Kelet-Magyarország, 1986. október (43. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-11 / 240. szám
KU HÉTVÉGI MELLÉKLET 1986, október 11. FIATALOKRÓL — FIATALOKNAK Harminchárom év múltán Az utolsó fűszál Gyöngyi harminchárom éves és két gyermeket nevel férjével. Nemrég építettek egy nagyon szép háizaít, s otthagyták végre a zűrös albérletet. De a levelet az asszony még ott írta az albérleti szobában, férje tudta nélkül. A levél rövid volt, és ■tömörségében is esdeklő. Debrecenbe címezte. Véaső tanácstalanságomban fordulok nagy kérésemmel önökhöz: segítsenek megkeresni az Édesapámat. Már minden lehetséges fórummal megpróbálkoztam, de sehol sem nyitották ki előttem az ajtót. S ha meg is hallgattak, az ígéreteknél sehol sem kaptam többet. Tudom, megpróbálkozhatnék a hirdetéssel is, de én nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni Édesapámat. S hogy ki az én Édesapám? Nem tudom. T... Gy.. .-nek (itt a teljes név szerepel — a szerk.) hívják, s az önök városában él. Semmi mást nem tudok róla, hiszen soha életemben nem láttam. Én ugyanis szerelemgyerek vagyok. Édesanyám 1953-ban egy kis szabolcsi községben élt, ott ismerkedett meg a városból a faluba helyezett Édesapámmal. Az ismeretségből lettem én, s végre szeretném látni, milyen is az én Édesapám. Ugye segítenek? Kérem segítsenek!...” Három hónap múlva levelet hozott Gyöngyinek a posta. A debreceni intézménytől, ahonnan a segítséget várttá. „ ... Édesapját megtaláltuk, elolvasta a hozzánk küldött levelét. Lakáscímének, munkahelyének, itelefonszámának közléséhez nem járult hozzá, ám megadtuk neki az ön címét. Az édesapja megígérte, hogy írni fog, s meglátogatja majd Önöket alkalomadtán ...” A levélváltás után eltelt újabb negyedév, s Gyöngyi újiból tollat fogott. Az előbbinél kissé hosszabb levelet írt, a címzettek lismét a segítőkész debreceni intézmény vezetői voltak. Köszönöm fáradozásukat, hogy megkeresték Édesapámat, igazán csak hálával tartozók önöknek. De az a levél, amit 0 Önöknek megígért, lehet, hogy sohasem fog megérkezni, hiszen azóta sem kaptam üzenetet Tőle. Persze, lehet, hogy butaság volt, hogy harminchárom év után szegődök a nyomába, hiszen ha idáig nem jutottam az eszébe, hogyan várhatom most el a választ Tőle. Talán igaza is van. Biztosan családot alapított azóta már ö is, s már gyermekei, unokái is lehetnek. Mit kezdjen most ö, 1három évtized múltán ifjúkori botlásának „gyümölcsével"? Mert 0 engem sohasem látott. Édesanyám jóravaló, szigorú normák között élő falusi családban nevelkedett, de akkor megismerkedett a halk szavú, ám nagy tekintélyű városi férfival, s a kapcsolatból hamarosan szerelem lett. Mikor kiderült, hogy velem várandós, nem volt többé becsülete a faluban. Engem már Pesten hozott a világra, nyolcéves voltam, mikor férjhez ment egy olvasztárhoz. így kerültünk Miskolcra, közelebb a szülőfalujához. Apám jó ember volt, a maga módján. Soha meg nem bántott volna, igaz egy kedves szava sem volt hozzám. Féltestvéreimet, a két édes fiát szerette, de őket se szerethette sokáig. Tizenöt éves voltam, mikor eltemette Édesanyám. Én már akkor kollégiumban éltem Nyíregyházán, de a két kisfiút Neki kellett felnevelni. Egyedül, mert soha többé nem ment férjhez. Távol éltünk egymástól, ritkán találkoztunk. Velem már ugyan nem volt sok gondja, de két serdülő fiúnak kenyeret adni, kordában tartani őket. . . Aztán kirepültek ők is, s egyre többször láthattuk volna egymást. De akkor nekem már családom volt, ő pedig egyre többet betegeskedett. Tavaly ősszel temettük, ott a sírnál azonban nemcsak öt sirattam. Az árvaságomat, az Édesapámat is. Hosszú idő múltán akkor gondoltam rá újból először. Hát miért nem kereshetném én öt meg? Hiszen lehet, hogy ö már évek óta keres, csak hát nagy az ország, sokan élünk benne?! Akkor kezdtem el újból szaladgálni fűhöz, / fához, utolsóként akkor jutottak eszembe Önök. Hátha megkeresik az én Édesapámat. Hátha megkeresik az én két kislányom nagyapját. Mert most már megvan mindenük. Szép házunk vám, kertünk, rengeteg könyvük, játékuk, csak éppen a nagyszülők hiányoznak. Zárom is soraimat, elnézést, hogy levelem ilyen hosszúra nyújtottam, de . .. Fáradozásukat még egyszer nagyon köszönöm, és várok türelemmel." ELÁRVULTÁN Ezrek, tízezrek nőnek fel időről időre szülők nélkül hazánkban. Hogyan élnek árváink, félárváink, hogyan vélekednek sosem látott szüléikről? S hogyan érez az az apa, akit akarata ellenére egyszer csak megkeres a lánya, és ... Élő szülők árvái A gyerek nem tehet semmiről Megyénkben meghaladja a kétezer-hiétszázat aiz állami gondozott fiatalok száma, ezzel sajnos, továbbra 'is az országos élbolyban szerepelünk. A kétezer-hétszázból nyolcvanöt fiatalnak az ököritó- fülpösi leánynevelő otthon nyújt menedéket. Az intézmény igazgatóhelyettesével, Kovács Lászlónéval beszélgettünk arról, kik és milyen háttérrel érkeztek hozzájuk, milyen lehetőségek várnak rájuk kikerülvén az életbe. — Hosszú ideig a nevelőotthonunk csak a tízévesnél idősebb gyermekeket fogadhatta, öt éve kezdtük meg az ' úgynevezett széles korhatárú nevelőmunkát. Ez azt jelenti, hogy a kislányok már hatéves koruktól hozzánk kerülhetnek, s nyolc évig a mi irányításunk alatt, élnek. Ez nagy könnyebbség nekünk, hiszen akkor barátkozhatunk velük össze, mikor a legfogékonyabbak a szépre, a jóra. Többségük hatévesen nagyon könnyen megszokja az itteni rendet, s ekkor még lehetőség van arra, hogy szülőként fogadhassa el nevelőinket. — Szavaiból az derül ki, hogy a később idekerültek beilleszkedését sok gond kíséri. — Pontosan így van. A ti- zenhárom-tizennégy évesek már szükséges rosszként né-’ zik az adott helyzetüket, de hát ez sajnos nem csoda. Ekkorára már rengeteg rossz élmény éri őket, nagyon sok bennük a tüske, többségük perben áll a világgal. Ám nekünk mindig abban a tudatban keli dolgoznunk, a gyermek nem tehet arról, hogy nevelőotthonba került. — Milyen családi háttérrel érkeznek ide a lányok, egyáltalán melyek a leggyakoribb okok az önök tapasztalatai szerint az állami gondozásba vételnél? — Egykor árvaháznak nevezték az állam gondozottjainak intézetét, mely elnevezés többnyire a valóságot fedte, hiszen a szülő nélküli gyermekeknek nyújtottak menedéket. Ma azonban elgondolkoztatják az embert az arányok. Tavaly például öt félárvánk, s négy árvánk Gyöngyi apjának megírt, de el nem küldött levele „Kedves... Gyöngyi! Félek leírni azt, hogy Kedves Lányomk hiszen nem tudhatom, hogyan reagálnál e megszólításra. Tudom, Te most gyűlölettel gondolsz rám, e bűnös emberre, a bűnös apádra. Tudom, hogy nehéz lehetett a sorsod, de hidd el, nem ölelhettelek eddig magamhoz. Nem tehettem ... hogyan magyarázzam ezt meg Néked!? Amikor én az Édesanyátok falujába kerültem, még fiatalember voltam és hidd el, nagyon jó szándékú. Innen a városból helyeztek ki Hozzátok, a tanácson dolgoztam, az adók behajtásáért voltam felelős, s a beszolgáltatás ügyeiben segédkeztem. Te nem ismerheted azokat az időket, nagyon hálátlan feladat volt az. Idegenként, ellenségként néztek ránk a falusiak, szállást se adott senki. Végül az Édesanyád szülei könyörültek meg rajtam. Szállást persze ők se mertek adni — pedig megfizettem volna —, de naponta egyszer, este legalább meleg ételt ehettem náluk. Ott ismertem meg az Édesanyádat. Egyedül voltam egy idegen faluban, fiatal voltam és meleg szóra vágytam. Édesanyád gyönyörű, fekete hajú, zöld szemű lány volt és én egy év után megtudtam, hogy Veled várandós. Hidd el, én szerettem Édesanyádat. De ne feledd, az ötvenes évek elejét írtuk. Akkor én már nem ebédelhettem Náluk. Kulákok lettek, megfeddtek engem is miattuk. Dehogy voltak pedig azok! Igaz, nagyapádnak volt két gyönyörű lova, s egy nagy pajta az udvaron, de hát pontosan tudom ma is, csak tizenegy holdon gazdálkodtak. De kulákká nyilvánították őket, szó sem lehetett a mi házasságunkról. Hová gondol, elvtárs? — — szóltak rám a feletteseim. Maga a nép akaratából került ilyen igazságot osztó helyre, s le akar paktálni az ellenséggel!? Végezze a dolgát, majd eljön az ideje a maga házasságának is! Akkor ment el Édesanyád Pestre. Én se sokáig maradtam már ott, egy másik faluba szólított a kötelesség. Aztán enyhébb idők kezdtek járni, visszakerültem a városba. Egyetemet végeztem, persze munka mellett, s észre sem vettem, hogy repülnek az évek. Már vezető beosztásban dolgoztam, már megnősültem, már megszületett az első lányom, mikor ... Álltam a kórház folyosóján, hozták az én drága lányom, s akkor eszembe jutottál. Sírni kezdtem. Zokogtam. Részegnek hittek, pedig nem voltam az. Csak szeptember elejét írtuk, s én tudtam, hogy az én első, igazi gyermekem most kezdi valahol az iskolát. Egy hét után levelet írtam a falutok tanácselnökének, hogy derítse ki, mi lett az Édesanyád sorsa. De én azt a levelet nem küldtem el. Nem mertem elküldeni. Tettem volna tönkre egy másik asszony életét is? Mert a feleségem nem tudott rólatok. Se a feleségem, se a feletteseim, se a beosztottaim. Csak én egyedül hordtam ezt a nagy súlyt. Elhiszed most már, hogy nekem se volt könnyű? El tudod Te képzelni, hogy milyen nehéz harminchárom évig ilyen nagy titkot viselni az ember'nek? Van két lányom, három unokám, megbecsült hivatalom. Soha, semmiféle panasz nem volt a munkámra, lassan már készülök a nyugdíjas életre, s annyi év után megtudom, hogy három lányom s öt unokám van. Hol éltek, hogy vagytok? Ugye megbocsáttok nekem? Higgy nekem! Mihelyst tehetem, megkereslek Benneteket. Addig is ölel a sosem látott, de szerető Apád." Miikor e sorok íródtak, a múlt év derekét írtuk. Gyöngyi azóta is hiába várja ... volt, a többieknek éltek, élnek a szülei! Csak éppen szétzülliött a család, az apa iszik, nem hajlandó dolgozni, vagy éppen börtönben ül, az anya is éli a világát... gyerekükkel szemben semmiféle kötelességet nem éreznék. Ilyenkor aztán valóban neói marad más, mint az állami gondozásba történő vételi Mert ez még mindig jobb,! hiszen itt legalább meleg ételt, s meleg szót kap a vétlen gyermek. S biztosítékot arra, hogy az általános iskow la elvégzése után is megkap minden lehetséges segítséget, hogy szakmát tanuljon, lehetőleg zökkenő nélkül legyen képes beilleszkedni az életbe. Azaz, hogy minél kevesebb problémája legyen, amikor önálló életét elkezdi. / — Hogyan készítik fel erre neveltjeiket? / — A helybéli gyermekekkel közös általános iskolai osztályokba járnak, melynek igen sok előnye van. Megismerkedhetnek a rendezett családban élők gondolkodás- módjával, megismerkedhetnek az egészséges családmo- dell-iel. Szoros baráti szálak fonódnak a nevelőotthon és a község gyermekei között, s ezt mi természetesen igyekszünk minél szorosabbá tenni, hiszen rengeteget tanulhatnak kislányaink a kinti életből. — A nevelőotthon parkja szép, gondozott. Ebben is szerepük van a gyermekeknek? — Természetesen. Ám a felnőttek irányításával nem csak a parkot csinosítják, de gazdálkodnak is. Húsz hold gyümölcsössel és szántóval rendelkezünk, azok művelésébe is besegítenek. Persze csak az életkori sajátosságaikat figyelembe véve kapcsolódhatnak be a közös munkába, ám annak nevelési haszna felbecsülhetetlen. A mezőgazdasági szakkörünk például az idén gyönyörű uborkát termesztett, a nehezebb fizikai munkát leszámítva teljes egészében a gyermekeké a siker. De a bevétel is! — Hogyan kamatozik ez később? Hogyan állják meg helyüket az itt nevelkedett lányok? — A tőlünk távozott tizenéveseket biztos hely várja a külvilágban. A tavaly végzettek közül ketten középiskolába, a többiek pedig szakmunkásképző intézetbe mentek. Általános tapasztalataink szerint felük ott is megállja a helyét, sajnos a többiek lemorzsolódnak ... Később hogyan alakul az ő sorsuk? Keveset tudunk róluk. Aki szakmát szerez és eljut az általános ismeretek egy fokára, szinte kivétel nélkül egészséges tagja lesz a társadalomnak. Az ő gyerekeik közül szinte biztos, hogy egy sem kényszerül majd végigjárni az anya útját. Sajnos a lemorzsolódtak mindegyikéről nem mondhatjuk el mindezt. Bár minden vágyunk ez lenne. Az oldalt írta: Balogh Géza
