Kelet-Magyarország, 1986. október (43. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-11 / 240. szám
A dákok az antikvitás, az ókor azon népeinek egyike, akiknek története éles — elfogulatlannak aligha mondható — vitákra adott alkalmat, indulatot keltve még ma is. Dákokról az olvasók zömének az ún. „dáko—román elmélet” jut eszébe manapság. De nem szabad e teljes mértékben tudományos kérdést felelőtlen síkra terelni, ezért az elfogulatlan történész álláspontjából tekintsük át, milyen kapcsolatban álltak a dákok hazánk területével, s ezen belül is a Felső-Tisza-Vidékkel. A trák népcsoporthoz tartozó dákok állama az i. e. 1. században, Boirebistas király uralkodása idején megerősödött. „Amikor Boirebistas, egy geta férfi megszerezte népe felett az uralmat, az emberek a gyakori háborúk következtében nagyon rosz- szul álltak; ő viszont állandó foglalkoztatással, mértékletességgel, parancsainak teljesítésére való rászoktatással annyira fölemelte őket, hogy néhány év alatt nagy birodalmat teremtett s a szomszédok többségét a geták hatalma alá vetette. Már a rómaiakat is fenyegette ...” — mértékben — egyenrangú félként szállhatott szembe a római sasokkal, a római légiókkal. A dákok (geták) tehát hatalmuk alá vetették a „szomszédok többségét”. Nyugati irányban elérték a Duna—Tisza közét, sőt talán a Duna vonalát is. Leigáz- ták a terület korábbi lakóit, a keltákat. A dák állam első virágkora nem volt hosszú életű. „Boirebistast különben, mielőtt még a rómaiak hadat indítottak volna ellene, néhány lázadó megbuktatta, utódai pedig az országot több részre osztották." — folytatja a történetet Strabón. A történeti források alapján felvázolt események után helyezzük most nagyító alá a régészeti leleteket. Vajon ezek miről árulkodnak? A mai Magyarország területéről ez ideig egyetlen dákokhoz köthető — nálunk szokásos: hamvasztásos — temetkezést sem ismerünk. Hiányoznak az Erdélyben megtalálható váraik, a virágzó kultúrájukra utaló jellegzetes leletek: a gazdag ezüst ékszerek, fejlett vasművessé- gükre utaló eszközeik, fegyvereik, sőt még a fazekaskorongon készített edények is. túl gyakran — kézzel formált, durva kivitelű, ám jellegzetes formájú és díszítésű edényeik. Többségük a Dél-Alföldről származik, a Maros és Körösök vidékén koncentrálódnak. A Felső-Tisza-vi- déken jóval ritkábban kerülnek elő. Szabolcs-Szatmár megye területéről mindössze három lelőhelyet említhetünk: Beszterecet, Érpatakot és Tiszavasvárit. Mindhárom esetben szarmata — tehát a dákoktól eltérő etnikumú — környezetben kerültek elő, vagyis nem értékelhetők a dákok tartós megtelepedésének bizonyítékaiként. Más a helyzet Délkelet- Szlovákiában, ahol feltárták sírjaikat (pl. Zemplénben) és településeiket egyaránt. A Kárpátaljáról pedig erődített településeiket is ismerjük. A régészeti leletek alapján tehát egészen más kép rajzolódik elénk, mint a történeti forrásokból. E szerint a dákok a Maros mentén hatoltak be az Alföldre, s a Maros torkolatánál létezett kisebb — nem túl jelentős — központjuk. A Kárpátok mentén felhatoltak a mai Szlovákia irányába is. Ugyanakkor az Alföld északi része, a Felső-Tlsza-vidék szinte „érintetlen” maradt, mintegy ollóba fogták. A felvidéki és dél-alföldi területen is hamarosan megkezdődött összeolvadásuk az itt talált — s alighanem számbeli túlsúlyban lévő — őslakossággal. Régészeti leleteiket ugyanazokon a településeken — együtt — találjuk meg. Éltek-e tehát dákok Szabolcs területén? A kérdésre — jelenlegi ismereteink szerint — azt kell válaszolnunk, hogy nem, vagy ha igen, akkor számuk olyan kicsiny lehetett, hogy nem befolyásolták a terület további fejlődését, a betelepülő szarmaták és germánok kultúráját ezen a területen. Nem feledkezhetünk meg azonban az írott források adatairól. Láthattuk, hogy a régészeti leletek és az ókori szerzők leírása között ellentmondás feszül. Hogyan oldható fel mindez? Az antik írók aligha tévedtek abban, hogy a dákok uralmuk alá vonták a területet. A régészeti anyag hiánya ezzel szemben azt bizonyítja, hogy megszállásra mégsem került sor. Végleges megoldást a kérdésre ma még nem adhatunk, ez majd a jövő kutatás feladata lesz. Jelenleg úgy tűnik, hogy a dákok kiterjesztették politikai fennhatóságukat az Alföldre, legyőzték az itt élő keltákat. Nem irtották azonban ki őket, hanem — feltehetőleg — adófizetőkké tették. A dákok ezzel biztosították a maguk számára a katonai felvonulás lehetőségét nyugat felé. Az itt élők nem jelentettek többé komoly veszélyt, ezért nem vált szükségessé az intenzív kaírja Strabón, az i. e. I. százaa történész-geográfusa. Nem elhanyagolható jelentőségű adat ez, hiszen a Római Birodalom világhódító tevékenysége során Európa területén egyetlen olyan néppel találta szembe magát, mely rajta kívül eljutott az államalapítás szintjére, s mely — ha nem is teljes Mit találunk mégis, ami a dákokra utalna az Alföldön? Előfordulnak — ha nem is tonai megszállás vagy jelenlét az alávetett népek között. Dacia provincia megszervezése után a dákok elvesztették alföldi birtokaikat is, melyen i. sz. 106 után az iráni nyelvű és kultúrájú szarmaták telepedhettek meg. (Képeinken: dák harcos és dák csésze Tiszavasváriból.) Istvánovits Eszter Tájházok, honismereti gyűjtemények A I «« . rr I r * | | r *' a korod és iskolai Modem korunk ódon, elvarázsolt kastélyai a múzeumok. Olyan szellemi izgalmat, kalandot rejtenek falaik, melyek csak ott érinthetnek meg bennünket. Minél tovább bolyongunk a csenddel tapétázott folyosókon, minél több időt töltünk a szokatlan tárgyakkal zsúfolt termekben, annál biztosabb, hogy ránk köszön a múlt. Kalapot emel a történelem, ezeknek a " szokatlan elvarázsolt kastélyoknak bolyongó szelleme. Visszaköszönünk? Fedetlen fővel biccen tünk A múlt becsülésónek példái a szaboiles-szatmá-ri Üzemtörténeti .gyűjtemények. ^Nagy hírű gyárakkal sokáig nem dicsekedhetett ez a vidék, az iparosítás valóban óriási változásokat hozott. Fokozatosan érlelődött meg az igény a kiszolgált, kiöregedett gépek, berendezések megmentésére. A nyírbátori növényolajgyár hozott létre elsőként megyénkben gyármúzeumot, ahol bemutatták a hajdani termékeket, a termelésből kiszorult szappanfőző üstöket, kézi mi is? Ügy illik, ha már kereszteződött utunk a lepergett évszázadok halk szavú tanújával. Olykor a nagyvárosi múzeumokban remélt találkozók elmaradnak, ugyanakkor teljesen váratlanul a tarpai szárazmalomban, a vajai tájházban, a csengeri, a fehérgyarmati, baktalóránt- házi vagy éppen a nyírvasvári helytörténeti gyűjteményben lép elénk a történelem. Hogy miért? A magyarázaton érdemes töprengeni. Talán azért alakult mindez így, mert ezeket a sarjadzó ^múzeumokat” a helyi - közösségi akarat szülte, a múlt bensőből fakadó /"tisztelete táplálja. Lelkes patrióták a gondviselői, fia- ital óik és idősek közösen. A .guzsalyolkiról, a kapákról, kaszáikról, gerebenekről és mángorlókról mem törölték le az elődök ikéznyomát, a tulipános ládáikra festett nevek egykori viselőjének arcvonásai sem halványultak el bennük. Volt idő, mikor gomba módra szaporodtak a honismereti gyűjtemények. Szinte minden községben hozzáláttok, hogy úgymond, múzeumot alapítsanak. A hivatalos akarat mérsékletre intett, a legértékesebb tárgyi emlékeket pedig néhány kiemelt közgyűjteményben helyezték el. Indoklásiként elmondták, hogy lakóhelyeikre széttördelve, szétaprózva sokszínűségében nem mutatható fel a múlt, .nem menthetők meg tartósan és szakszerűen a becses emlékek. A lokálpatrióta szívek azonban nem mondtak le a helyi állandó kiállításokról, emlékszobákról. Rendszerint az iskolában, vagy a művelődési házban szorítottak neki helyet, lankadatlan szorgalommal kutatták, mentették a múzeális értékeket. Csengerben is az iskola égisze alatt izmosodott a helytönténeti gyűjtemény, és az itorányi honismereti szák- körösök szintén évekig járták a településeket, míg a több száz 'tárgyat együtt tudhatták. Három éve méltó otthoniban egészíitgethetik a régi bútorok, használati eszközök sorát. A gyűjtemény legszebb darabjaival azt is sikerült érzékeltetni, hogyan nézhetett ki egy jellegzetes ibrányi szobabelső a század elején. Történelemórákat tartanak az állandó .helytörténeti kiállításon, ahol a tan- konyvízű magyarázatok érzelmeket kavaró mondatokká melegednek. A népszokásokról, a hagyományokról beszélgetnek a hetedikesek, nyolcadikosok, akik tudatosan vagy ösztönösen elsősorban olyan pályákat választanak, amiktől helyben is megélhetést remélnek. A kötődés nev-előiskolái lehetnek .tehát ezek az aprócska, ám annál barátságosabb emlékszobák. Ápolható általuk a szülőföld iránti szeretet, ébren tartható a szabadságszerető ősök emléke. A tarpaiak sem tekinthetnék magukat lakóhelyük igazi birtokosának, örökösének, ha elfelejtenék a kuruc elődök áldozatvállalásait, ha nem ápolnák Esze Tamás és Bajcsy-Zsilinszky Endre hagyatékát. Szerencsére a beregi települést járva, lépten- nyomon az eleven hagyományőrzés bizonyítékait találjuk. Erről vall a tájház, a megmentett és helyreállított szárazmalom, a népi építészeti hagyományok megbecsülése. A vajai fiatalok ma már talán el sem hinnék, hogy milyen roskadozó nádtetős házak uralták pár évtizeddel ezelőtt is a faluképet. A töpörödött otthonok utolsó, tájházzá alakított hírmondója erre figyelmeztet: Mert a megváltozott életkörülményék, a tetszetős falukép csak ezzel, a deszka- palánk mögött -megbúvó parasztházzal összehasonlítva értékelhető, .becsülhető igazán, mosóporkeverőket, olajütőket. Példaadóan sokat áldoz a gabonaipari vállalat az ipartörténeti emlékek mentésére, őrzésére. Nyírlugoson Kossutár, Tamásnak, a búza tudósának alakítottak ki — a honismeret helyi lelkes munkásaival együtt — emlékszobát, jelenleg pedig egy gabo- natöriténeti bemutatóhelyen munkálkodnak Nyírbátorban. Törekvéseik mozgatója, hogy csak a szakmájuk múltját ismerő fiatalokból lehetnek munkájukat becsülettel ellátó molnárok. Hasonló megfontolásokból karolja fel Tiszavasváriban az Alkaloida Vegyészeti Gyár a gyógy- s zerés zet-tönténeti kutatásokat, és a nyíregyházi dohánygyáriak is igyekeznek megmenteni a ma már ritkaságnak számító gépeket, berendezéseket. Egy munkahelyi közösség a rögtönzött üzemtörténeti kiállításon döbbenhet rá arra, hogy az egymást kergető hétköznapok miilyen észrevétlenül átformálták .életkörülményeiket. Hogy a tegnap még csodált technikai újítás ma már a sarokba lökve porosodik, hogy egy csapósra történelemmé érik a jelen. Az „elvarázsolt kastélyokban” ébredünk rá minderre, amikor ikalapot emelve ránk köszön a múlt. (Címképünkön: a dohánygyári gyűjtemény egy darabja látható.) Reszler Gábor Csenger, helytörténeti gyűjtemény KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Éltek-e dákok Szabolcs teriiletén?
