Kelet-Magyarország, 1986. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-06 / 210. szám

KH HÉTVÉOI MELLÉKLET

Két tsz-elnök ült előttem a buszban. Alig indultunk el, az egyik elővette a táskáját, abból egy lottószelvényt, majd etmélyülten gondolkodni kezdett a lehúzandó számokon. A másik ásított egy nagyot — hajnal volt még nagyon — majd odahajolt és azt mondta: „írd be egynek a nyereségeteket.” „Az öreganyáddal szórakozz”, — válaszolt a másik, egyáltalán nem látszott, hogy tréfára venné a dolgot. „Mintha nem tudnád, hogy a lottón nincsenek negatív számok” — mordult rá. Aztán hátrafordult, mert észrevette, hogy elnevettem magam. „Te meg nehogy ezt írd meg” — szólt a válla fölött. „Talán az lenne a legjobb, ha naplót vezetnél erről a hétről” — tanácsolta tűnődve, majd teljesen ötletszerűen beírt még egy ikszet — hatodiknak.

Miért ne, kaptam az ötleten. Legyen tehát napló. öt nap, együtt 117, azaz egyszáztizenhét tsz-elnök- kel. Ilyen még úgysem volt. Végignéztem a buszon, amely dugig volt elnökök- ! kel. Előttünk és utánunk még egy-egy Ikarus. Bele- borzongtam: mi lenne Sza- i bolcs-Szatmár mezőgazdaságával, ha történne velünk valami? A szűk kis járón, amely az ülések között húzódott, A. közeledett, kezében egy üveg konyak- i kai. Szemmel láthatóan nagyon jó hangulatban volt és valami nagyon fontosat akart mondani. Ismét

I eszembe jutott az előbbi jó tanács, beállítottam tehát agyam, „munkaeszköz”-fo- kozatra. Kezdődjék tehát eme napló.

(Hétfő hajnal)

— Húzd meg öregem, nem akármi van benne, — nyújtotta felém a zömok félliterest, amelyről maga Napóleon nézett le rám, éppolyan magabiztosan, mint katonáira a néhány évezredes piramisokról. A. is nagyon magabiztos volt, és ezt most nem is titkolta. — Egy tsz-elnöktői el kell fogadnod, hiszen nem akárkik vagyunk mi. Én például vadásztársasági el- ; nők is vagyok. Meg spicces is . . . Jól látod. De hát éjjel volt az elnökség ülése. Még szerencse, hogy be nem rúgtam. — Egyébként tényleg nem volt részeg, a I spicc is jó hangulattá szelídült, alig értük el a polgári Tisza-hidat. Akkor azonban már a régi idők mozgalma volt a soron. A. végigélte a szocialista mezőgazdaság minden percét, volt honnan meríteni érveihez. Mert mondani sem kell: egy percre sem szűnt meg a gazdálkodás a társaságban.

— Ez nektek agrárolló? — seperte le B.-t és C.-t a vita porondjáról. — Az agrárolló egy közgazdasági fogalom. Amit viszont szegény mezőgazdaságunkkal csináltak, az merő ámítás. Én már elnök voltam akkor is, amikor Veres Péter azt mondta: egy mázsa búza érje meg egy rámás csizma árát. Ugyan mit gondoltok, ez a kis félcipő hány mázsa búza ára? Ha a Váci utcában vettem volna, és nem Nyíregyházán a Keletben, akkor egy tonna búzába került volna. De menjetek ki szombaton a nagyvásárba és nézzétek meg, mennyibe kerül egy szép bokszcsizma? Az öreg gazdák a faluban mind azt hordják, amelyiket még tényleg egy mázsa életért vettek.

(Hétfő, délelőtt 11 óra)

— Mit gondolsz, itt van mindenki? — kérdezem

D.-t, akivel a tágas hall egyik; süppedős foteljében elterpeszkedve nyújtogatjuk tagjainkat a hosszas buszozás után. A többiek még hurcolkodnak.

— Biztos, hogy nem — válaszol D. A menőbbje ugyanis kocsival jön, nem

VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN

köti magát a buszhoz. A még menőbbje meg csak csütörtökön érkezik, mert tudja, hogy péntekre várják otthonról E. és F. elvtársat. A pofavizit akkor lesz, addig pedig itt van a helyettes. Arra is ráfér egy kis világlátás. Pestre úgyis mindig az elnök jár. De nézd meg G.-t, alighanem már tegnap feljött. Most a városból jöhet, a taxiból száll ki. — Valóban. A székház előtti buszok között megállt Dáciából G. száll ki. Csak egy könnyű kézitáska van a kezében. Az ajtó nyitásával bejön ő, és egy nagy adag jó levegő a budai hegyekből.

— Gyönyörű helyen van ez a TOT-székház, halljátok

— ül le közénk. — Tudta az „öreg”, hogy hová kell építkezni a magunkfajta mezei embereknek. Annyi sík vidék után isten bizony öröm kiszállni itt a Normafánál. Ha csak tehetem, itt szállók meg.

(Hétfő este, tv helyett)

— Csak most hallottam, hogy tsz-elnök lettél, — mondom H.-nak, akivel egykor, évfolyamtársak voltunk.

— Még én is alig hiszem,

— rakosgatja tovább a holmijait. Találgatom, vajon szívesen beszél-e róla. Mindenesetre kényelmesen el- helyezkedek fekvőhelyemen. Nagyon jó szobák, állapítom meg. Lehet, hogy szép hétnek nézek elébe?

— Tudod, kívülről csak romhalmaznak látszott ez a cég, gondoltam, néhány év gürivel rendbe hozom. Gyanús volt, hogy nines más vállalkozó... — ül le H. és nyaka köré tekeri törülkö- zőjét. Semmit sem változott az egyetemi évek óta, konstatálom. Tovább folyik belőle a szó. — Ez azonban nem romhalmaz vöTtj hanem szemétdomb. Most látom csak, ahogy megpiszkáltam. Bűzlik, és szűköl mindenki, akinek az orrát csavarja. Én nem is tudom, mi lesz belőle. Nagy a gyanúm, hogy rövid úton felszámolják, és vége lesz az én elnökségemnek.

(Kedd reggel)

Ezt hívják Continental breakfestnek, idézem visz- sza a reggelinél angol tanulmányaimat. Egy olyan reggeli, amelyről hamarabb hallottam, mint megkóstoltam volna. Befejezem a ham and eggs-et és csodálkozom magamon: mi az istent nagyzolok? Rántotta volt ez, akárhogy is szervírozták. H. nem reggelizett velem. Az ajtón keresztül látom, hogy telefonál. Legalább .negyed óráig. Aztán odajön, de nem nyúl az ételhez.

Na, volt tsz, nincs tsz. Azt mondják otthon, hogy az ellenőrök nem hisznek a szemüknek. Akkora felszámolás lesz, mint a huzat.

(Kedd dél)

H. hazautazott, így egyedül lakom. Az előadások izgalmasak voltak, többünknek ^ az a véleménye, hogy kitűnő ötlet volt ez

az összpontosított fejtágító, ennyi nagy elme sohase jönne le hozzánk, ha otthon rendeznénk a dolgot.

I. -vel és J.-vel ebédelek. Kedves emberek, az én korosztályom és mind a kettő sikeres tsz-elnök. Már ők is tudják H. tsz-ének esetét.

— Ugyan, — mondom,— legfeljebb visszamegy a hivatalba, ha kivérzik a tsz. Vagy elmegy valahová helyettesnek.

— Naiv vagy öregem, — áll meg I. kezében az evőeszköz. — Mit gondolsz te, melyik az az ökör elnök, amelyik odavesz maga mellé egy bukott elnököt? Először is: aki ezt egyszer megkóstolta, még ha egy hétre is, és megtudta, milyen íze van a hatalomnak, az sohasem mond le arról,

hogy ismét része legyen benne. Ha mégis, akkor elég balga. Egy gyakorló prezident pedig puszta elővigyázatosságból óvakodik, nehogy megfúrják. A bukott elnök akkor is bukott, ha nem is bukott, hanem akármilyen más módon vált meg a tisztségétől. Nem "fogadják be sehol, és csak hatalmi szóval lehet elhelyezni valahol. Ott pedig nagyon- gondosan vigyáznak rá, nehogy belelásson a kártyákba.

— Nem lesz H.-nak semmi baja, ne izguljatok. —

— Mit gondol maga! Lopom én a pénzt? Ezt hallgasd már meg, — fordul bömbölve hozzám. Mennyit kereshetnek ezek, mi meg túrjuk a földet Szatmárban, pénzt pedig alig látunk.

(Szerda délelőtt)

Ezt a kopasz fejű, bika arcú embert eddig még nem láttam. Legalábbis itt köztünk nem, nyugtázom magamban a mindenkitől külön ülő valakit. Pontosabban nyugtáznám, de nem tudom hová tenni.

a lényeg, hogy fejedelmien beebédeltünk, aztán szétszéledtünk.

(Szerda, kora délután)

A fogaskerekű végállomásánál L.-lel ágaskodunk, és próbálunk elnézni a tömeg feje fölött. Az emberek gyűrűjében Petress István „adja elő” a Csúcsforgalmat. Egy öreg néni áll mellettünk, ő már lemondott a látványról, # de van egy kis rádiója, onnan halljuk, mi megy. L. elismerően csettint.

Isik Sándor: Méz és petróleum

Ezt már J. mondja, akinek láthatólag teljes mértékben megegyezik a véleménye I.- ével. — Nagyon jól teszi, hogy kiborogatja a dolgokat, mert azt jövőre már az ő nyakába varrnák, hiába az elődje csinálta.

Negyediknek odaül közénk későn érkezve K.,aki jól benne van már a kor-, ban, és egy homoki gazdaságot vezet időtlen idők óta. Fülhasogató szürcsölés- sel szólítja magához a cérnametéltet, de emellett még beszélni is tud.

— Nem tudjátok, pénteken mikor jön E. és F. elv- társ? Ügy hallottam, csak dér felé. Azt mondják, hogy nagyon fontos dolgokról akar beszélni. Én egyébként már unom is ezeket az itteni főmuftikat. — Az előbb még oly beszédes két kenyeres pajtás sűrű ühü- mökkel válaszolgat. Szótlanul állunk fel, K. még marad.

(Kedd este)

Isteni a konyha. L. véleménye ez, és egyezik az enyémmel is, és azt hiszem, kevés kivétellel mindenkiével. A fogpiszkálónál járunk, amikor az egyik pincér egy kis füzetecskével a kezében végigjárja az asztalokat.

— Uram, — hajol oda diszkréten L.-hez, — nem óhajt a Maximban vacsorázni? L.-nek megáll a fogpiszkáló a kezében. Mázsás termetével megfordul a széken, amely keservesen megnyikordul alatta. Tekintetében egy olyan kifejezés, amellyel szerencsétlen elmebetegeknek szoktak megbocsátani.

— Hát nem látta, hogy már ettem?

— De uram, a Maxim, az más, — hőköl meg szegény pincér. Már az egész étterem minket néz és L. rival- ló hangját hallgatja.

— Hogyhogy más?

— Tudja, a revű, a szép lányok... — sokatmondóan kacsint.

— És mibe kerül? — érdeklődik L. bizonytalan hangon. A pincér halkan mond egy számot.

Meglököm a mellettem ülő

M.-et. Halkan súg egy nevet. Aha, igen. Ama nagy Duna menti gombatermesztő szövetkezet főnöke, aki a Tv-híradóban mindig ott kísérgeti a külföldi vendégeket híres-neves téeszében. Mit keres ez itt? M. alighanem megsejtette, mire vagyok kíváncsi, mert egy kis papírt csúsztat elém. Itt lesz N. elvtárs a ból, jön pofavizitre az ipse. Helyezkedni tudni kell, apafej. Igen-igen, mormogom magamban — nem tud lekötni a soron levő előadás. Mit keres ez a gombafejű gombatermesztő a mi fejtágítónkon. Menjen a bandájához.

Titkon végigszemlélem társaságunkat. Mintha fogyatkoztunk volna. Hát igen, félidő van. Most már a finisre készül a társaság. Intézik a fontosabb ügyeket a hivatalokban, meg a bevásárlásokat a Skála Metróban. Ez utóbbit csak a reklámban látják odahaza. Meg a választékot is.

Nocsak. Ott ül H. Vajon rendbe jött a tsz-e? Nemigen, mert ő sem figyel. De akkor minek lopja itt a napot?

(Szerda délben)

K. ismét úgy döntött, hogy velünk ebédel. A társalgás meg sem indul, igaz, hogy az étek ismét fenséges. De aztán K. csak nem állja sokáig.

— Ha észrevettétek, itt is elhangzott délelőtt, amit otthon E. elvtárs olyan sokat hangoztat. Meglátjátok, pénteken ő is ki fog rá térni ismét. Ha mindannyian ahhoz tartanánk magunkat, sokkal jobban mennének a dolgok. A baj csak az, hogy még bennünket sem ismernek el, akik néhányon támogatjuk ezt az irányt teljes mellszélességgel.

A válasz ismét ühüm és ühüm. Én nem értem teljesen, miről van szó, de illetlennek tartanám megkérdezni, meg aztán hátha feltételezik rólam, hogy én aztán biztosan tisztában vagyok vele. Na, mindegy, az

— Na látod, édesapám ... ettől nem sajnálom a pénzt. Ez megdolgozik érte. — Lenyűgöz bennünket. A snáj- dig riporternek szinte glóriája van.

(Csütörtök délelőtt)

Irány a város. Nem megy ez így, hogy héten át csak zsibbasztani a fenekünket. Én legalábbis így döntöttem, mondom H.-nak, aki szintén befelé indult az országos főhivatalba, mert úgy tűnik, ott el tudja intézni téesze fennmaradását. Nem vár rám, elhúz, időre megy. P.-vel és R.-rel széliünk fel a buszra, amely fízédítően kanyarog az Istenhegyi út lejtőjén. Micsoda környék . . . Nézegetjük á villákat. P. mondja, mennyi errefelé egy négyszögöl. R. nem hiszi. Megállunk valamelyik nagykövetség előtt, ahol sokáig időzik a busz.

— Azért, ha lenne pénzem, csak itt építenék, nem Debrecenben, — mondja P.

— Itt van élet, öregem. Látod ezt a parkot a villa mellett? Ezek ettől el vannak ájulva. Majd meglátnák, én milyen gyepet telepítenék ...

— Ha lenne pénzed ... — szúr közbe R. — Annyi pénzed csak akkor lenne, ha tízszer annyit keresnél, mint most. Mint S. Ha le nem bukik, már itt lenne a háza.

— És nem bukott volna le, ha egy kicsit normálisabb. Ö is, meg T. is túlzásba vitte. Szemtelennek nem szabad lenni.

— Miért, lopni szabad?

— vetem közbe, mielőtt elfelejtik, hogy ott vagyok.

— Nem szabad, legalábbis úgy nem, ahogy ők csinálták. Egyébként nekik az csak részben volt bűnük. Sajnos, aki tudja, hogy kell úgy lopni, hogy az ne tűnjék fel senkinek, az azóta is vígan gazdagszik.

Főleg, ha azzal is tisztában van, kinek ne tűnjék fel.

Innen kezdve rébuszok- ban és célzásokban folyik a diskurzus, még szerencse,

1986. szeptember 6.

hogy megérkezünk a belvárosba, ahol elválnak útjaink.

(Csütörtök délután)

Megérkezett U. A délutáni szieszta nagy heverészé- sének kellős közepén állított be. Mosolygósán, a legutóbbi divat szerint öltözve, mindenkire bacátságos arcot vágva. .Pedig a sus- must talán még ő is hallja: hja kérem, a főnökök csak holnap jönnek ... Miért érkezett volna hamarabb?

Később népesebb társaságban beszélgetünk vele a veszteségekről és a támogatás rendszeréről. Meggyőzően jnond ja: nem azokat támogatják, akiket kellene, akiket pedig támogatnak, azok közül sokan el- szemtelenedtek és már kizárólag a baksisra utaznak. Találgatom magamban, saját cégét vajon hová sorolná? Érdekes módon arról nem beszél, legalábbis ebben az összefüggésben nem.

Ügy hallom, este kabaré lesz.

H. ismét elutazott.

(Csütörtök este)

íme, híres-nevezetes humoros és szatirikus újságunk szerzői személyesen.

A délelőtti nagy és komoly előadások után jó kontraszt egy kis vidámság. Egyik híresség a másik után jön ki a rivaldafénybe. De a padsorok zavaróan közel vannak. Nagyon látszanak a fáradt vonások, közelről hallatszik az elcsukló hang.

Ej, nehéz kenyér ez, halljátok, szólal meg valaki közülünk egy laposabb résznél. Egyre több ilyen van. Mondja a viccét az egyik fellépő: írta az egyik kislány lapunknak, hogy kicsi a melle, mit csináljon? Válaszoltam neki: apró kezű fiúval járjon, ha-ha-ha. Né- vetés nincs. Helyette L. öblös hangja, akivel már a maximos pincér is megjárta: én ezt már ismertem. Aztán bejön egy másik híres-neves és kezdi a viccét: írt egy kislány, hogy kicsi a melle ... Huu, micsoda égés. Nézem L.-t, mit szól hozzá? A torkán akadt a mondanivaló. Az előadás után fogta meg a vállamat: látod, pajtás, ez a lopás! Mégis mindenki minket izélget.

H.-t nem láttam. Vajon hogy van a tsz-e?

(Péntek délelőtt)

Nos, végre felvirradt a nagy nap. Néhányan idegesek a rendezők közül, mert túlzottnak tartják a ;

repit. E. elvtárs nem szereti a nagy felhajtást, hangoztatja némelyik. Na és, k ha megsértődik, aggódik a másik? K. izeg-mozog, i

szemmel láthatólag helyezkedik. Esküdni mernék, hogy az aktíván ő fog legelőbb felszólalni. Tévedtem.

De abban legalább nem, hogy hozzászólásával nem várt sokáig. E. és F. elvtárs alig helyezte magát kényelembe és még fel sem jegyezte, amit az elején elmondtak, K. már emelte a kezét.

— ... és legalább azok elismerésben részesülhetnének, akik így, ennyi mindenen keresztül végigvitték ezeket a dolgokat. Hiszen nem kis dolog állva maradni ennyi buktató között ... — fejezte be „egyebek között” hosszúra nyúlt hozzászólását.

E. elvtárs feljebb tolta a szemüvegét és felállt. Végignézte a kis cetlit, amelyen jegyzetelt a kérdések alatt, majd beszélni kezdett :

— Ügy vagyok ,én magukkal elvtársak, mint az egyszeri kereskedő, akinek volt egy hordó méze, és abba belecseppent egyetlen csepp petróleum. Méz volt az, méz... De higgyék el: anélkül a csepp nélkül lenne igazán méz. Mert az az egy csepp elrontotta az egész hordót.

Szurcsik János: Piac