ban fenemód magabiztos felhívás. Siker! Nagy buli, vagy nagy balhé. Szárnyat adunk vágyainak. S ha mégsem jutnál rivaldafénybe, ha be kell majd érned soványka átlagsorssal, ma még csak ringasd el magad. A másik három — pénz, nők, csillo­gás — erőterében a siker leválik a munkáról, az erő­feszítésről és küszködésről. Már túl mindenen csak fé­nyes következményei kábí­tanak. Ez a siker nem tart kapcsolatot a hétköznapok­kal. Jelentése világszínpa­dot idéz, édes életet ígér. Kápráztat és szédít. Hatá­sára lassan aláértékelő­dik bennük mindennapi lé­tünk minden terepe és ese­ménye. A „különös” élet felől nézvést nem siker egy megformált munkadarab, hamvas gyümölcs, vagy fel­húzott házfal, a boglyas fe­jű kisgyerek. Ez mind olyan olcsó, olyan átlagos, és unalmas. És mi lesz ak­kor, ha rájövünk mégis, hogy Eldoradóban nem lesz otthonunk. Megcsalatottsá- gunk majd Technokolt lé­legeztet? Pénz! Mindannyian a piacról. Pénz beszél. Van itt számolatlanul! És szórjuk. Nem becsüljük benne az iz­zadtságot sem. De futunk utána. Kifulladásig. Ugyan ki gondol árrá, hogy min­den mégse eladó. És nem megvehető. Egy mosoly, az együttérzés, vagy a lelkiis- meret. Az emberség, amely ­nek egyszerre csak szánan­dó koldusai leszünk, ha a pénz bűvöletében elmulasz­tottunk kiérdemelni. S több­nyire késő bánat, amikor erre rájövünk. Nők! Nem feleségek. Hi­szen ezek valahogy sosem tudnak tökéletessé lenni. Hol a derekuk rövid, hol a bokájuk vastag, hol meg csak fáradtak vagy kedvet­lenek. Ö nem. Ez a nő szív­döglesztő. akit futtatok, akivel tüntethetek, mint kápráztatóan hasztalan cse­csebecsével. Aki a védje­gyem. Tanúsítja milyen te­hetős vagyok. Kiegyezem majd persze azzal, aki jut nekem. De mert ez mégse az isteni di­va, csak anyámforma lény, tisztelni igazán nem tanu­lom meg soha. Felrovom majd neki, hogy nem egy világszám, s ő visszaordíf, hogy persze, mert büdös neked a munka és mit sem érsz az ágyban. S akkor veszel egy üveg — már csak szokásból olcsónak mondott — kadarkát és csendes ön­sajnálattal leiszod magad. • Csillogás! Flitter kell és fémes díszletek. így mene­külünk a belső üresség elől. Csak csendet és más­nap reggelt ne! Nappali vi­lágításban kitetszene, hogy álmodott fejünkben min­den csak kulissza. Talán mi magunk is papirmaséból vagyunk. Tömegcikkek a gyári futószalagról. Hasz­nálat után eldobandó. (PS. A plakát a KFT ze­nekart hirdeti. Egyetlen le­mezüket ismerem. Mintha ironikus hangon dalolná­nak, csúfolódva kissé a vi­lágon. Lehet, hogy új leme­zük is az amerikanizmust figurázza. Am ha zenéjük­kel tagadnák is, plakátjuk hatásosan állítja azt, amire nem esküdhetünk.) Kiss Gábor EGY GYÁR JÖVŐJE A repedt acél fals hangot ad Lesz*e kézfogás Tiszaszalka és Budapest között? Készülnek az Ikarus csuklós-buszok hátsó részének alvázai. Igazgatót választottak a Magyar Acélárugyárban november 11-én. A vállala­ti tanács nyolc budapesti és hat tiszaszalkai tagja vé­gül a két pályázó közül a külső jelentkező, Sors Fe­renc mellett döntött. Ezzel lezárult egy viszonylag hosszú vezetői válság, ám biztos, hogy a január else­jén munkába álló új igaz­gató nehéz örökséget vesz át. A vállalat gazdálkodása — a számok alapján — romló tendenciát mutat, s több jel szerint nem kívánatos az összhang a központ, s a ter­melés mintegy felét adó ti­szaszalkai gyáregység között sem. A hiúit ismeretében a je­lenről és a jövőről azoktól érdeklődtünk, akik a válla­lati tanács tagjaiként, s a kollektíva felelős vezetőiként a legtöbbet tudnak tenni. A betegeskedő vállalat di­agnózisát dr. Németh Éva gazdasági igazgatóhelyettes adja: — A külső szemlélő előtt valóban az látszik a számok alapján, hogy ä vállalat 1983-tól leszálló ágban van. Oka ennek a nyolcvanas évek elején hirtelen megnőtt tőkés export, amely egyre inkább veszteséges lett,, mi­közben emiatt árcsökkentést kellett végrehajtani. Másik bajunk az elöregedett gép­park, Budapesten például évi 35—38 millió forintot tet­tek ki a karbantartási költ­ségek, miközben az import­ból származó gépek gyártó­művi felújítása elmaradt. Ugyancsak elmaradt az igé­nyektől a vállalat termék- struktúrája. A gazdaságtalan kovácsműhelyt tavasszal ál­lítottuk le. (A hírlapírónak is feltűn­nek a statisztikai adatok által tükrözött aránytalan­ságok. A tíz évvel ezelőtti vállalat — akkor vette át a tiszaszalkai gépjavítót — évi 650—700 milliós terme­lést valósított meg. Ezen belül Tiszaszalkán 120—130 milliós, a másik gyáregy­ségben, a januártól önálló­ságot kapott Tatabányán 80—100 milliós volt a ter­melés értéke. A legnagyobb veszteséget a Váci úton lé­vő törzsgyár szenvedte el. Amíg itt 1980-ban 426 mil­liós árbevételt értek el, ad­dig 1985-re harmadával ke­vesebbet, 289 milliót produ­káltak. Az 1980. évi 55 mil­liós vállalati nyereség pe­dig 15,9 millióra olvadt, miközben a törzsgyár már majd tízmilliós veszteséget „ért el”. A leromlott gép­parkot pedig mi sem bizo­nyítja jobban, mint az idei adat: Budapesten az erede­tinek harmadát, alig 35 milliót érnek a berendezé­sek, Tiszaszalkán a 30 szá­zalékot is csak közelítik a 7,7 millióval.) A vállalat törzsgyárát még egy gond nyomasztja, ami­ről Blaskó Béla műszaki igazgatóhelyettes szól: * — A létszámhelyzet tesz tönkre bennünket. Ezért szá­mítanak sokat a tervezett rekonstrukciók, mert ha ezek megtörténnek, akkor megváltoznak a lehetősé­geink. A csigafúró gyártás korszerűsítésében országos kutatási és fejlesztési prog­ramokban veszünk részt, ké­szül egy világbanki hitel, amely jelentős beruházást tesz lehetővé. Tiszaszalkán pedig egy új termék gyártá­sát kezdtük el, ennek fej­lesztéséhez már megkaptuk a húszmilliós hitelt. tató vállalat központjában 1976-ban 845-en dolgoztak, tavaly felére apadt a lét­szám. Érthető, mert a gyen­gélkedő vállalat nem emel­te úgy a béreket, mint a környékbeli üzemek, a Vá­ci úton könnyű másik he­lyet keresni. Maradt viszont a „vízfej”, hiszen a köz­pontban 247-en nem fizikai munkát végeznek. Főosztá­lyok, osztályok sokasága van, s még ha a teljes vál­lalati adminisztrációt is kell végezni, akkor is furcsa, ha egy termelő munkásra leg­alább két alkalmazott jut.) — Biztos, hogy meg le­hetne kisebb alkalmazotti létszámmal oldani a felada­tokat — ismeri el dr. Né­meth Éva. — Ehhez persze kell a számítástechnika ha­tékony alkalmazása. A gazdasági igazgatóhe­lyettes bizakodó. Olyan fej­lesztési programot tud maga mögött, amely révén Tisza­szalkán az igényesebb acél- szerkezeti gyártást lehet erő­síteni, úgy érzi, ehhez a megfelelő műszaki kultúra megvan, a fúrószerszám­gyártás korszerűsítése pedig az elképzelések szerint 1989- re négyszeresére emeli a mai nyereséget. Természetesen nem maradhat el a költség- takarékos szemlélet, a kész­letgazdálkodás szigora, a technológiai fegyelem betar­tása sem, amelynek hatása már érződik. (A tiszaszalkai munkások is várják a fejlesztést, hi­szen a gépjavító átvétele­kor az akkori vállalatveze­tés éppen ezt ígérte meg. Mégis tíz év alatt az ötödét sem éri el a gyáregység termelésének a fúrógyártás. Ezért szeretnének új csar­nokot építeni — pályáztak a megyei területfejlesztési alapra — teljesebb gyártást megvalósítani, hiszen lát­ják, hogy ami nem megy a törzsgyárban, annak a fel­tételeit könnyebben meg lehet valósítani a Tiszá partján.) — A különleges fúrók gyártásában lenne a nagy üzlet, ehhez kell a szakem­ber — vallja Sipos István, a törzsgyár karbantartóüzemé­nek vezetője: — Ebben le­hetne a szálkáikat is fej­leszteni. Hiszen nálunk olyan gyártmányok vannak, amelyeket el lehet adni. — És mint vállalati ta­nácstag mit vár az új veze­téstől? — Fiatal, gyors, lendülete­sebb vezetést várok. Megér­tem már néhány átszerve­zést, tudom, hogy ezen múlik a vállalat jövője. Aki ezt a tempót nem bírja, az álljon félre. Nagy szavaknak tűn­nek ezek, de kell a tisztán­látás a jövő érdekében. A Magyar Acélárugyár acé­los hangjába fals szólamok is keveredtek a közelmúlt­ban. Valamiféle szembenál­lást, elszakadási törekvést próbáltak kimutatni, mikor a tiszaszalkai gyáregység igazgatója olyan elképzelése­ket írt le, amelyek a na­gyobb léptékű fejlesztést igé­nyelték. Pedig csak az tör­tént — igaz túlzásokkal, gaz­dasági számítások nélkül — amit más vonatkozásban a műszaki igazgatóhelyettes is megerősít: — A jövőt a közmegegye­zésben látom. Azt a termelő­erőt, ami itt van, s működik, hagyjuk itt, ami ott van, ah­hoz keressük a jobb feltéte­leket. — Egy vállalatban lehet gondolkodni — jelenti ki a gazdasági igazgatóhelyettes is. (Mindez persze nem zár­ja ki az elkülönült érdeke­ket. A vállalat halála — s egyben a maguk halálos ítélete is — ha ezt a törzs­gyári vezetők nem ismerik fel. Arra a szellemi erőre, ami Budapesten található, feltétlenül szükség van a fejlesztés érdekében, a gaz­dálkodási stratégia kimun­kálása miatt. A gyártási le­hetőségeknél ugyancsak a reális feltételekből kell ki­indulni.) — Nekünk az az álláspon­tunk, hogy minél többet sze­retnénk gyártani, még jobb eredményeket elérni, amihez kellenek a feltételek is — mondja Szedlár Sándor, a tiszaszalkai gyáregység igaz­gatója, a vállalati tanács el­nöke. — Ehhez kell közös nevezőre jutni, s a vállalat helyzetének ismeretében nincs túl sok idő a cselekvés elodázására. A Magyar Acélárugyár az országban egyedül állít elő fúrószerszámokat. Komoly tétel a tiszaszalkai autóbusz- alváz-gyártás, Budapesten a rugógyártás, a Rába-moto- rokhoz a szelepek készítése. Minden termékük olyan, hogy élénk a kereslet, gaz­daságossá lehet tenni a gyár­tást. Ezen kell munkálkodni a vállalat eredményes jövője érdekében az új igazgató irányításával. Lányi Botond Borisz Rjabenykij Éjszakai vezetés M mikor meg- szereztem a jogosítványt, a férjem leereszke­dően elmosolyodott, és megkérdezte: — Aztán, éjszakai vezetésre tanítot­tak-e benneteket? — Nem. mondom. — Túlnyomórészt nappal vezettünk. — Gondoltam — le­gyintett lekicsiny­lőén. — Pedig je­gyezd meg: egy asszony számára a legfontosabb — el­sajátítani az éjsza- Vai vezetést. Ma. amint besötétedik, el is kezdjük. Egész hónapon át jártuk a rosszul megvilágított utcá­kat. időnként pedig a város környéki utakra is kiruccan­tunk. — Jól haladsz — mondta egy ízben a férjem. — Egy ap­rócska tennivaló maradt még hátra. Képzeld el, hogy karamboloztunk, a kocsi ripityára tört, én pedig megsérül­tem. Meg kell állí­tanod egy kocsit, s engem át kell vin­ned oda. Hála a nehéz bő­röndök és bevásárló szatyrok cipelé- se útján szerzett edzettségemnek, a sérült átszállítása szinte gyerekjáték volt. — Nos, minden rendben. Most már igazi vezető vagy! — dörzsölgette elé­gedetten a kezét a férjem. Szombaton ven­dégségbe mentünk. Az est vidáman és észrevétlenül röp­pent el. Éjfél után kettőkor a férjem nagy nehezen felállt az asztaltól, és aka­dozó nyelvvel da­dogta: — Anyukám, nem érzem jól magam Vigyél ki a kocsi­hoz. Azóta én is tu­dom: egy asszony számára a legfonto­sabb — elsajátítani az éjszakai vezetést. Antal Miklós fordítása (A tíz évvel ezelőtt több. mini 1600 embert foglalko:-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents