Kelet-Magyarország, 1986. október (43. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-18 / 246. szám

VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN

A kritikák szerint is színvonalas volt a XV. írótábor tokaji vitája. Ezt előtte is le lehetett volna írni, hiszen íjéretes volt a felvállalt fel- cdat. Az irodalmi közéletről,

( ’alán válságban lévő iro- calmi közérzetről, az elkötelezettségről beszélgettek az összegyűltek. Hozzáértőn, indulattal és feltétlenül az útkeresés szándékával. Nem dolgom, mert nem is lehet, hogy a vitát írjam. Legyen az az irodalomkritikusok dolga. Elhangzott több szürkére sikerült hozzászólás is, elhangzottak indulatosra sikeredett, a politikai vezetést érő vádak is. Egyedül a jó szándék volt vitathatatlan, de éppen a szürkére sikerült hozzászólások közben időm volt gondolkozni. Nekem nevezetesen arról, hogy ugyan már, önmagukért, vagy a holnap olvasóiért perelnek-e az aktív írók. Egyáltalán mi a célja a vitának? Egyáltalán hogyan lehet, hogy néhányon már- már az irodalom közéletisé- gét, a tájban, hazában élők is megkérdőjelezték? .Engedtessék meg nekem, hogy gyakorló újságíróként ne mondjam el erről a véleményemet. Naponta ebben a hazában a körülöttem élő embereknek, a mindennapi életünkről írok. Kinek,

1 kiknek?

Újságot írni voltaképpen egyszerű. Az egymást követő napok diktálják a feladatokat. Tudjuk azt is, hogy kiknek írunk, azt is, hogy például megyénkben hová jut el az a majd százezer napilap. Ez elfogy. Hasznosul, vagy nem hasznosul, de úgy van, hogy holnap megint várni fogják Az irodalom? Egyfelől számításokkal igazolják, hogy a magyar társadalmon. így megyénkén belül is nő ez az összeg, amit az emberek könyvre fordítanak. Persze nőnek a könyvtárak is, és ez a statisztikai adat nem feltétlenül jelenti azt, hogy olvasó nép lettünk. Olvasási szokásainkról szól hát ez az írás. Arról a szamosszegi értelmiségi feleségről, akit munkatársai kinevetnek, a

I magas, könyvekért kifizetett részletekért, arról a negyvenen túli asszonyról, aki bevallotta, hogy ő bizony otthon a vécében olvas, mert mindig lenne mit tennie a házban, a kertben, az udvaron. Valójában és ezt magam számára is kényszeredetten írom le, a könyv és az olvasás válságáról is szól ez az írás. Van-e ilyen válság? Nemcsak Tokaj bizonyítja, hanem több más történés, tanácskozás is, hogy az irodalom művelői éreznek ilyet. Az 1500 kötetes költő aligha párbajozhat a

2—300 ezres példányszámú futballbestseilerrei, egy új József Attila sem perelhetne egy sláger daloskönyvvel.

Vitathatatlanul több betűt fogyasztunk ebben a hazában, de egyre inkább devalválódik az olvasás tudománya. Mi a könyv ma?

4 vidéki orvos:

— Nézze, én mindent megveszek. Van úgy, hogy havi 1500 forintot költők könyvre. Szeretem a könyvtáramat, de az aktív olvasást valamikor középiskolás koromban már abbahagytam. Majd egyszer, ha nyugdíjas leszek, akkor előve- szeip a most még „felvágatlan” példányokat. Különben időm se lenne rá, egy- egy krimi még felüdít, de...

4 nagyközségben élő pedagógus:

— Lassan nyugdij előtt vagyok. Tanítottam tanyán, aztán egy kisfaluban. Ott még mindenkit ismertem.

Tanítványom volt a gyerek apja is, tehát családonként ismertem a gyerekeket. Volt könyvtáram. Igen. A legjobbaknak, a legtehetségesebbeknek onnan adtam a kezükbe Mórát, Gárdonyit, aztán ahogy nőttek, a versesköteteket. Itt ebben a körzetesített iskolában egy év kell ahhoz, hogy megismerjem a gyerekeket, akik ide négy községből járnak, és tíz év kellene ahhoz, hogy megismerjem a családokat. Tőlem már itt nem kérnek könyvet. Iskolai könyvtárunk van, de ott kevés a pénz, gyenge az állomány.

A patikus:

— Könyvek? Ugyanolyan egyetemet végeztem, mint bárki más. Az olvasáshoz valamiféle kohó kell. Társaság, ahol az ember megbeszélheti az élményeit. Nézzen meg egy mai falusi társadalmi hierarchiát. Az orvos többet keres, a tanár egy más világban él, az agrárértelmiségi napi tizenhat órát dolgozik. A tanácselnök, a titkár, vagy olvas, vagy sem. Mi marad? Ügyeletek, túlórák után a tévé. Van falusi könyvtár, dehát ezek szegényesek. És ráadásul van még az élet. Ház, kert... Elfogy a nap. Nem szégyellem, de nekem is van néhány „felvágatlan” otthon.

4 tanácsel nök;

— Három évvel ezelőtt tárgyaltunk a könytárról, és tudom, hogy emelkedik az olvasók száma ... Én jóformán csak rendeleteket, utasításokat olvasok, idő se jutna többre.

4 diák:

— Bejáró vagyok. Heggel ötkor megyek, este hét körül érek haza. Van egy kis könyvtáram, de a felét apá- mék felvitették a padlásra. A vonaton kiröhögnének, ha olvasnék. Itthon nagy a kert. Majd egyszer, ha gyerekeim lesznek, akkor válogathatok a padláson lévő könyvek között. Egyetemre nem vettek fel, megyek katonának. Kis srác koromban olvastam néhány olyan könyvet, amire most is szívesen emlékszem, de a suliban akkora volt a hajtás, hogy az ember nemigen olvasgatott. Minden tanárnak a maga szaktárgya volt a fontos. Nem sokat számított, hogy én mit szeretnék. Egy év katonaság, aztán a főiskola. Ez van ...

Mit tagadjam: a nyilatkozatok kiábrándítóak, és ellentmondanak annak, amit az ember egy-egy falusi lakásban láthat. Majdhogynem minden lakásban van könyv, vannak könyvespolcok. Ez a látvány megfelel a könyvvásárlási statisztikáknak, de teljesen bizonytalan, hogy az a bizonyos megvásárolt könyv hogyan hasznosul. Mekkora a rangja, ás erre utal az írók közérzete is. Mekkora az írott szó gyönyörűsége ma*?

m

Engedtessék meg, hogy egy rövid kitérőt tegyek. A Kapnik és a Szamos partján telt el a gyerekkorom. Erdőt jártunk, ártereken bukdácsoltunk, a patakban a paijmajokat vizsgáltuk meg hátikosárral, és magunk sütöttük meg a kosárban maradt halakat. Gyönyörűséges szabadság, és gyönyörűséges élet volt, természetes hát, hogy a könyvekhez semmiképpen sem füllött a

fogunk. Semmiképp, mindaddig, amíg a ravasz, székely apám, olvasni szerető és tudó makacs ember, ki nem tiltott minket a könyvtára két polcáról. A tiltott polcon jórészt orvosi könyvek voltak, az emberi testet bemutató képes csodák, minden kiskamasznak csábító lehetőség, de a két csoda közé odafért egy-egy

Verne, Gárdonyi, Móra, Szentiványi, később Jókai és sokminden egyéb. Itt lettem olvasóvá, és az iskoláimban így lettem okos gyerek, mert akkor még a tanár is megörült annak, ha olvasott egy diák. Az olvasás felfedezéséből azóta írás lett. írás és kíváncsiság. Ki tanítja meg olvasni manapság a gyerekeinket?

Az iskola? A gyereket egyre kevésbé ismerő pedagógus már csak ritkán. Ha szaktárgyat tanít, akkor azért nem, ha irodalmat tanít, akkor azért nem, mert nincs ideje rá, mert túlterhelt, mert fáradt, mert nemhogy a gyerek családját, hanem a gyereket is alig Ismeri már. Jó néhány szemrehányást kapok majd a következő mondatért, de le kell írni, hogy aligha nevelhet olvasó emberré valakit az, aki maga sem olvas. Túlóra, kert, udvar, egzisztencia. Egyfajta társadalomdiktálta verseny, ahol a látványos gyarapodás az eredmény. Ház, gépkocsi, nyaraló, külföldi út. Miért pontosan a pedagógus lenne más, és miért pont ő szabadulhatna meg e sajátos társadalmi verseny nyűgeitől? Olyan ember mint bárki más, ugyanúgy kell gyarapodnia, mint bárki másnak. Sem az oktatási reformok, sem az oktatási intézményeink személyi és tárgyi ellátása nem segíti az olvasóvá nevelést. El kell ismerni, hogy nem is követelik tőle ezt.

Mi reformot reformra raktunk az oktatásban. Mindig volt, aki kitalált valamit, mindig volt, aki ezért valamit fizetett. Keveset? Sokat? Teljesen mindegy, mert a végeredmény a fontos. Tény, és ezt tagadni aligha lehetne, hogy a főiskolára, egyetemekre jelentkezők nyelvismerete csökken. Tény, hogy a felvételizők, ők úgymond a legjobbak, dolgozataikban, az 1, x, 2-es tesztjeikben a legtöbb hibát követik el, ha a teszt mellé egy mondatot is le kell írni magyarul.

Rosszabb a helyzet lentebb. Az általános iskolákból tömegével kerülnek ki

olyan gyerekek, akik, főként a nem kurrens szakmákban valahol, valamilyen iskolában felvételi, vizsgát tesznek. Jártam magam is, ismerem hát a felvételi vizsgák gyötrelmeit. Van, nyolc évet az általános iskolai padok között töltött gyerek — ez a hajdani polgárinak felel meg — akinek gondot okoz egy hatszótagú szó kiolvasása, aki szövegolvasás közben az olvasás technikájával bajlódik, akit ez a technikai feladat a szöveg értésére nyilvánvalóan képtelenné tesz. Olvasni talán megtanul, szakmát is szerez, mert szerezhet, de ezután gyereket nevel. Űjra és újratermelődik a nem olvasó, az olvasni sem igazán tudó szülő, aki pótolni kényszerülhetne az iskola- rendszerünk gyermeteg hibáit. Ördögi kör, mert az iskola neveli a szülőket, és ennek a nemzedéknek a feladata lehetne a gyereknevelés.

Kinek van hát akkor igaza? A lázongó írónak, írócskának, aki rosszul érzi magát, mert a tömegek nem olvassák a kék égről, a bo- rongós kikeletről, a sehol- sincs boldogságról, a kese- redésről, a kozmosz reménytelenségéről „önmegvalósító” verseket, annak, aki nem érti a trágárságoktól hemzsegő prózát, vagy a másik költőnek, akiket az irodalom labirintusaiban lenéznek azért, mert ebben a hazában honosnak érzi magát, a másik prózásnak, aki munkássorsokat mer írni önmaga megdicsőülése helyett? Nekik, vagy a potenciális olvasónak, akit olvasni, befogadni ugyan nem tanítottunk meg, de akit egy-egy jó „tiltott polc” befogadásra kész olvasásra nevelhetne?

Mit, hol hibázott el ez az ország, ahol a költészetnek ünnepe, a könyvnek ünnepi hete van, ahol a könyvtárak szinte hihetetlen gyorsasággal gazdagodtak, amelyeknek a könyvkiadási gyakorlatát, fordítói gazdagságát a tőlünk fejlettebb nemzetek irodalma is irigy- li? Az irodalompolitika a hibás, a könyvkiadás rossz?

Aligha erről van szó. Egész egyszerűen ki kell mondani, hogy amíg nagyon jó íróink nőttek fel, amíg közülük egyre többen kiléphettek a nemzetközi porondra, megfeledkeztünk, vagy legalábbis megfeledkezni látszunk arról a nagyon régen igazról, hogy az irodalom egy piramis. Csúcsai vannak, de csak akkor, ha ennek a piramisnak dereke és talpazata is van. A derék a középszerű irodalom, a talpazat az a befogadó közeg, amelynek magyar nyelven a magunk életéről írhatunk.

Hivatkozhatnék arra, hogy vannak akár két nemzedéket is okos szóval felnevelni tudó klasszikusaink. Petőfink, Aranyunk, Radnótink, József Attilánk, Vácink, Illyés Gyulánk, Kassákunk, és a ma élők közül is említhetnénk jó néhányat. Ehhez a korántsem teljes felsoroláshoz. Van Veres Péterünk, Szabó Pálunk, van Benjáminunk, Sarkadink . .. Nyilvánva- lóan van új nemzedék is, rangos, alkotni képes, de nincs mögöttük, vagy egyre kevésbé van befogadó közeg. Talpatlan ez a piramis, és egyre tal- patlanabb. Talán ezt is érzik az írók, amikor helyüket keresik heves vitáikban. Nem a vita ellen tiltakozom, csak a megközelítési mód ellen. Gyerek újságíróként úgy tanítottak, hogy mindig gondoljak azokra, akik a leírt mondataimat majd elolvassák. Hogyne lenne rossz egy szépíró közérzete, akinek a mondatait néhány száz, vagy esetleg két-háromezer ember olvassa csak? Visz- szakérdezhetnénk, hogy milyen az a könyv, amit két- hóromszázezer embernek kellett volna olvasnia? Tovább kérdezhetnék, hogy vajon az irodalom és az irodalmon belüliek rossz közérzete nem abból való-e, hogy keveset fizetünk egy

versért, egy novelláért, hogy a megjelenésért tülekedni kell, hogy hiányzik a vísz- szajelzés, hogy írónak lenni Magyarországon egyre mérsékeltebben jelent társadalmi rangot. Akkor hát? Lentről azt lehetne kérdezni, hogy hol vannak azok a könyvek, írások, amiket, én a hajdani gyerek, az apám polcáról ellopnék. Hol van az a közös izgalom, amivel ezeket a lopott könyveket egymásnak kölcsönöztük?

A ponyvát ugyanúgy, mint a klasszikusokat, de így lehetett megtanulni, hogy mi a különbség a kettő között. Lentről, íróberkekből meg iehetne kérdezni azt, hogy hol vagyunk mi, olvasók? , Példaként ki-ki megkérdezheti magától, hogy a tv főműsoraként sugárzott krimi mellett lapozgat-e elme- rülten verseskötetet. Ne folytassuk ezt. Előbb a szülő és az iskola, aztán talán ebből adódóan is az irodalom a hibás, ha miiyjen statisztika ellenére ís egyre kevesebbet olvasó és egyre befogadásképtelenebb olvasó nép vagyunk.

•

Jártam iskolában, ahol \ egy zárt szekrény volt a könyvtár. Jártam „jó módú” lakásban, ahol a bútorcserekor kidobálták a polcokról a puha fedelű könyveket. Az egyik helyen a I beporosodott lakat egy másra használható szekrényt zárt el, a másik helyen a könyv a lakásdísz színvonalára süllyedt. Kíváncsi emberként gyerekektől kérdezgettem, hogy mit olvasnak?

Nos, könyvet, még nagyon sokan mondtak. Kérdeztem, kik írták a könyveket, és ezt már a megkérdezettek alig egy ötödrésze tudta csak. Kérdezgettem a középiskolásokat, hogy ki a kedvenc költőjük? Mondták Petőfit, Arany Jánost, ha azt tanulták éppen, néhá- nyan mondtak Adyt, nagyon kevesen Radnótit, még kevesebbén Váci Mihályt. A ma élők, vagy az éppen tegnap elmentek már nem fértek bele ebbe az iskola és szülő nevelte irodalmi ízlésbe. Kérdezhetném, hogy vannak a tanárok, de ha j prózára kérdeztem, akkor | még elszomorítóbb volt a kép. Jókait megelőzi Szil- vási és Berkesi, de nem fér j bele a skálába Móricz, nem is beszélve Véres Péterről, vagy Szabó Pálról. Németh Lászlóról jószerével azt se tudják, hogy ki volt. Kár sorolnom tovább. Teátrális kérdés tehát, hogy ugyan már kinek valók az írók Magyarországon? Kinek a könyv, a könyvtár, kikért való az erre áldozott százmilliók? Hol van az a gyönyörű tiltás, a szándék és odafigyelés, amivel édesapám, a „tiltott polcával” szoktatott egyszer a könyvek szeretetére. Ez még lehet a magam panasza, de az már nem, hogy hol van gyerekeinkből az a jó érzés a televíziók, videómagnók ko- í rában, amit egy könyv je- [ leüthetett valamikor. Tűnődtem, amikor ezt írtam, hogy kiket hívjak segítségül. A szülőket nem, mert már így nőttek ok is, az irodalmat nem, mert ahogyan mondják, ők rosszul érzik magukat, az iskolákat nem, mert a pedagógusok túlterheltek, a kultúrát nem, meri; arra egyre kevesebb k pénz, akkor hát minek ez az egész? ... Ügy vagyok, mint egy irodalmár. Leírtam a rosszérzéseimet. Per- 1 sze ez is csak kísérlet. Aki tehetne valamit, *z aligha olvassa el. Aki nem tehet semmit, az velem keserves- kedik. Televízióreklámot kellett volna írni az egész anyagból. Azt már megnézi boldog és boldogtalan.

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1986. október 18. Q

Könyvtárban. (Elek Emil felvj