Kelet-Magyarország, 1986. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-06 / 210. szám

A színház mindenkihez szól

Tolnay Klári a színházi évad végén egv remek színészi alakítással hívta fel magára a figyelmet a Madách Színház Maude és Harold című vígjátékában.

— Maude figurája siker volt valóban. Nagyon is jól érzem magam ennek az idős hölgynek a bőrében — ismerte el Tolnay Klári egy csésze kávé mellett üldögélve a Múzeum Kávéházban.

— Kicsit én vagyok ez a Maude, hiszen sok mindenben egyetértek vele. A természet szeretete, a nyílt szíve és az, hogy ráfigyel a világra, a csillagokra. A darab szerzője, Cillion Higius ausztrál származású, nemigen ismerik Európában, de sokat járhatott keleten és meríthetett a buddhizmus filozófiájából.

— Mit tapasztalt, milyen volt a darab fogadtatása?

— Nagy meglepetésemre és igaz örömömre ^őleg a fiatalok élvezik rendkívüli módon ezt a komédiát. Előadás után bejönnek az öltözőmbe és szavaikból kiderül, hogy olyan részleteket fedeznek fel a darabban, amelyekre az élettől különben nem kapnak választ. Ez az öreg tündérvarázsló hölgy, miközben megtanít élni egy fiatalembert, a nézők szemét is kinyitja.

—- Véleménye szerint mi van mind emögött?

— Az életmódunk! Baj van a világgal. Az én gyermekkoromban még összeültünk a petrólámpa körül, miközben apánk a Toldit olvasta fennhangon, és anyánk pedig halálra izgulta magát. Egyszóval nem krimiket néztünk. Volt egy zongoránk is, együtt zenélt a család. Amolyan kamarazenélés volt. Tartalmas, gazdag, szép gyerekkorom volt. Sokszor mondták is nekem, nem véletlenül: „Maga olyan harmonikus". Igaz, mert ilyen életben volt részem.

— Mit gondol, korunk gyermekeinek is elkelnének az ilyesfajta élmények?

— Nos, volt egy kollégám, nem mondom meg a nevét, aki elejétől végig betanulta a János vitézt. Azt hitte, hogy majd hívják sorra az iskolákba, hogy elszavalja. Tévedett. Azóta abba is hagyta a kísérletezést. Azt mondta, nem kell már a gyerekeknek az ilyesmi. Unatkoztak. Igen, mert nincs meg mindehhez a kellő alapozás, így aztán nem is érdekelhette őket Petőfi csodálatos elbeszélő költeménye. Mindezért a szülők is felelősek. Én azt mondom, hogy nem feltétlenül muszáj kinyitni estéről estére a televíziót, amely sajnos hozzátartozik hajszolt életünkhöz.

— Miért, Tolnay Klári egyáltalán nem néz televíziót?

— Én csak délután nézem a tévét, a tudományos vagy a természeti filmeket. Sajnos, a fiatalok éppen ebben

az időszakban kapcsolják be legkevésbé a készüléket.

— Ügy érzem, önt érdekli a fiatalok sorsa, gondja.

— Igen, mert sok minden hiányzik az életükből, ami az, én nemzedékemnek annak idején még megvolt. Nem olyan régen megszólított egy tizenhét éves kislány. Előzőleg Tolnay Klári filmeket látott, és azt kérdezte tőlem: „Tényleg ilyen szép volt régen a szerelem?” Elmeséltem neki az én ifjúságom tapasztalatait, az udvarlást, a virágot, a leánykérést . . . Akkora szemekkel nézett rám! „De szép lehetett” — sóhajtozott. Mi következik mindebből? Az, hogy a fiatalok segítség után keresgélnek.

— Beszéljünk egy kicsit az ön napjairól is. Mivel tölti idejét, ha van?

— Rengeteget sétálok, üldögélek, vagy éppen kirakok egy passziánszt. Olykor pedig fordítok a hindu filozófiából, de csak úgy magamnak, és azt olvasgatom. Szellemi vagy testi munkát nem végzek. Valamiféle elfoglaltságra szükségem van. A háztartásomat is magam vezetem: főzök, mosok, takarítok. Most éppen benne vagyok nyakig a lakás átalakításának munkálataiban. Napok óta vakargatom a festéket a bútorokról, ma 300 könyvet raktam fel a polcra, csinos izomlázam van.

— Lehet bölcsen élni?

— Lehet. Olykor gondolkodni kell dolgainkon. Időnként le kell ülni, mintha két ember lennék és őszintén elbeszélgetni magunkról. Vagy vegyünk elő egy jó könyvet, néhány oldal ' olvasás után szebb lesz az élet, elfelejtjük bajainkat. Engem ez tud megnyugtatni. A bölcsesség persze az öregkorral érke- zett el.

— Az ember sok mindennel foglalkozhat, de a színész mindenekelőtt színész kell, hogy legyen.

— Én csak úgy vagyok színésznő, hogy a rámosztott szereppel igyekszem hatni az emberekre. A színház többnyire túl komolyan veszi önmagát. Nekem az a véleményem, hogy a színháznak mindenkihez kell szólnia, a legkülönbözőbb rétegekhez, s főleg azokhoz, akik nyitott szívvel élnek. És ebben ha- tározható meg a színész feladata is. Szólnia kell az emberekhez, a színpadról, hogy azok, akik várnak valamit, kapjanak is.

— Nem gondolt még arra, hogy megírja élete, pályája történetét?

— Régóta kacérkodom a gondolattal, de bennem mindig hosszú ideig érlelődnek a dolgok.

M. Kiinger: Alvó nő (márványszobor)

Szombati

galéria

ANTAL ATTILA:

Nem írsz, nem telefonálsz

De a zápor

szomorúságod kopogja

á szárítkozó betonon tekergő kis erek nevetésed visszhangozzák

s tudom ha pihensz mert fű se miecet! ha sürögsz-forogsz mert bizseregnek a bodzák

üzensz hát mégis kedves postád a táj az ország

A XV. tokaji írótábo

Milyen a mai irodalmunk társadalmi presztízse? Nő, vagy csökken az irodalmunk szerepe? Hogyan legyen (s legyen-e egyáltalán) közéleti az író? Mihez kötelezze el magát? Ehhez és ehhez hasonló kérdéseket vitatott meg a múlt héten a tokaji írótábor.

Mintegy nyolcvan költő, író és kritikus jött el az ország különböző részéből a már hagyományosnak számító XV. tokaji írótáborba. A rendezők, a Hazafias Népfront Bor- sod-Abaúj-Zemplén megyei Bizottsága és a Napjaink szerkesztősége nem akármilyen témát jelölt megvitatásra. Cím: Valóság, elkötelezettség, köz- életiség, Alcím: Irodalmunk társadalmi presztízse. A téma kimeríthetetlen és szerteágazó. Nem csoda, ha a vita során újabb és újabb kérdések sorjáztak és egymásnak merőben ellentmondó vélemények hangzottak el.

A, vitaindító előadást Czine Mihály tartotta, s a rá jellemző ízes beszéddel igyekezett megvilágítani 1945 utáni irodalmunk helyzetét, megtorpanásának okait. Napjainkban az elkötelezett irodalom rangja devalválódott — mondta. A tudomány és a technika számos új kérdést vetett fel. A valóság megközelítése egyre nehezebb lett. Nem csoda hát, hogy a hagyományos írói fo-_ galom átértékelődött. Korunk egyik fontos kérdése lett, hogyan kell élni, miért kell élni. Az egyén felfokozott kiszolgáltatottsága, a magány, új

erkölcsi kötelezettség elé állította az írót. Ezért a szolgálat erkölcse nem változhat. Az író legyen a fejlődésnek gerjesztője, a cselekvés kovásza. Ma is beleszólhat a társadalmi problémákba, még ha talán kevésbé jelentősekbe is mint korábban. Az írók vetették fel például a népsza- porulat ügyét, az aprófalvak problémáját, a család veszélyeztetett helyzetét, az öngyilkosság növekedésének fájó valóságát, a lakótelepek kérdését, az ifjúság beilleszkedésének körülményeit. Ezek a viták nem maradtak meg a tokaji írótábor tanácskozásának a falai között, az ott megtárgyalt kérdések zöme azóta össztársadalmi vitát és odafigyelést eredményezett, és nemegyszer kormányintézkedést.

Mit tegyen tehát a költő? Folytassa a munkát, érje el a legmagasabb csúcsokat, de igyekezzen eljutni a legszélesebb néprétegekig. Építsen olyan katedrálist, ahová mezítláb is be lehet lépni — fejezte be Czine Mihály.

Tarján Tamás korreferátumában arról szólt, hogy mai irodalmunkra az igénytelenség a jellemző. Hiányoznak a nagy nevek, az irodalmi vezéregyéniségek. A legtöbb irodalmi termék reprodukció. Teremtés helyett a szinten tartás jellemzi az irodalmunkat. Nagyon élesen vetődtek fel az irodalom társadalmi presztízsének kérdései. Világosan rajzolódott ki a kép, hogy irodalmunknak nincs olyan súlya a társadalmi életünkben, mint korábban. Ennek többféle oka van, de különösen kettőt hangsúlyoztak a vitázók. Az egyik a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején végbement nagy nemzedékváltás (Veres Péter, Szabó Pál, Németh László, Váci, Déry és Illyés távozása). A fiatalabb írónemzedék tagjainak többs szont mintha már olyan szívesen vállalj társadalmi elkötelez mely korábbi iroda annyira jellemző volt az író feladatát a kísé ben és a személyiség jezésében vélik nu Pedig a magyar irodák nagy vonulatát — am; si, Zrínyi, Vörösmarty Vajda, József Attila, ’ mások neve fémjelez a népben, nemzetben kodás jellemezte.

A tanácskozás sorár világosan látszott, ho, meglehetősen ellentétei mi felfogás ütközött Régóta vitatott kérdér irodalmunkban vanna lönböző irányzatok. H; mányos esztétikai ért. vett csoportok talán ni is, ez a tanácskozás tatta, hogy az irodalor dalmi szerepének mi terén meglehetősen n< lönbségek léteznek. Ha ban nem is sikerült ményeket közös i hozni, mégis haszne hogy a különböző nézi vetődtek és ütköztél végső fokon az ilyen kozások is hozzájárulh gondolatok megisme a lappangó ellentétek zásához.

Bodnár

Katona Judit:

Lámpások

Tanítóim, akiktől felragyogtam és pislákoló, gyönyörű fényem támadt, most számonkérőn néztek: nem tudom helyét az álmok katedrálisának.

Rátok nyitok nyikorgó, régi ajtót, leírtam százszor: készülök minden napra. Szorongva állok, hű szavaitok várom, s hogy csak ráhull egy kéz fakó hajamra.

Nem radírozok kenyérgalacsinnal, és tudom még a Himnuszt, egyszeregyet, s eltűrnék kormost, fájó tenyerest, ha ifjúságom lehetne a kezdet.

Fotóit Japántól a Szovjetunión, Magyarországon,

Ausztrián, Belgiumon át Franciaországig sokfelé ismerik. Kissé nehezen beszél még magyarul, csupán három éve él közöttünk. Litvániából érkezett. Norman- tas Pauliusnak hívják.

— Hogyan került Nyíregyházára?

— Magyar lányt vettem feleségül. 1983 óta élek Nyíregyházán. Van egy fiam és a napokban született egy lányom is.

— Korábban mivel foglalkozott?

Felfedezni és megmut

Normantas Paulius fotóul’

— Sok mindennel. Voltam halász, mérnök, dolgoztam fafaragóként. . . Egy évig egy kereskedelmi központ igazgatóhelyettese voltam, hiszen szakképesítésem szerint közgazdász vagyok. A kauna- szi és a vilnuszi egyetemen tanultam. Azután vándorolni indultam, hat éven át jártam a Szovjetuniót. Volt hogy nyáron az Északikörön túl jártam, télen dig a déli köztársaság kerestem fel. Hazámtól ezer kilométerre is elji tam.

— Mi volt a célja a dorlásoknak?

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

— Beszélgetés Tolnay Klárival —