Kelet-Magyarország, 1986. október (43. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-04 / 234. szám
Hétvégi interjú Galsai Gézával A NAGYECSEDI TSZ KÖZGAZDASÁGI ELNÖKHELYETTESÉVEL Előfordul az életben, hogy valaki nem annak készül, amivé lesz. Galsai Géza valamikor orvos akart lenni. Most egy nagy termelőszövetkezet közgazdasági elnökhelyettese Nagyecseden. 1934-ben született Mátészalkán. Rövid ideig dolgozott az Ofotértnél. Látszerészszakmát szerzett, majd hozzákezdett a számviteli főiskolához. Főkönyvelő lett a vízgazdálkodási társulatnál. Nagy- ecsedre nyolc évvel ezelőtt került. Mátészalkán lakik, két gyereke van. A Hogyan lesz valaki születési helyétől lé- w nyegében távol, egy nagy termelőszövetkezet közgazdasági elnökhelyettese? Egyáltalán, mi ez a tiszt? Mit jelent? — Hogyan? Nagyecseden voltam gyerek. Anyám orvos volt itt, körorvos. Az akkori orvosi hivatás minden gondjával, bajával. Persze, hogy ismerte a falut. Az orvos mindig egy kicsit szociológus is. Azt hiszem, ezért akartam orvos lenni. Ecsedre, bár Mátészalkán születtem, egy kicsit hazamentem. És hogyan les? valaki főkönyvelő? A Krasznabalparti Vízgazdálkodási Társulatnál dolgoztam évekig. Izgatni kezdett a Nagyecseden elvégezhető feladat. Ideköt százféle emlék. Ma is eesedinek érzem magam. Az állásom egyértelmű. Választott vezetőként nincs és nem is lehet állandó jogosítványom. Azt hiszem, ebből nyilvánvaló: úgy kell dolgoznom, hogy ne csapjam be soha a rám szavazókat. Ez majdhogynem matematika. Adok, kapok. Kérek, követelek, adnak, ajánlanak. Sikerül valami, vagy nem sikerül. Sikerülnie kell, mert az ember tervez, hisz valamiben és azt meg akarja csinálni. A mai Nagyecsed egészen más, mint az, ahová nyolc évvel ezelőtt jöttem. Nem volt könnyű döntés, de hát kötéseim is vannak a faluhoz. Nem hiszem, hogy a tegnapelőtt fontos lehet ebben a beszélgetésben. Izgalmat bőven kínál a holnap is. A Van-e különbség a szakember és az egy w adott helyen valamiképpen honos ember között? Mennyit kell tudnia arról az emberi közegről, amelyben a szakmáját gyakorolja? Egyszerűbben: Nagyecseden nagyecsedinek kell lenni, vagy szakembernek kell lenni? nők, kilenc főagronómus váltotta egymást. Nyilvánvaló, hogy nem volt főnyeremény ez a hely. £ Most? — Ha csak az utóbbi nyolc évet vallatom, akkor is kiderül, hogy hihetetlen gyorsasággal változik körülöttünk a világ. A köz- gazdasági környezet is. Ezeket a változásokat vagy megérti az ember, vagy nem. Szerencsés esetben egy kicsit eléjük is szolgálhat, ha idejében megérzi őket. Most megint a csapat. Egy adott gazdasági egységet egy ember magában soha nem fog szinten tartani. Napjainkban ez lehetetlen. Annyi szerteágazó feladat van, hogy arra egy ember nem lehet elég. Mármost, ha a sikert eredményezhető szakértelem több ember tudása, akkor kell egy olyan közösség, ahöl egymást is használni tudjuk. Olyan, ahol a másik szakértelmét is elfogadom, ahol az enyémet is elfogadják. Nálunk ez kialakult, és nem véletlen, hogy ma egészen más a hangulat a termelőszövetkezetben, mint korábban. Nagyon keményen meg kellett dolgozni érte. A Egy sokáig veszteséges termelőszövet- w kezet már-már látványosan meggyógyult. Ez azt jelenti, hogy minden a vezetésen múlik? — Sok minden múlik, de nem minden. Jóra szövetkezni csak azokkal lehet, akik maguk is akarják ezt a jót. Még a beszélgetés elején mondtam, hogy itt nagyon szorgalmas, dolgozni tudó emberek élnek. Olyanok, akik — bár ilyen minősítés nincs — szakmunkások a maguk műfajában. Manapság sehol nem tanítják, hogyan kell megfogni a kasza nyelét. Talán szükség sincs rá, de itt a velem dolgozó emberek ezt ősidők óta, nálam is jobban tudják. Számok között élek, de el kell mondani, hogy igenis hasznosuló termelési érték egy otthon lévő sarló, alkalmasint vagyon a sarlóval bánni tudás. Mi a dolga a közgazdásznak? Számolni az értékeinkkel. Lehetőséget adni ahhoz, hogy ezek valamiképpen hasznosuljanak. Nem nekem, nem neked, nem neki. Mindenkinek. Jfc Egy ember életéből mennyi a szakma w és mennyi az ember? — Nekünk itt, bármit is képzelünk el együtt, bármilyen gyönyörű tervünk is legyen, úgy kell dolgozni, hogy 2500 emberért, termelőszövetkezeti tagért vagyunk felelősek. Naprakészen. Túl ezen, mögöttünk és mellettünk, vagy inkább körülöttünk van a falu. Napjainkban sokat beszélnek arról, hogyan tudja megtartani a magyar falu a holnaphoz szükséges lakosságát. Ezt a szakírók népességnek írják. Nem vagyok mezőgazdasági szakember, mert amit ebből értek, azt már itt tanultam, de a magam közgazdasági szemléletéből tudom, hogy termelni nem elég, hogy eladni kell, hogy a lehetőségekhez kell tervezni azt, amit termelni fogok. Néha titokban irigylem azokat a kollégáimat, akik az ország más területén, jó földekből, jó természeti viszonyokból prosperáló termelő- szövetkezetekben dolgoznak. Nekik köny- nyebb. Nekünk itt, az Ecsedi-lápon tudomásul kell vennünk, hogy csupán a mezőgazdasági alaptevékenységből jól megélni lehetetlen. Tervezni csak úgy lehet, ha azt is tudjuk: hihetetlenül siet a világ, változik az a közeg, amiben élünk. Azt hiszem, az iparban ugyanígy igaz: a lépéstartás kötelező. Ezt egyedül megélni, egyedül viselni a felelősséget, nem lehet. Ez is csapatmunka. Tudomásul kell venni, hogy a vezetés az egyik legalázatosabb, legbecsületesebb szolgálat. Ezt egy emberre lefordítani könnyű, egy emberre vonatkoztatva ez nem több, mint valamiféle frázis, de egy gazdasági egység életére alkalmazva már igenis szakma. Szakmai tudás. Az elnöké, a szakembereké és mindőnké. Egy olyan gépezet minden gazdaság, amelyben nemcsak szerepe, hanem rangja is van minden keréknek. gória, amiben gondolkozik az ember: a jó munkaköri légkör. Nem vezető az, aki elhiszi, hogy katonák nélkül háborút lehet nyerni. Ez az első. A másik: csak a lehetőségekből lehet kiindulni. Nekünk Nagyecseden tudomásul kellett vennünk a nagyon kedvezőtlen adottságokat. Döntő fontosságú, hogy a nyolc év alatt megszületett ipar egyfelől megtartó erő, másfelől gazdasági szükség, s ma már sok embernek ad kenyeret. Ezen belül: itt a lápon lehet jó év, és lehet tragikus év. Ez a föld nem kíméli az embert. Ahogy a tízholdas gazdának az élet törvénye diktálta, hogy eső után mikor menjen a földre, ne későn és ne hamar, úgy egy nagyobb gazdasági egységnek is meg kell és lehet teremteni ezt a fajta fegyelmet. Mondhatnám itt, hogy veszteségesből nullára, aztán nyereségesre csak úgy fordulhatott ez a szövetkezet, hogy ezt a kitől- kitől való emberi fegyelmet követejtük meg a közösségtől. Már mondtam: mi nem adjuk gebinbe a termelési eszközeinket, de segítünk az otthon is termelőnek. Nemcsak géppel, földdel, vetőmaggal, hanem igenis, emberi indulatokkal is. Kooperációs kapcsolataink szerteágazók, és fér partneri kapcsolatokon alapszik. Iparból sem lehet egy termelőszövetkezetnek látványosan meggazdagodni. Naponta kell megküzdeni a jövedelmezőségért. Q Mi minősíti a vezetést? — Az eredmény. Persze ez is nagyon egyszerű. Nyilvánvalóan engem is minősít, hogy milyen körülöttünk a közhangulat. Ha azt akarom, hogy jó legyen, akkor nem lehet a dolgom, hogy pusztán regisztráljam mindazt, ami a gazdaságban történik. Utólag hiába találjuk ki, hogy mi lett volna az előnyösebb. Egészen röviden: akármilyen kicsi, vagy nagy egy gazdaság, dolga van abban, hogy befolyásolja azt, ami a gazdaságban bekövetkezhet. Azokat előre kell a közgazdásznak is befolyásolnia, hiszen — ismétlem — a gazdasági eredmények regisztrálása kevés. Akkor nekem nem lesz választóm, nem lesz, aki rám szavaz, ráadásul még én is szégyellni fogom a tükör előtt magam. A Vagyis a középpontba az eredmény ke- w rült? — Nem hiszem, hogy ütné az egyik a másikat. Hangsúlyozni szeretném, most a beszélgetés elején, hogy a nagy dolgok ritkán múlnak egy-egy emberen. Azt mondtam, nem kell a múlt, de valami miatt mégis kell. Én ismerem a nagyecsedi embert, tudom a szorgalmát, minden tisztelni való makacsságát. Mi, amikor idejöttünk, egy nagyon rossz hangulatú közösségbe kerültünk. Hosszú évek veszteségsorozata fogyasztotta az emberekben a hitet. A föld, ami eltartotta az embereket, nem tudta megtartani a falut. Érdemes összeadni. Föld, tapasztalatban gazdag ember, szorgalom. Ha ebből a háromból a veszteség jön, akkor annak különféle okai lehetnek. Mi nyolc évvel ezelőtt egy veszteséges termelőszövetkezetbe jöttünk. Azzal a hittel, hogy egy közösség vezetése mindenképpen csapatmunka. Szándékosan nem használom a team kifejezést, mert sok minden másra elkoptatták. Ez a bizonyos csapat elkezdett valamit. Egyszerű a képlet: vissza kellett adni az emberek hitét. Meg kellett őket győzni arról, hogy a termelőszövetkezetben is lehet és érdemes dolgozni. Ebbe különben nekünk is hinni kellett. Nem hiszek azokban az emberekben, akik hit nélkül hitetni akarnak. Fiatal volt az elnök, voltam én, de volt hozzánk jó gyakorlati érzékkel megáldott rutinos főmezőgazdászunk. Kiépült a teljes szakembergárda. Valamennyi munkahelyre címezem különben, hogy az eredmények alapja csak a bizalom lehet. Az, hogy mi egymásban hittünk. Csak úgy mellékesen, mint már mondtam, nyolc éve vagyok Nagyecseden, de előttünk 18 év alatt nyolc elKülönösen igaz ez a mezőgazdaságban és kiváltképp itt, Nagyecseden, ahol mint már jeleztem, rendkívül viszontagságos, mostoha feltételek közepette kell megbirkóznunk a termőfölddel. Közismert dolog az is, hogy ahol — mint nálunk — ilyen nagy erőfeszítésekkel lehet előteremteni a tisztes megélhetéshez a jövedelmet, ott a vezető, a szakember sokkal inkább a közvélemény kereszttüzében áll. Naponta kell bizonyítani a hozzáértést, a tisztességet, a segíteni- akarást, hiszen minden ellentétes tünet vagy lépés kételyt támaszt, gyanakvást ébreszt az emberekben. Tudni kell azután még, hogy ezen a vidéken régen is sok jó gazdaember élt, az új iránt is fogékonyak az erre élők, a mezőgazdasági kiállításon sem ismeretlenek a kiválóan termelő nagyecsedi gazdák. Ilyen közegben a nap minden órájában és minden percében a maga posztján valamennyi vezetőnek egyszerre kell szakembernek és általános értelemben vett embernek lennie. Ez utóbbit nem a megalkuvásra értem, mert a köpönyegforgatókat sem szereti az ecsedi ember: következetesen humánusnak kell lenni, ami magában foglalja a szigorú fegyelemtartást éppúgy, mint a dicsérő szót, az anyagi elismerést a teljesítmény után. A A termelőszövetkezetek más és más kö- ^ rülmények között gazdálkodnak. Még azt sem mondanám, hogy egyformaképpen alkalmazkodnak a világhoz. Az alkalmazkodáshoz — nehéz így kérdezni, de nem megy másképpen — mennyi szakmai és mennyi helyi tudás kell? — Nem vagyok és nem voltam híve annak, hogy mondjuk gebinbe adjunk ki egy termelőszövetkezetet. Csinálják másutt, de nálunk ez nem lenne jó. Az alapvető kate— Az eredmény nagyon fontos. Csakhogy ez akkor kezdődik, amikor eldöntjük, hogy mit tegyünk. Amikor rendet teszünk abban, hogy a rossz természeti adottságok közepette hogyan kell, lehet gazdálkodni. Amikor döntünk arról, hogy mennyi legyen az ipa-, ri termékenység aránya, amikor országrészeket utazunk be, hogy a siker ne múljék egy hiányzó alkatrészen. Nekem fontos, hogy mennyi a lehetőség egy vállalkozásban, ezzel együtt az is, hogy mennyi a keresete a tagnak. Tartós eredményre kell törekednünk. Közgazdászként mondom, hogy ennek a szónak: eredmény — akár a fának — gyökere van a tegnapokban. Ha jó ez a gyökér, akkor lesz igazi lombja. Régi szabály, néhányan szívesen el is feledkeznek róla, hogy tisztességes munka nélkül büntetlenül gazdagodni nem lehet. Valójában a jégeső átok, az aszály veszedelem, a sok víz is az. Meg kell találnunk — meg is lehet találni — a kárt csökkentő lehetőségeket. Számolni kell vele, mert ahogy a szegény embernek valamikor az évi kenyér, esetleg a levágott sovány disznó volt a biztonság, úgy most a havi fizetés az. Ezért viszont mi felelünk. Fejlesztéssel, szolgáltatással, iparral, kereskedelemmel, tervezéssel, gazdálkodással. Fentebb már szóltam arról, hogy egy nagyközség közérzetéért, gondolkodásáért, hangulatáért felelős mindenki, akit itt vezetőnek választanak. Felelősek vagyunk azért is, hogy ez a település éljen, hogy itt élni érdemes legyen. Ennyi a munkám. Akkor is, ha a számok emberének tartanak. Q Köszönöm a beszélgetést. Bartha Gábor ... korántsem új, legfeljebb újra- és újraéledő kórtünete életünknek az apróbb-nagyobb előnyök elvárásának, elfogadásának, kikényszerítésének jelensége. Betegség ez demokratikus, demokratizálódó világunkban, mert ha ragályként terjed, akkor alaposan ellene hat közéletünk deklarált és alkalmazott terápiájának — a jó kondíciójú, egészséges társadalmi légkör kialakítását szolgáló akaratnak. Márpedig a kórtünetnek egyre több formája terjed, szemet szúró, a többséget bosszantó módon. A legszembetűnőbb a közlekedésben, utcáinkon tapasztalható. Az autóstársadalom többi tagján felül álló, nyegle „partnerünk” másfél kocsinak elegendő helyen terpeszkedik autójával a parkolóban; semmibe vesz táblával, felirattal, kéréssel, utasítással, tiltással értésünkre adott korlátozásokat; autóját lezárva hagyja az utca kanyarulatában, amíg ő beugrik a trafikba ... Kocsijával leblokkol ki- és bejáratot, eltorlaszolja mások útját, mindössze azért, mert neki magának ez így előnyös, kényelmes, s mert E Z NEKI JÁR! A kereskedelem is kiválóan alkalmas arra, hogy egyes emberek kiteljesítsék az önmaguknak adományozott privilégiumokat. Megfeledkeznek az áruházak főbejáratáról. Valamikor a pult alóli vásárlás dívott, ma a kényelmesebb, netán diszkrétebbnek vélt változat terjed: a hátsó ajtón, a raktár felől történő belépés. Hogy erre a bejáratra sokan rálátnak, az már nemigen zavarja az illetőt, fő az, hogy sorbanállás nélkül, a raktárban lévő jobb dolgokból is válogatva kapja meg portékáját. Hogy miért? Mert EZ NEKI JÁR! (Titkon reménykedhetünk, hogy a raktár felől közelítők köre egyre bővül, a „Bejárat” feliratot egyszer áthelyezik, s a többség léphet majd be a raktáron át. Persze az önmagának privilégiumot vindikáló emberünk akkor majd az áruház főbejáratán át érkezik.) Ugyanez az ember kér — és sajnos olykor kap is! — első osztályút másodosztályú áron, neki teszik el a jobbat, a szebbet, ő az, akinek háztartási gépét, járművét, lábbelijét soron kívül szokás megjavítani, s mit jelent az, hogy nincs alkatrész (?) — legyen (!) — s lesz is, tüstént, mert E Z NEKI JÁR! Példák egész sora kívánkoznék ide, de bizonyára mindenki tudja szaporítani a szemünk előtt játszódó néha diszkrét, gyakran pimaszul nyílt előnyszerzések példatárát. így talán nem is az esetek érdemelnek figyelmet, hanem az ember, az előnyszerző, vagy pirulás nélkül elfogadó személye. Ki is hát az az ember, aki szemrebbenés nélkül szorít ki másokat a parkolóból, aki a kereskedők sorfala között vonul be a hátsó ajtón, s aki méltatlannak érzi a sorbanállást? Az elvakult demagógia gondolkodás nélkül (hangsúlyozom: gondolkodás nélkül !) bizonyos hatalmi, hivatali szférákban keresné, csakis ott keresgélné az ilyen esetek szereplőjét. S ha az előnyt kérők-elfogadók körében fel is lelnénk egy-két befolyásos embert, azonnal általánosítanánk, s kimondanánk az ítéletet: „hát persze, ö K azok, akiknek lehet, akiknek ez és ez JÁR! De nézzünk csak körül alaposan! A privilégizált körben olyanokat is találunk, mégpedig nem kis számban, akik bizonyos hatalmi-hivatali szférákhoz esetleg csak vékony szállal kötődnek, netán azok nevében, gyakorta azok tudta nélkül szerzik-kapják az előnyt. És mások is ott vannak a hátsó bejáratnál: az újgazdagok, akiknek társadalompukkasztó stílusához már csak ez a bizonyos soronkívüliség hiányzik. (Hogy érthetőbb legyen: ilyen újgazdag autójának utasa voltam, amikor az illető egy fentebb leírt pimasz közlekedési szabálysértés okán könnyed mozdulattal fizetett a rendőrnek, s hozzátette: „Ezt is bekalkulálom a kocsitartás költségeibe!”) * Tévedés ne essék: nem akarom felmenteni a hivatali ranggal „megáldott" előnyszerzőt-elfogadót, s .nem szándékozom a frissen tollasodó polgárra, csakis őrá terelni a figyelmet. Mindössze azt javaslom az ítéletét megfogalmazó — s a nagy többséggel együtt mindig sorban álló — embernek, váltson szót kereskedővel, a szerviz szerelőjével és más szolgáltatókkal is arról, hogy kikből is áll össze a kivételezettek köre. 1986. október 4. KM HÉTVÉGI melléklet
