Kelet-Magyarország, 1986. október (43. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-25 / 252. szám

FIATALOKRÓL — FIATALOKNAK

KARATE

Az orvos alaposan megvizsgálta a 15 év körüli fiút. Meghallgatta a szívhangját, nugkopogtatta hátát, megnézte a fogát, megmérte a vérnyomását. Az anyuka csendben figyelte a háttérből a fehérköpenyest. A doktor mondta a fiúnak, hogy csináljon tíz guggolást, majd utána újra megmérte a vérnyomását és meghallgatta a szívhangját, V vizsgálat befejezésekor elégedetlenkedve csóválta fejét. Gyenge kondícióban van a fiú, mondta anélkül, hogy a mérés eredményeit közölte volna a mamával. Ja. vasolnám neki az úszást, fordult az orvos a mama felé. megerősödne, megizmosodna a fiú, a mellkasa sem lenne ennyire beesett, mutatott a fiú felsőtestére. Az anyuka megköszönte az orvos tanácsait, majd az utcán, hazafelé, eldöntötte, hogy nem úszni viszi a fiát, hanem beíratja teniszezni. Kolléganője is mindig dicsekszik azzal, hogy gyermeke teniszezik, s az milyen nagyszerű dolog. Ott is ugyanúgy megerősödhet a srác, sőt a tenisz minden izmát megmozgatja. Meg különben is, úszás után kijön az uszodából, könnyen megfázhat, begyulladhat a füle, tüdőgyulladást is kaphat. Nem hiányzik az nekik, a tenisz azért mégiscsak „úri sport”. Megvette a teniszütőt, az Adidas melegítőt, a maszeknál az ugyanolyan márkájú teniszcipőt, s mondta fiának, hogy holnap befizeti a tanfolyam diját. Meglepődött fia heves ellenkezésén. Egyszerűen nem akart menni teniszezni, s amikor hosszas faggatózás után a mama megkérdezte, hogy akkor mégis mit szeretne csinálni, a fiú kibökte: karatézni. Az anyuka elszörnyedt, hiszen ő is látott már karatefilmeket, ahol össze-vissza rugdosták egymást, betört orrok, elrepedt csontok fűszerezték az ilyen témájú filmeket. A kérdésre, hogy miért, először, majd másodszor is azt kapta, hogy csak, de aztán a fia mégis válaszolt. Elmondta, hogy szerinte ö a leggyengébb az osztályban, ha szóváltásra, vagy kisebb összetűzésre kerül sor, mindig ő húzza a rövidebbet. Szeretne megerősödni, ahogy az orvos is mondta, s egy-két karatefogást megtanulni. A szülő, ha nehezen is, de belátta a fiú igazát, s a pénzt karateoktatásra fizette be.

A divathullám szele megcsapta az önvédelmi sportokat is, elsősorban a karatét. A tévében bemutatott Linda- sorozat bájos, kissé mesébe illő, de mégis aranyos főszereplője, a mozikban látott Bruce Lee film, vagy a videóhálózatban vetített Chuck Norris, vagy más karatefilmek hatása azonnal jelentkezett.

[ iroda-effektus

A fiatalok szeretnének a filmekben látott erős, izmos,- különböző önvédelmi fogásokat produkáló, szimpatikus pozitív hőssel azonosulni. A példaképválasztásban természetesen az is szerepet játszik, hogy ezeket az ütéseket, rúgásokat kamatoztatva szinte hősként tekintenek rájuk. De tegyük azt is hozzá, hogy azoknak, akik sportoltak, s kiöregedtek, talán a kocogáson kívül alig van lehetőségük testmozgásra. Azoknak pedig, akik soha nem is sportoltak, kicsit elpuhuitak, pocakot eresztettek, elpetyhüdtek izmaik, de szeretnének izmosak, erősek lenni, valamilyen formában mozogni, szinte nincs is lehetőségük rá. A kondicionáló torna, az aerobic lefutott hazánkban, a kezdeti fellendülés után sorra szűntek meg a klubok, visz- szaállt az eredeti kerékvágásba minden. A karate az, ami az előbbi felsorolásra orvosságot adhat. Bármilyen korban el lehet kezdeni. A fáma szerint valaki 55 évesen kezdett el karatézni, s akkor ért el sikereket. A karate valamennyi izmot megmozgatja, fegyelemre, önmegismerésre tanít. Népszerűsége mégsem csak ennek köszönhető.

„Nyolc éve, amikor a karate kyokushinkai szakágának edzéseit elkezdtük, heten voltunk. Azóta körülbelül háromezren fordultak meg a Tavasz utcai edzőteremben. A legkülönbözőbb indokokkal kerestek fel, hogy szeretnének karatézni. Voltak közöttük, akiknek a foglalkozásához kellettek az önvédelmi fogások. Felszolgáló, pénzkihordó, portás. Voltak olyanok, akik az esti tízórás műszak lejárta után általában kivilágítatlan helyeken mentek haza, ahol előfordult, hogy megtámadták. Mások kocsmák közelében laknak, ahol gyakoriak a verekedések. Megint mások például a cigánysoron, vagy a Guszev- ben laknak, s szerintük nem árt, ha tudnak néhány önvédelmi fogást.’’ (Bódi István, Európa-bajnoki bronzérmes)

— Mentősként dolgozom Nyíregyházán — mondja egyikük az edzőteremben —. Kedden, csütörtökön és

szombaton járok edzeni. A foglalkozásomhoz hozzátartozik az, hogy erős legyek, de nemcsak azért, mert cipeked- ni kell, a betegeket vinni, hanem mert sokszor agresszív alkoholistákat kell beszállítani. s találkoztam már elmebeteggel, akit le kellett fogni. Én 70—75 kg vagyok, ilyen testsúllyal nehéz egy 100 kg- os beteget mozgatni. Erő kell hozzá. Ez az elsődleges szempont számomra, i meg az is, hogy kortalanul lehet űzni ? karatét.

Nem dicsekszik, nem él vissza

— Mindhárman 17 éves lányok vagyunk, jövőre érettségizünk. Egy év rendőrségi munka után szeretnénk jelentkezni a rendőrtiszti főiskolára. Már korábban elhatároztuk, hogy oda jelentkezünk, s a karate előny a bejutáshoz. Kettőnknek édesapja nyomozó, s talán ezért is tetszik ez a foglalkozás.

A karatésokat a Bánki szakközépiskolában láttuk bemutatón, s akkor határoztuk -el, hogy mi is járni fogunk edzésekre. Ketten at- letizáltunk, ő kosárlabdázott, a sportolás nem idegen számunkra. Arra, hogy miért járunk karatézni, még az is indokunk, hogy ne legyen úszógumi a derekunkon, helyette izom legyen. Szerintünk a fiúk szemében eszté- tikusabb látvány egy izmos lány, mint egy plötty. Arra még nem gondoltunk, hogy ha az utcán molesztálnának, akkor lekaratéznánk őket, mert szerintünk a sportág szelleméhez hozzátartozik az is, hogy nem dicsekszik valaki azzal, hogy karatézott, s főleg nem él azzal' vissza.

„Legtöbben 15 és 20 év között járnak hozzánk karatézni, de például van közöttünk egy 38 éveá apuka, aki fiával együtt jár. A legnagyobb lemorzsolódás az első' négy hónapban történik. Ugyanis elkezdődnek az edzések, a kemény munka, amikor szinte maximális pulzusszámig kell dolgozni, s ez sokaknak nem megy. Munkahelyi, családi problémákkal indokolják döntésüket, hogy abbahagyják, de ehhez járul még, hogy a srácokat behívják katonának, a seregben nem tudják folytatni az edzéseket, mire kikerülnek, családot alapítanak, nem tudják az esti edzéseket vállalni. Később esetleg rájönnek, hogy hiányzik a mozgás, s akkor egy-egy időre újrakezdik a tréningeket. Ezek a problémák után következik

a barát és a barátnő, a pár- kapcsolatok, majd a csavargás, végül az elkedvetlene- dés. Sokan azért jönnek, mert az életükben nincs egy olyan terület, ahol megmutathatnák a többieknek, hogy érnek valamit, hogy valamiben kiválót tudnak produkálni, hogy valahol ők is sinak néhány fogást. Nekünk itt nem hiányzik, hogy a nyolcórás műszak után este még azért lemenjek karatézni, hogy erős legyek. Egész nap elég sokat kell cipeked- ni, estére már nincs erőnk ahhoz, hogy a konditeremben gyúrjuk a súlyokat, vagy a karateteremben mozogjunk. A műhelyben dolgozp többi sráccal együtt nekünk csak a foci létezik. Kettőkor letelik a munkaidő, s télen-nyá- ron megyünk a bitumenes focipályára, öregek fiatalok ellen játszanak, s közben megy a heccelődés. Egyetlen szabály van. Csak tornacipőben lehet focizni. A legtöbben közülünk bejárók, a munkavégzésük után van még egy órájuk a busz indulásáig, azt az időt szeretnék hasznosan kitölteni. Meg különben is nekünk az ifjúsági klubban már volt negatív élményünk egy karatés sráccal. Bejött az egyik diszkóra, és elkezdte játszani a fejét, hogy ő milyen fogásokat tud, meg hány embert vert már össze. Erős embernek képzelte magát. Mikor melóshave- rommal odamentünk hozzá, s mondtuk, hogy itt nincs semmi keresnivalója, összement mint a kidurrant léggömb.” (26 éves lakatos)

— Nézd meg azt a srácot — mutat Bódi István a melegítés fiatalemberre —. Majdnem süketnéma. Szüleim házában laknak, s az édesanyja kért meg, hogy járhasson karatézni. Ö mondta, hogy szeretné összemérni erejét, az úgymond egészséges emberekkel, hogy ö is képes olyan dolgokra. Nagyon köny- nyen sajátítja el a karatét, mert nem hallja az edzésen,

vagy rugáskombinációt bevigyem ellenfelem testére. A karate filozófiájához ez nem tartozik hozzá.”

— Akik idejönnek, valamennyien alkalmassági vizsgán esnek át — mondta Bódi István —, de közülük nem tudjuk kiszűrni azokat, akik esetleg később visszaélnek a karatéval. Ugyanis egy utcai verekedésnél nem áz kerül a köztudatba, hogy XY vagy Nagy Pista verekedett, hanem az, hogy a karatésok, s ez az általánosítás igazságtalanul ítél meg minket.

Divat

és félelmetes fegyver

„Mint sportot, a karatét maximálisan elismerem. Imponál, hogy valaki milyen gyors, milyen izmos, mennyire fegyelmezett. És ami még szerintem a sportág előnye, mindig lehet valaki még jobb, tehát nem lehet megszabni a karate határait. Viszont nekem, ha lenne lehetőségem rá, én nem karatéznék. Nincs különösebb indokom, hogy miért, de a többi sportágak közül szívesebben választom a futást, vagy triatlont. Az számomra szórakoztatóbb. Meg azt sem igénylem, hogy az erő és különböző mitikus elemek birtokába jussak. Ha az érem másik oldalát vizsgálom, az a véleményem, hogy mivel divat a karate, s lehetőség is van a gyakorlására, szinte mindenki hozzájuthat.

Ha pedig nem kellően okos emberek kezébe kerül, fogalmazzunk úgy, hogy félelmetes ez a fegyver. Olyanok.

kereket érhetnek el. Általában ők azok, akik soha nem sportoltak, de hiányzik a mozgás, szeretnének erősek is lenni, viszont a mozgáskultúrájuk nem olyan, hogy ebben a sportágban előbbre tudjanak lépni. Mi velük is foglalkozunk, nem küldünk el senkit, de közülük keveseknek van olyan önkontroll- juk, hogy rájöjjenek, nem megy, kár erőltetni, a minimális eredményt sem tudom elérni. Mások kínlódnak, hajtják magukat, izzadnak, de valamit elérnek. Sajnos az ő önértékelésük elég alacsony fokon áll, újra és újra megpróbálják az övvizsgán elérni a legalacsonyabb övfokozatot, de sikertelenül. Egy év után minden száz emberből jó ha 25 megmarad. A tizenkét hónap alatt azért kondícióban javulnak, megismerik a sportág misztikus, keleti eredetét, s az alaptechnikák közül elsajátítanak néhány elemet. (Bódi István)

Fegyelem,

tartás,

önismeret

„Az vitathatatlan, hogy a városban a legnépszerűbb sportág a karate, s a fiatalok azért mennek oda, hogy erősek legyenek, meg tudjahogy miket mondok, viszont vizuálisan sokkal jobban elsajátítja azokat az elemeket, amiket a tréningeken mutatok. Jobban érzékeli, mint mi, a sebességet, a mélységet, á távolságot. Elmondása szerint munkaköréhez hoz-- zátartozik az is, hogy erős legyen, különben nem tudná a tárgyakat megmunkálni.

„Fegyelemre, kitartásra, önmegismerésre nevel a karate, s engem az is ambicionál, hogy a legalsóbb övfokozatot, a fehérövet megszerezzem. 38 éves vagyok, iro- dagépműszerész'. Napközben a számítógépeket javítom, apró, babrás munka, idegileg fáradok el. Ezután különösen jól érzem magam az edzésen, még ha annyira el is fáradok, hogy este majdnem négykézláb megyek fel a lépcsőn. De reggel a szekrénysort el tudnám cipelni. A fiamat is, aki 10 éves, én beszéltem rá, hogy jöjjön el karatézni. Segítek neki a technika gyakorlásában. Az előbb felsoroltakon kívül számomra az is lényeges, hogy erős legyek, s le is tudjak fogyni, mert 10 kg túlsúly van rajtam. A kívülálló azt hinné, hogy micsoda fegyver birtokába kerül a karatés, amit bármikor használhat. Én ha egy utcai verekedésbe keverednék, inkább elfutnék, mintsem valamelyik ütés-,

akik saját magukra nem tudnak önfegyelmet gyakorolni, s karatéznak, azok veszélyesek lehetnek másokra. Szerintem jobban meg kellene válogatni, hogy ki járhat karatézni. Bár ez nem demokratikus, nem humánus módszer, de így ki lehetne szűrni azokat, akik visszaélnek a sportággal. A Krúdy mozi és a művelődési ház környékén sokszor találkoztam 10— 14 éves srácokkal, olyanokkal, akik szabályosan terrorizálták az arra járókat. Kezüket a jellegzetes módon tartották, zárt tenyéréi az arc előtt, agresszívak voltak. Aki tehette, kikerülte őket.” (30 éves mérnök)

„Aki belép az ajtón, kezeit ökölbe szorítva előre tartja és köszön. Az edzőterembe csak mezítláb lehet belépni, miután újra ezt a bizonyos köszönési formát használja a karatéka. Az Oyama úr (a sportág megalapítója) fényképével díszített terembe belépve, egyúttal kötelezi mindenki magát, hogy azt a fegyelmet és önfegyelmet betartja, amit a sportág szelleme megkíván. Elfogadja és végrehajtja azokat az utasításokat, amelyeket kap. És ami szerintem újabban kezd kihalni a fiatalokból, a tisztelet, az nálunk maximálisan érvényesül mind az idősebbek, mind a magasabb övfokozatúak iránt. Sokan azért is jönnek karatézni, mert szeretnének egy közösség tagjai lenni, s ezt nálunk megtalálják. Ha valaki nem úgy cselekedett, ahogy a szakág előírásai megkívánnák, akkor büntetésben részesül, de mindig olyanban, ami hasznára válik, s amiből a későbbiek folyamán tanul. Például ilyen az 50 fekvőtámasz ökölbe szorított kézzel. ” (Bódi)

„Én legelőször júdóztam. Mikor bevonultam, a seregben is szerettem volna mozogni, de ott csak karatézni lehetett. Lementem az edzésükre, majd három hét után úgy döntöttem, hogy ez a sportág alkalmasabb, életszerűbb a harci művészetek között. Az ottani edző, Fur- kó Kálmán négydanos mester látott el szakmai tanácsokkal, hogy Nyíregyházán Dudás Mihállyal együtt be tudjuk indítani a klubot. Az első tanítványok között volt Papp Mariann, Peti Mária, Kovács Attila, feleségem, Bódiné Eördögh Ágota, akik azóta megszerezték a mesterfokozatot, s mindannyian edzőként dolgoznak.

Amikor először lementem karateedzésre, a mozgásigény hajtott. Később nagyon tetszettek a karaténak az akarati tulajdonságokra való hatása, filozófiai tanításai, misztikus volta. Amióta megismertem a karatét, azóta bennem él, hogy nem szeretem, ha ösztönöznek a verekedésre, s senkit sem szeretek megütni. Ezek nálam pszichés eredetűek. Éppen ezért igénylem versenyek előtt, hogy legyen egy stabil támasz mellettem, aki úgymond lelket önt belém, elhiteti velem, hogy nyerhetek. Feleségemmel és Peti Máriával szoktuk az ilyen jellegű problémákat megbeszélni. A versenyek, a karate filozófiája szerint, próbatétel a karatéka számára, mert utcán nem használhatom a tanultakat, csak végső esetben. Óriási hatással volt rám az, amikor Japánban megismerkedtem Oyama úrral és láttam edzőtermét. (Oyama fiatal korában 47 bikával küzdött, közülük négy első ütésére megdöglött.) Rájöttem, hogy minden ember egyforma, ami nekem fáj, az ugyanúgy fáj neki is, én is tudok fájdalmat okozni. De ahhoz rengeteget kell dolgozni, edzeni, s mindezt akarni is kell. Én lassan pályafutásom végéhez közeledek. Szeretném a karatét Nyíregyházán még magasabb szintre emelni, s olyan tanítványokat kinevelni, akik folytatják a hagyományokat.” (Bódi István kétdanos mester Európa-bajnoki bronzérmes, négyszeres magyar bajnok, az IBUSZ-Oyama Kupa

3. helyezettje, angol bajnokság bronzérmese, háromszor nyert a Szolnok Kupán.)

Vélemények pro és kontra. Azt persze mindenki elismeri, hogy végre olyan hasznos sportág dívik, amely minden izében megmozgatja, szellemileg es testileg egyaránt fejleszti a fiatalokat... és az idősebbeket is. Mint minden divat — mert sajnos ezt a sportágat is körüllengik a divat felesleges külsőségei, sallangjai —, tartalmaz a karate is olyan külső elemeket, s ennek nyomán kivált olykor igazságtalan véleményeket is, amelytől minden bizonnyal meg fog szabadulni ez a japán eredetű ősi mozgásművészet. S akkor bízvást az „igazak sportja” lesz, olyanoké, akik önmaguk és környezetük nemes vonásait kívánják fejleszteni, segíteni.

Mát hé Csaba

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1986• október 25. 0