Kelet-Magyarország, 1986. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-20 / 222. szám

1986. szeptember 20. 00 Galambos Lajos: Három ember H ármójuk közül csak kettőt ismer­tem személyesen. Juránké Pált soha. Nem fogtam kezet még a maradékával sem. Pedig Juránké Pál a nagybátyám volt, 1919-ben végezték ki. Az intervenciós hadsereg egyik táborno­ka a lova farkához kötöztette őt és addig száguldott vele, amíg testéből egy porcika sem maradt. András bátyám nem tudott írni-olvasni. Hétéves korától kondás volt a Weiss-féle uradalomban. Tízéves korában már disznó- kondái bíztak rá, s azzal járta a világot Zempléntől Andrásfalváig. Volt egy tároga­tója. C-vönyörű nótákat fújt rajta, a szabad­ságharcok minden himnuszát ismerte. Ő maga is költött később új dalokat. Amint eszmélni kezdtem, gyerekfejjel már sejtet­tem, milyen nehéz élete volt. Pedig soha­sem pr naszkodott. Tizenöt éves korában, kondás létére sze­relmes lett egy nagygazda lányába. A lányt természetesen nem adták hozzá. Ő a disz­nócsordával elbújdosött messze, a hegyek közé ment makkoltatni, habár mindenki tud­ta, hogy nem a makkoltatás végett megy el­sősorban, hanem a lelkét gyógyítani. A lány nemsokára utánaszökött. Két esztendeig jár­tak együtt. Fedél sohasem volt a fejük fe­lett. S' énakazalban háltak, földburgyéban húzódtak meg a hideg elől és így történt, hogy a lány tüdőbajt kapott. Tizennyolc éves volt András bátyám, ami­kor eltemette első szerelmét. Akkor tört ki a tizennégyes háború. Elvitték őt katoná­nak, tmgy a császár parancsára más népek ellen harcoljon. Nem ismerte az idegen né­peket, s csak amikor találkozott velük, ak­kor veUe észre, hogy azok is éppoly embe­rek, mint ő. Amikor fogságba esett a keleti frontot, megtanulta a beszédüket. Sokszor mondc ta később': „Nem is tudom, hogyan ismertem meg a szavaikat. De két hónap múltán már tudtam velük beszélni. Mint­ha ittfc n lennék.” Egy ;ólelkű orvos legénye lett a fogság­ban. Frtervárott laktak. Takarította az or­vos lakását, fertőtlenítette a műszereket és ajtót nyitott a betegeknek. Ez volt a dolga. Az orvos egyszer megkérdezte tőle: „Miért nem tud írni-olvasni?" „Mert soha nem jár­tam iskolába" — mondta. Az orvos megta­nította a betűvetésre. 1917-ben a Szmolnij pincéjében tartózkod­tak. Oda hordták hozzájuk a sebesülteket. András bátyám papírra írta mindnek a ne­vét, és később hazahozta a listát. Sok se­besülte kötözött, sok katonának állt a ha­lálos á:y a mellett. A Szmolnij nevét nem tudta rendesen kimondani soha. Ügy emle­gette mindig, hogy a Számolni. Amikor 1922- ben hazajött és mutogatta az embereknek az írását, nevettek rajta. „Ez nem írás" — mondtak. „Hogyhogy nem írás?" „Hát úgy, hogy ebeket a. betűket nem lehet elolvasni." Soha nem tudta másképp leírni a nevét, csak c ill betűkkel. De ez a hivataloknak nem felelt meg. Bármikor ment a község­házára. azt mondták neki: „Keresztet te­gyen inkább a neve helyett." „De én tudok írni" — mondotta. „Keresztet tegyen a ne­ve helyett, nem érti? A maga írását nem ismerjük el.” Ö akkor kijött az épületből és csendesen bandukolt haza. „Majd jó lesz még az én írásom — mondogatta. — Meglássátok, hogy egyszer jó lesz még az én írásom.'’ Amikor a szovjet csapatok bejöttek hoz­zánk, 1944-ben, András bátyám már nagyon beteg volt. Öreg volt. A páncélosszázad pa­rancsnoka, egy fiatal őrnagy, a mi házunk­ban szállt meg. András bátyám eljött hoz­zá. Leült vele szemben, s miközben kana­lazták a csirkelevest, egyre bizonygatta az őrnagynak: — Én tudok írni. — Elhiszem, sztari. — Tovaris, én tudok írni. — Elhiszem, papa. Ceruzáért és papírért szaLajtott bennün­ket. De közben az őrnagy számára parancs érkezett. Félóra sem telt bele, és megkez­dődött a híres nyírturai páncéloscsata. Az egész szovjet egység ott maradt a harcté­ren. András bátyám később elment sírgöd­röt ásni a holtaknak. Felismerte a holtak között az őrnagyot, és sírt. Az új parancs­noknak mondogatta: . — Meg akartam mutatni neki, hogy tu­dok írni. Soha nem mutathatta meg. A felszabadu­lás első esztendejében meghalt, öreg volt. A halála előtti napon még felült a szalma­kazal tetejére és a tárogatóján szabadság- himnuszokat játszott. Egyetlen fiam tőle kapta az András ne­vet. * * * Jurankó Pál a nagybátyám volt. Azt mondták rá a családban: nem tartozik kö­zénk. Túl sok a vére. Cseléd volt, mint az ősei mindannyian, de kamaszkorában már Tolsztojt olvasta. Honnan szerezte a köny­veket? Valami rokon lány a földesúrnál szolgált, valószínű, ő hozogatta neki. Egyszerű bakaként került a frontra. Föl­diek voltak a parancsnokai. Együtt szol­gált Szamuely Tiborral, a későbbi népbiz­tossal és Zalka Mátéval, a híres tábornok­kal. Tőlük tanulta meg, hogy a mi szűkebb hazánk, a Nyírség nagy fiakat adott min­dig a hazának. Tudomást szerzett Szabolcs vezérről, aki először emelt földvárat az új hazában úgy, ahogyan a szláv telepesektől eltanulta. Tudta, hogy Toldi itt dobott kö­vet, „mely kilenc százada nehéz”. Tudta, hogy Matyi „itt mert urat porolni" és „sár­kányt ölni János vitéz". Megtanulta, hogy az Ér „innen fut az óceánig”, és hogy a tarpai jobbágyok itt detronizálták először a Habsburg-házat. Innen szakadt a világba Bessenyei György, a testőríró, és a Hét kraj­cár papírra vetője innen gyalogolt a meg nem kapott Nobel-díjig. És Ady, a drága beteg, innentől kereste Párizsig az elbújta­tó Bakonyt. Csokonai itt kapott tüdőbajt. Petőfi in­nen vitte el feleségnek Szendrey Júliát, s úgy mondják errefelé: bár ne vitte volna. Madách utolsó találkozása itt volt a rossz asszonnyal. Itt kelt föl Tokaji Ferenc. < Bethlen Gábor lehajolt és megcsókolta ezt a földet, mielőtt a fehérhegyi csatába in­dult volna. Jurankó Pál 1916-ban került fogságba. Lá­gerekben élt, és marxista csoportokhoz csatlakozott. Peterhof közelében megismer­kedett egy lánnyal: Marinával. Még oda­kint elvette feleségül. Részt vett a pétervá- ri harcokban és elkerült arra az iskolára, amelyet Lenin javaslatára a magyar forra­dalmárok szerveztek. 1918-ban jött haza. Megszervezte a Nyír­ségben, a Hajdúságban és a szatmári része­ken a kommunista pártot. Ö lett a Nyírség direktóriumi elnöke. Az intervenciós csapa­tok ellen megszervezte a keleti részeken a magyar Vörös Hadsereget. Felesége, Mari­na, mindig mellette volt. Titkárként, gép- írónőként kísérte Jurankó Pált. 1919-ben a szegedi és aradi ellenforradalmi szervezke­dés fegyverszállítmányt indított a szovjetek ellen harcoló lengyel ellenforradalmárok­nak. Marina ekkor terhes volt, 1919. július 27-én egy vonat elé vetette magát. A vonat az ellenforradalmároknak vitte a fegyvere­ket. Marina meghalt. A fegyverszállítmány sohasem jutott ki az országból. Jurankó eltemette Marinát. Amikor az intervenciósok bejöttek, Juran­kó fogságba esett. Vallatták őt tizenhét hó­napon át. Nyíregyházán, a vármegyeházán ma is megvan az a szoba, ahol megverjék. Rengeteg vére ráfröcsögött a falra. Ma is megvan az a szoba, bizony. Ha barátaimmal arra járok, megmutatom nekik Jurankó Pál direktóriumi elnök kínszenvedésének szín­helyét. Krisztus nem szenvedett annyit a hitért, mint ő. Százhuszonöt botot kapott. Nem halt meg a százhuszonöt bot alatt. Az intervenciósok egyik tábornoka ekkor a lo­va farkához kötöztette és addig száguldott vele, amíg a testéből egy porcika sem ma­radt. A nagybátyám volt Jurankó Pál. Maradé­kaival, minthogy nem voltak, sohasem fog­hattam kezet. Unokaöcsémet, akinek ke­resztapja vagyok, róla neveztük el. * * * János bátyám kamaszlegény volt, amikor Jurankó Pál Oroszországból hazaérkezett. Cseléd volt. Béres. Egy szombat esti kocs- mázás alkalmával találkozott Jurankó Pál­lal, és meghallotta tőle az oroszországi for­radalmat. Másnap János bátyám földet osztott a szegényeknek. A földesúr ruháit prédára vetette. A befőttes üvegeket a gyerekek ke­zébe nyomta. Csak a földesúrról feledkezett meg. A földesúr elmenekült Aradra és részt vett abban az ellenforradalmi összeesküvés­ben, ahol a száznyolc magyar úr elhatároz­ta az intervenciósok behívását. Erről János bátyám természetesen nem tudott semmit. Ö csak egy kicsiny falu di­rektóriumi elnöke volt. Amikor az interven­ciósok bejöttek, János bátyám elmenekült. Három teljes éven át bújdosott a Tisza- parti mocsarakban. Nádasokban élt, és a fe­lesége hetenként vitt ennivalót neki. Három esztendeig ment ez így. Addig már volt négy gyermekük. A három esztendő alatt lett még három. És azután még kettő. Soha János bátyám a Horthy-rezsim alatt mun­kát nem kapott. A hatalmas család csak Volt egyik napról a másikra. Éltek és kín­lódtak. És mégis felnevelte kilenc gyönyö­rű gyermekét. 1951-ben, újságíró koromban, Özdon jár­tam. Kiléptem a kocsiból és valaki rám szólt: — Szervusz. Odanéztem, s nem tudtam, ki az. — Nem ismersz meg? — Ne haragudj, nem. —- Én vagyok a Márta. A Jancsi bátyád lánya. A Jancsi bátyám lánya, gondoltam. Az első gyermeke. — Ne haragudj. — Miért haragudnék? — Nem felejtettelek el bentieteket — da­dogtam. — Nagyon jól tudjuk, hogy nem felejtet­tél el bennünket — mondta. — Hiszen kom­munista vagy, igaz? — Igaz. — Mi is mind. Mind a kilencen. N éztem őt, és emlékeztem János bá­tyám mondására: „A papok szép szavakat adnak Mária szűzanya szájába. Hogy őt az Űr szerzetté útjai elején, amikor még nem volt föld, és nem voltak csillagok.” Én meg azt mondom: kommunisták vagyunk oly régen, hogy azt az időt belátni nem lehet. Korábban vol­tunk, mint a föld, és korábban, mint a csil­lagok. Ezt soha ne felejtsd el, fiam. Megjegyzések az őszi megyei tárlatról Tóth János: Beszélgetés. Nincs <t önnyű helyzetben a látoga’ó, ha a két hete megnyílt XXVI. szabolcsi őszi tárk t alapján szeretne vélemény alkotni a megyé­ben za ó képzőművészeti életről, etve az 1986-os év termésér 1. Kérdés azonban: felvonul­tatja-e a tárlat a legújabb, legérték, ebb alkotásokat? Valósz .ű, nem. A látoga­tónak — ha nem akar csa­lódottan távozni.a kiállítóhe­lyiségből — elmondjuk: az idei szabolcsi őszi tárlat nem kápráztatja el a látogatót. A vendégk'pyvi beírások ön- magukb«:: nem minősítik a kiállított műveket — vagyis, hogy ».ndegyik közepes színvon« munka lenne — de sokat elárulnak abból: a műveket válogató zsűri sem lehetett irigylésre méltó helyzetben. Először azért, mert csak a beküldött mű­vek közül tudott válogatni. Másodszor: egyetlen és azo­nos mércével kellene mérnie minden művet — legyen az alkotója fő hivatásé művész, alaptag, vagy csupán hobbi­ból festegető, szobrászkodó amatőr! Ez a tárlat ugyanis az, amelyen nyitott a me­zőny, szabad a verseny. Egy terembe, egymás mellé ke­rülhet a Munkácsy-díjas mű­vész és az amatőr alkotó munkája. Nincs ebben semmi rend­kívüli: kerüljön közönségeié minden alkotás, érték, figye­lemre méltó hajtás. A látot­tak alapján inkább az a baj, hogy a képzőművészet leg­jobb művelői csak jelzéssze­rűen, „alibiként” vannak je­len — ha egyáltalán jelen vannak — műveikkel. A válasz sokféle lehet, s nem a látogató dolga kibo­gozni. Ű a képeket, a neve­ket látja és — töpreng. Töp­reng és sajnálkozik^ Miért nem láthatja például Berecz András alkotásait, akinek munkái meghatározó szere­pet töltenek be a megye kép­zőművészeti életében? Miért csak egy képpel szerepel Hu­szár István, csak három éremmel Tóth Sándor és két alkotással Sebestyén Sán­dor? Miért hiányzik a tár­latról Soltész Albert, Tilles Béla? És így tovább. A bennfentes persze el tud számolni a hiányukról — Be­recz Andrásnak Finnország­ban volt tárlata, Soltész Al­bert 60. születésnapján átfo­gó kiállítását láthattuk, Tóth Sándor több mint félszáz al­kotása a nyírbátori múzeum­ban látható, Huszár István, Sebestyén Sándor is szere­pelt megyei és megyén kí­vüli kiállításokon. Hiányuk vagy részbeni hiányuk miatt szegénnyé válik á tárlat. Annak ellenére, hogy az idei őszi tárlat egy-egy szép alkotással is megörvendeztet bennünket, előttünk a dilem­ma: szükség van az ilyen őszi tárlatokra? Ezen kell el­töprengeni rendezőnek, zsű­rinek, művésznek. Páll Géza Bozsó János kecskeméti festőművésznek a múlt héten nyílt kiállítása a Képcsarnok nyíregyházi Benczúr-termé- ben. A fogadtatás azóta visz- szaigazolta: az itt látható művek egyszerre tanúskod­nak finom érzékről, biztos kezű szerkesztésről. A kiskunsági élet és táj avatott ismerőjének képei összevethetők a homoki táj­ba simuló tanyákkal, a solti pincékkel, tulipános szegé­lyű házakkal. Most is kide­rült, hogy mennyire hason­lítanak e Duna—Tisza-közi tanyák nyírségi társaikra! Szabolcs-Szatmár lakói kö­zül sokan — a megnyitót kö­vető beszélgetésekben ez sem maradt titok — hallottak már a kecskeméti alkotóról. Emlékeznek újságcikkekre, rádiós és televíziós riportok­ra, amelyek a szülővárosnak ajándékozott gazdag népies Bozsó János: Okécskei tanya és iparművészeti gyűjtemény létrehozójáról szóltak. A mű­vész újra megerősítette: min­denekelőtt azért kezdte gyűj­teni a cserépedényeket, régi bútorokat. pipatóriumokat, hogy lefesse őket. Bozsó János otthon van a természetben, a tájképet vá­lasztotta műfajban. A szép­ség közérthető megszállottja. Ezért szeretik annyian a műveit? Vagy valami nosz­talgia vezeti az embert a ha­gyományosabb kifejezésmód befogadására? Valóban, té­máival is vonz: megfestette a Petőfi-házat, az ártéri er­dőket a múlt idéző dűlőuta- kat.... Érzékenyen és mesterien bánik a fényekkel. Nosztalgi­kus hevülettel sűríti vásznái- ra a nyári délutánok mele­gét, az alföldi táj színeit, a régi tárgyak vagy a roskatag tanyák hangulatát. Borzon­gató csendeket tud festeni, de nem színtelenül és fénytele­nül. Saját paraszti sorsú gyer­mekvilágából máig őrzi és vallja, megszenvedett felis­merése, hogy minden a föld­ből vétetik és oda is tér visz- sza. Ezen a hatalmas erőn csakis odaadó szorgalommal, hittel, állandóan tökéletesí­tésre szoruló tudással lehe­tünk úrrá. Bozsó János így vált kivé­telesen érzékennyé a más­képp, vagy kevésbé felfog­ható színek, hangulatok, vib­rálások iránt. És megtanulta ezeket megörökíteni, sőt al- kotóan kifejezni. Ennyire egy­szerű — ugyanakkor egyszeri és az utánzóknak éppen ezért elérhetetlen — dolog. Amelyekkel nagyon szíve­sen találkoznánk a Nyírség­ben máskor, a kultúra más mecénásai hajlékában is. # I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents