Kelet-Magyarország, 1986. október (43. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-18 / 246. szám

KUK hétvégi melléklet------(töprengések)------------------------------­A család védelme Sok szó esik napjaink­ban a családról. És a csa­ládvédelemről. Megyénk­ben is kiválónak mondható anyag került a tanács elé megvitatásra és döntés ser­kentésére. Miközben olva­som az írásit, eszembe jut: vajon jó-e, ha erről a té­máról szólva többnyire ott kezdjük a családvédelem megtárgyalását, ahol a gon­dok fellelhetők. A család zavarai, a problémák, a gondok, a nehézségek és ellentmondások, ia devian­ciák szerbe-számbavétele jóllehet fontos, de gondo­lom, mindez már tünet. Az ok, az előzmény feltárása legalább ilyen fontos lenne. És itt, ebben a pillanat­ban beugrik töprengésem valódi oka. Vajon akkor, amikor családvédelemről beszélünk, miért csak ak­kor szisszenünk fel, amikor a bajok előkerülnek? Miért csak a bajhan-gondban lé­vő család védelme soroló­dik e fogalom mögé? Meg­ítélésem szerint ennél sok­kal több tartozik e foga­lomba. Elsősorban az, hogy vajon a család eszményé­nek megtanításával hol ál­lunk? Mert minden véde­lem első indikálója az, hogy tudom, mit kellene megvédeni. A családról, a szép, rendezett családról alig esik manapság szó. Irodalom, film, televízió, rádió súllyal akkor foglal­kozik e témával, ha vala­mi meghökkentőt tud fel­mutatni. Minél sokkolóbb a negatívum, annál „mű­vészibb” a produkció. Saj­nos ma sem jutottunk el oda, hogy sokféleképpen hirdessük, milyen jelentő­sége van társadalmunkban a családnak. Továbbmenve: nemcsak a széthulló, a felbomló, a megbomlott és zavart csa­lád érdemel védelmet. Sze­retném hangsúlyozni vé­leményemet: a jó, a szép, a hibátlan család is megér­demli a megkülönböztetett társadalmi elismerést, vé­delmet. Kapjon teret a mű­vészetben, élvezze a segít­ség megannyi formáját, óvják meg az eladósodás­tól, biztosítsák számára is azt,, hogy példájával hatni tudjon. Már-már úgy néz ki néha, hogy jobb rende­zetlen családnak lenni, hi­szen akkor az egészségügy­től a társadalmi szervekig, az állami hivataltól a szak- szervezetig mindenki gyor­san segít. De vajon hasonló buzga­lommal óvjuk a meglévő jót? A hátrányos és sok­szorosan hátrányos mellett vajon nem érdemli meg a szép és rendezett család is azt, hogy részesüljön a többletj avak elosztásából ? Azért mert jó, s nem fér bele az ijesztő statisztiká­ba, a tisztességes család ki­esik a figyelem fókuszából. Pedig ez .a réteg a nemzet- fenntartó, ez a családi együttes teremti meg a ja­vakat ahhoz is, hogy a hát­rányosok sokszor önhibá­jukból előállott nehéz hely­zetén segíteni lehessen. Nem vitatom: a bajban lé­vő családok sorsát javítani kell. De közben kár lenne elfeledni azokat, akik me­leg családot teremtettek, ilyenekben nevelik a jövő nemzedékét. Azért mert valami jó, még megérde­melheti a társadalmi fi­gyelmet. Vagy éppen ezért érdemelheti meg? Az igényesség A visegrádi tanács előtt bárki megtekint­heti azt a tervrajzot, melyet Makovecz Im­re építőművész készített. Aztán pár száz méterrel arrébb már láthatja is a kész mű­vet. Butiksor és étterem, egy kompozíció­ban. Remekmű, a makoveczi ars poetica jegyében. Nézegetik is sokan, bel- és kül­földiek. Az autóparkoló tőszomszédságában igazi remek áll, tavaszi megnyitásra ké­szen. Míg nézem ezt a kis turistaközpontot, azon elmélkedek: vajon hogyan gazdálkod- ja ezt ki Visegrádi Mint kiderül, relatíve könnyen, a tanács, a pilisi erdőgazdaság tőkéje mellé jön a míves épület bérleti dí­ja. Vagyis megoldható a költség. így aztán már nem csodálkozom, hogy a község egy kiváló művészt kért fel a tervezésre. Mű­vészt — hangsúlyozom —, olyan szakem­bert, akit Európában és a földrészen kívül is jegyeznek. És akinek nem derogál étter­met és butiksort tervezni. Nem, mert tud­ja: minden építészetileg kiváló mű, le­gyen az bármi, álljon bárhol, közösséget nevel, esztétikai élményt nyújt, ad valamit abból a varázsból, amit makoveczi sámá­nizmusnak neveznek. Hogy miért elmélkedek ezen? Nos egy­szerű. Hiányolom azt, hogy Nyíregyházán nincsenek ilyen szép, igényes, művészi bu­tikok, nyári éttermek. A sóstói környezet pedig kínálja magát ilyenekhez. Helyettük látjuk a kissé idétlen építményeket, zsúfol­tan, fenntartva a kocsma- és bazár jelleget. Nem illenek a tájba, drágák is, csúnyák is. Hol keresendő a hiba? Talán az építészek arisztokraták és nem hajlandók ilyeneket tervezni? Aligha hiszem, nem így ismerem őket. Akkor netán a főhatóságok ízléster­rorja befolyásolja azt, hogy milyen legyen egy-egy városban, üdülőkörzetben lévő közhasznú építmény? Vagy csupán az igé­nyesség hiányzik? Tudom, most azt mondhatja valaki: hol van a mi idegenforgalmunk a Dunaka­nyarétól? Igen, ez érv. Ma. De mivel csa­logassunk? Mivel tartsunk meg? Hogyan készülünk arra a nem utópisztikus holnap­ra, amikor gyógyturizmusunk lesz, amikor sokfelől keresnek majd fel minket, itt Nyír­egyházán? Kár most pénzre hivatkozni. Láthattuk: Makovecz keze nyoma ott van már Nagykállóban. Miért félünk attól, hogy Nyíregyházára is behívjuk a mai magyar építőművészek színe-javát? Miért nem nyi­tunk tág teret a helyi tervezőknek, hogy idegenforgalmi létesítményeinken is bizo­nyítsák rátermettségüket? Kérdések, kérdések. Kissé berzenkedek attól, amikor tyúkröptű a jövő felé szár­nyalásunk. Ilyenkor látszik, mennyire hi­ányzik Nyíregyházán is-egy olyan társadal­mi egyesület, amely magára vállalná, hogy esztétikai kérdésekben tanácsot ad, java­sol. Mert kicsi az az ív, amely csak a Saj­tos és Porcsalma között feszül. Nagyvona­lúnak, európainak lenni itt is követelmény. A szűk provincializmus porban fürdő csir­ke csupán. Eladósodás Egyre több helyen, te­kintélyes testületekben mind többször hangzik el a gond: növekszik az el­adósodás. Elsősorban a fia­tal, pályakezdő, családot alapítók körében nő, nö­vekszik szinte aggasztóan a felvett kölcsönök mennyi­sége. Csupán egy példa en­nek igazolására: a kedvez­ményes áruvásárlási köl­csönök összege — más szó­val a felvett hitel — 1981-ben 750 millió forint volt a megyében. Ez 1985. december 31-én meghalad­ta a 1,2 mllliárdot. A tör­lesztés az évi 13,8 millióról 35 millióra nőtt. Ezzel egy időben a hitelhátralék a 29 millióról 39 millióra emelkedett. Hivatalos irat szögezi le: olyan mértékű eladósodással állunk szem­be, amely már a megélhe­tést veszélyezteti. Mert eh­hez tegyük hozzá, hogy az áruvásárláson kívül lénye­gesen magasabb összegeket találunk azoknál, akik la­kást vesznek, építenek, kapnak, akik ezt bebúto­rozzák stb. A banki kölcsö­nök mellett ott találjuk a családi, ismerősi körbői származó pénzeket is, me­lyeket szintén vissza kell fizetni. Megoldást javasolni már- már lehetetlen. Mondhat­nék: valamiféle számítógé­pes rendszerrel összefuttat­ható lenne, ki hol és meny­nyi pénzt vesz fel, s ekkor következhetne a megálljt javasló felszólítás, illetve a hitelképtelenség közlése. De hát a források nagyon is különbözőek. Van banki, vállalati, családi felvesz pénzt a rokon, az ismerős, a férj, a feleség, vannak igénybe vehető, de vissza­fizetendő kedvezmények, hitelre ajánl ma vállalat, bolt, fű, fa és virág. És a fiatal, aki képtelen felmér­ni azt, hogy mindezzel egész életére elkötelezi magát, örömest bele is megy minden felkínált le­hetőségbe. De mi van, ha nem megy bele? Akkor sok mindentől elesik, amit ma kínál az élet. Hogy mi lesz? Hogy majd kiforogja magát? Többnyire ilyenkor jelentkezik az a magatar­tás, hogy hajszolódni kell, utolérni önmagunkat. A sokszor nehéz helyzet megszüli azt, hogy nem fi­zet az adós. Jönnek az ,ide­gi gondok, a szorongások, a felszólítások, a letiltások, a megszégyenülések, az ezekből fakadó traumák. Közben a fiatal, áki nem remélhet a családtól már semmit, mind jobban bele­gabalyodik a pénzügyi dol­gokba, a munkája másod­lagossá válik. Ördögi a kör, hiszen ebből a pályáról ki­szorulás következik, a meg- hasonlás, a tartósodott elé­gedetlenség. Ha így nézzük, mint kumulálódik a fele­lőtlenül felvett pénzek so­kasága egyéni és családi drámává, akkor igazán helyénvaló, hogy beszél­jünk arról, mit is jelent eladósodni. Ilyenkor joggal merül fel: vajon megtaní­tottuk-e gyermekeinknek, hogy a hitelezőkön kívül ki-ki önmagának is tartoz­hat? Elsősorban felelősség­gel. Igaz, ennek pénzértéke nincsen. Éppen ezért meg­fizethetetlen. BÜRGET LAJOS Petneházi íoghúzó és a fogorvos újságíró Szabolcsi adatok a jogorvoslás múltjához A szkíta arany edény díszítése: foghúzást ábrázoló jelenet. A mai fogorvoslás körébe tartozó beavatkozások közül a fájós vagy meglazult fogak eltávolítása a legrégibb idők­ben sem tartozhatott a ritka­ságok közé. Végezték a fog­húzást a kéz ujjaival: a hű­vel ylk- és mutatóujj erős ötsz- szezárása révén, majd vala­milyen egyszerű, az emelőt utánzó eszközzel (fa-, csont- darab; pattintott kővéső, stb.) és még később fémből készült harapófogó, foghúzó segítségével. A kéz ujjaival [történő fog­húzásra vonatkozó megyei adataink eddig nincsenek, bár 1976-ban találtak Sza­koly községben megbolyga­tott szkíta temetőt. Érdemes ugyanis e tekintetben figye­lembe venni az őseinknek számító szkíták díszítő^ mű­vészetét. Közeli 2500 éves az a szkíta 'királyi sírból a Krim félszigeten lévő Kul Óba mellett 1830-ban kiásott aranyedény, amelynek gyö­nyörű díszítése a szkítáknál szokásos foghúzást is meg­örökítette. A fogfájásban ki­merült harcos térdel társa előtt, akiinek „műtő” jobb kezét saját jobb karjával részben tartja, részben pe­dig eltolni is szándékozik. A legkitűnőbb görög művé­szekkel készíttetett ötvös re­mekmű még az arcra kiülő fájdalmat is tükrözi. Szabolcs-Szatmár megyé­ben a legrégibb tárgyi em­lék Petneházán került elő: vasból készült foghúzó fogó, amelyet 1908-ban Sipos Emil ajándékozott Jósa András­nak. Az együtt talált ekeva­sakat és sarlókat Jósa késő- vaskorinak és kelta eredetű­nek .minősítette, s a műszert is hasonlóképpen datálta. Sajnálatosan a foghúzó ma már nincsen meg a megyei múzeumban. Megmaradt vi­szont Jósa Andrásnak e tár­gyakra vonatkozó rajza és f eljegyzése. A petneházi késő vaskori leletegyüttest 1983-ban új­bóli vizsgálat alá vetette Müller Róbert régész, aki szerint a rajzban megma­radt foghúzó „egy múlt szá­zadi falusi foghúzóspecialis­ta szerszáma volt, amely trágyával vagy egyéb sze­méttel került ki a szántó­földre és nincs köze a késő vaskori lelethez.” Ugyanek­kor a leletegyüttes többi vastárgyára vonatkozóan Müller is készséggel elisme­ri: „A feljegyzés bizonyítja, hogy a magyar kutatók kö­zül Jósa A. ismerte fel első­ként, hogy ez a tárgytípus ekevas volt.” Szerintem azonban Müller Róbert 'is tévedett, a petne­házi foghúzó kormegállapí- itásában. Megítélésem szerint valószínűleg a XVII—XVIII. században készült egyszerű kovácsmunka ez a foghúzás­ra is alkalmas harapófogó. De naív dolognak tűnik még csak feltételezni is dr. Jósa Andrásról, a kitűnő régészről és sebészről, ítöbb orvosi műszer feltalálójáról, hogy 1908-ban 2100 évesnek minősít egy a XIX. század végén, azaz 1—2 évtizeddel korábban készült fogászati fogót. Nagy veszteség az or- vostörténelem számára, hogy az eredeti tárgy már nem áll rendelkezésünkre. Figyelemre méltó „Bene- dikty Sámuel városi orvos és chirurgus szerződvénye és javadalmai” c. 1805. decem­ber 4-én Nyíregyházán ké­szült aktáinak az 5. pontja: „5. Kötelességébe fog állani a Ttes Orvos Ürmak legényt is tartani, olyat, aki legalább foghúzást, érvágást és borot- váláist exacte véghez vihetne. A Lakosok külső és belső nyavalyáinak orvoslásai a maga Doctor Űr tudományá­nak és becsületjének bízat­ta tnak.” Megmaradt a Vasárnapi Újság 1858. évi 47. számának 563. oldalán egy újsághír, amely bizonyítja, hogy a ré­gi orvosok Szabolcs várme­gyében is, mennyire töreked­tek a foghúzással járó fáj­dalom csökkentésére. Íme: „Virányi István nyíregyházi orvos, ki a foghúzás műtétet már eddig is kitűnő ügyes­séggel gyakorolttá, múlt hé­ten fővárosunkban mulatott, hogy dr. Turnovszky fogor­vostól a galvanizmus segít­ségével fájdalom nélkül vég- * hez vitt foghúzás műtétében utasítást nyerhessen. Igen méltányoljuk a it. orvos úr­nak a szenvedő emberiség érdekében tett fáradozásait.” Régebben nemcsak orvos illetve fogszakorvos végzett fogászatig ténykedést, hanem jelentős számiban borbélyor­vosok, sőt kuruzslók, (példá­ul kovácsmesterek) is. Meg­maradt a bélügy-rniniszter je­lentése, arady szerint 1895-ben Magyarországon a foghúzással foglalkozó 2064 egyén megoszlása a követke­ző voit: 1070 orvos, 144 se­bész, 54 fogtechnikus, 56 egyéb és 740 borbély! Sza­bolcs vármegyében ugyan­ezen évben 56 foghúzással is foglalkozó orvosra 35 bor­bély jutott. Ismerjük az éle­tét és a szegedi Sebész Céh által kiadott tanulói-eveiét Gaál Antal (1838—1900) nagykállói borbélyorvosnak, aki a hajvégás -mellett még a következő orvosi tényke­déseket végezte: érvágás, kö- pülyözés sebkezelés és fog­húzás. Már közöltem a Ke- let-Ma-gyarország 1973. évi 82. számának 9. oldalán Nyírbátor város főterének ikb. 1900-ból származó fény­képét, amelyben az egyik cégtábla felirata a követke­ző: Schwatz Miksa fog- és foggyökér húzó borbély és fodrászmester. A borbélyokkal -és -műihe-- -lyükkel elenyészett többnyi­re a működésük és nevük is. Ugyanígy kevés szabolcsi or­vosnak vagy fogorvosnak is­merjük fogászati munkássá­gát. Talán a legjelentősebb dr. Kovács László nyíregy­házi fogorvos tevékenysége. Tudjuk, hogy orvosi Okleve­lét 1922-ben szerezte meg és 1924-ben kezdett gyógyító gyakorlatot városunkban. Majd 1926-ban iskolaorvosi és egészség tan tan ári tanfo­lyamat végzett illetve 1931-től fogorvosi gyakorla­tot folytatott. (Lakása: Ér utca 3. szám alatt volt). Ne­vét és emlékét mégis újság­írói működése őrizte meg számunkra, minthogy a Nyírvidék c. lapban közölt nagy számú -egészségügyi vo­natkozású oi-kke hatásaként valósult meg Nyíregyházán 1927-ben a -gyengetehetségű- ek kisegítő iskolája és a be­szédhiba-javító tanfolyam. Dr. Fazekas Árpád Jósa András rajza és feljegyzése 1908-ból. 1986. október 18. 0

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents