Kelet-Magyarország, 1986. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-30 / 204. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET »KM« □ &««■» KM I VENDÉGE Bútorok álmodójo Nemegyszer adtunk hírt a Budapesti Nemzetközi Vásárokról, ahol a Szatmár Bútorgyár rangos kollekciókkal szerepelt, több díjat nyert. Arról már kevesebb szó esett, hogy az elismeréshez találni kellett egy olyan bútortervezőt, aki a sorozatgyártás igényei mellett valósítja meg a szépet, az emberi környezetet varázsolja otthonossá a szabvány- lakások méretei között. A kiállításokon — szerencsére — feltüntetik a tervező nevét is. A Szatmár Bútorgyár remekei között többször láthattuk: tervezte Heczendorfer László Munkácsy-díjas belsőépítész. Kérdéseinkkel az 1933-ban Cegléden született művészt szeretnénk közelebb hozni. — Hogyan alakult életútja, milyen előzményei voltak annak, hogy iparművész lett? — Gyökereim az ausztriai Klagenfurtba nyúlnak vissza. Iparos-kézműves családból származom, öt testvér, szülőkkel, nagyszülőkkel, igen népes családot alkottunk, ahol mindenki fúrt, faragott, font, készített, javított valamit. Sok-sok konfliktus forrása lett a fékezhetetlen rajzmániám, aminek áldozatául estek a már iskolás testvéreim füzetei, a ház külső-belső falai is. Hiába volt a negyvenes évek világégése, bombázások, kint a határban, bunkerokban, futóárok alján én nagy festőink életregényeit, képes katalógusait lapozgattam, ami kifejezhetetlen öröm volt számomra. Háború, front, internálás — az iskolát szükségszerűen felfüggesztve a lét egyértelmű fenntartásáért — ón is munkába álltam. Az építkezéseken ekkor már tudatosították, hogy a felbukkanó tehetségeket figyeljék. Engem nem volt nehéz megtalálni, mert a kőművesek által szépen bevakolt falakat a tűzrakások után visz- szamaradt faszéndarabokkal telerajzoltam. Behívattak, de a leszámolás helyett dicséretet, könnyebb munkát kaptam. A ceglédi képzőművészkor egyik legszorgalmasabb tagja lettem. Kiállítások, újabb felfedezés — vissza az iskolába. Érettségi után főiskolai felvétel. Végül is tanárom élettapasztalatának engedelmeskedve választottam a festészettel szemben — ami ma is nélkülözhetetlen hobbim — az Iparművészeti Főiskola belsőépítészeti főtanszakát, ahol 1957-ben diplomáztam. — Minek köszönheti a különböző szakmai elismerések mellett a Munkácsy-díjat? — Meggyőződésem szerint először a hitnek, az akaratnak és a szorgalomnak, másodszor annak, hogy felfedeztek, tanulhattam, hogy emberi tartásban és szakmai tudásban a legjobb tanáraim voltak, mint Kaesz Gyula professzor, Juhász László és Komicsek László belsőépítészek. Annak a meglátására ébresztettek, hogy a legkisebb tárgy is szerves része az egésznek, hogy az ipari művészet nem elvont, hanem a bennünket körülvevő tárgykultúra mindennapi művészete. Ebben a szellemben próbáltam dolgozni, zömében nagyszériás bútorokat létrehozni, elérhető áron a többség számára. Ez a program köt a Domus Vállalathoz, a nagyiparhoz, a szériatermeléshez. Építészetileg nagy program volt idehaza á panelos házgyárak telepítése. Ezzel párhuzamosan írta ki az; ÉVM azt a bútorpályázatot, ami ezeknek a kis lakótereknek a kulturált berendezésére volt hivatott. Lényegében előzmények nélkül, de nagy energiát fordítva az előtanulmányokra, e pályázat keretében hoztam létre azt az első, 180 elemből álló gyártmánycsaládot, ami minden funkcióra igénybe vehető. Ez a pályázat Modul—69 címen vált ismertté, olyannyira, hogy különböző komplett szobaösszeállításban mintegy százezer bútor készült. A Maya lakószoba még ma is', több mint 25 éve forgalmazódik. Mégis fájlalom, hogy a házgyári lakások összetett, többfunkciós variábilis berendezhetősé- ge még ma sem vált tudatosan és programszerűen megoldottá, az elemes bútorgyártás ma is csak töredéke a terjengős komplett szobatermelésnek. , — Mennyire tudja jelenleg, s mennyire tudta korábban megvalósítani művészi elképzeléseit? — A bútoripar telepítése olyan megyékben is megtörtént, ahol semmi hagyománya nem volt a bútorgyártásnak. Csakis fokozatosan lehetett elérni, hogy egyre szebb, jobb, korszerűbb típusokat hozzanak létre, egyre bonyolultabb technikával vehessék birtokba a bútorgyártás gyakorlatát. A tervezői elképzelések itt elválaszthatatlanul kapcsolódtak össze a fejlődés szándékával. Tervezői munkám évtizedeken keresztül kötött, meghatározó módon a Zala Bútorgyárhoz, keresett típusainak kialakításához, de így sorolhatnék több üzemet is. A kapacitásból eredően nagyobb súllyal kötődöm a jelenben is a Szatmár Bútorgyárhoz. itt elért eredmények meghatározói a mai szakmai cselekvésemnek. Egy-egy új bútortípus gyártási, értékesítési sikere értelmet, újabb lendületet ad a további munkálkodásnak. — Miként került kapcsolatba a Szatmár Bútorgyárral, hogyan értékeli az együttműködést? — A mi együttműködésünk — ha úgy tetszik — történelmi keletű. Az üzem és én igencsak egy időben kezdtük az önálló cselekvést. A Budapest és Mátészalka közötti hosszú út adva volt az egyik végén egy tervező világot megváltó ambíciójával, a másik végén egy távoli, ismeretlen kis faipari üzemmel. A bútorgyár vezetői már akkor is következetesen akartak többet, szebb, jobb, keresettebb tárgyakat előállítani. Az adni akarás és befogadás szándéka közeledett egymáshoz. Ebben az üzemben mindig igényelték, hogy megvalósíthassam többféle bútortípusom. A gyár évről évre bővül, látványosan fejlődik és nyújt mind több lehetőséget az új típusok kezdeményezésére, befogadására. — Mit fart munkája során a legnagyobb sikernek, pályája kiemelkedő alkotásának? — Feltétlenül az 1969-ben készített és több témakörben első díjat nyert 180 elemes Modul—69 gyártmánycsaládomat tartom a legnagyobb szakmai sikernek. Pályám kiemelkedő állomásának azt kell tartanom, hogy még mindig töretlen ambícióval, tenniaka- rással dolgozom, minden újért változatlan lelkesedéssel csatázom, hogy 15 éve tervező mindenese tudok lenni a Domus Vállalatnak. Örülök, hogy a tenniakarásban partnereim lettek olyan vezető emberek, akik egykor igen mellékes koloncnak tekintették az árubeszerzés és értékesítés mellett a tárgyi kultúra esztétikai szempontjait. — Mi volt a legnagyobb kudarca, egyáltalán mennyire viseli el a csalódást? . — Tucatnyi pályázaton indultam, mindegyiken díjakat nyertem. Egy hajdan volt étkészlet-pályázaton életem egyetlen 13. beérkezési sorszámát kaptam, vesztettem. Azóta ez az ártatlan 13-as szám igen ellenszenves lett számomra. Ám ezeken túl el kell. hogy mondjam: a hazai ipar kicsit vásárcentrikus, gyakran olyasmivel rukkol ki, amit képtelen megismételni, sorozatban gyártani. Az így elvérző típusainak elvesztését minden tervező kudarcnak érzi. Ezeket a kudarcokat, tetszik, vagy nem tetszik, ki kell bírni, túl kell élni. Az újabb és újabb feladatok nem hagynak időt a siránkozásra. — Milyen egyénit családi háttér szükséges ahhoz, hogy művészetében kiterebélyesedjen? — A legbensőnkben valahol nagyon egyéni, rátermettséget igénylő és kiegyensúlyozott tűrőképességet követelő adottságok ösz- szessége kell. Az elmélyült munkához igénylem a csendet, a nyugalmat, az időnkénti egyedüllétet, de család nélkül az összes szakmai elképzelésemmel, küszködéseimmel, vívódásaimmal együtt elhagyottnak, feleslegesnek érezném magam. — Milyen tervek foglalkoztatják mostanában, mennyire tudja befolyásolni a magyar közízlést? — A választott életpályám minden megmozdulása a magyar lakáskultúra tudatos formálása érdekében' történik. A Domus Vállalatnál céltudatosan bővítjük az ország minden pontján megtalálható bolthálózatot. Nagy városban és kis faluban tervezem és munkatársaimmal rendezem ezeket az áruházakat. az ottani emberek nagy tetszésére, örömére. A munkálkodásunk körötti érdeklődésben megnyilvánuló feszült várakozást érezni, látni kell. Ez küldetés ... hittérítés a közművelődésért, még ha a közeli és távoli illetékeseink (Művelődésügyi Minisztérium, Képző- és Iparművészek Szövetsége, vállalati vezetők) meg sem kísérlik az ipari művészek érdekeltségi rendszerét megfelelően érvényesíteni, a tervezőt a végzett munkája, a forgalmazott termékei alapján értékelni. Szép lenne^-ha a vállalati hierarchiában az igazgatók, főmérnökök mellé rendelt vezető tervezők státusával is lehetne találkozni. Lányi Botond Gmk amerikai módra A kisvállalkozások korát éljük. Ha efelől valakinek mégis kétsége támadna, elég, ha végignézi az utóbbi fél év magyar filmjeit. A téma oly mértékben elterjedt, mint néhány évvel ezelőtt a lakásgondok ábrázolása. (Mellesleg: a lakásgondok nem oldódtak meg azóta sem, és a gmk-k is csak kevesek számára ígérnek megváltást.) Filmkülkereskedőink azonban aligha a hazai filmdivat miatt vásárolták meg Anthony Harvey filmjét, a Végső megoldást. Forgalmazásával praktikus segítséget sem tudnak nyújtani mostani és jövendő vállalkozóknak. Ha csak azzal a filmbeli tanulsággal nem. hogy nagy üzlet nincs igazán eredeti ötlet nélkül. A Végső megoldás értékeléséhez leginkább egy sport- hasonlat kínálkozik. Atlétikai versenyek hosszú távú futószámainál nemegyszer láthattuk már, hogy a versenyző fergeteges tempót diktál, a részidők világra szóló eredményt ígérnek, s aztán a táv vége felé valahogy elfogy a levegő, rogyadozni kezd a láb, s a maradék energia csak arra elég, hogy a célba beérhessen az atléta. Nagyjából hasonló történik Anthony Harvey-vel is. A film alapötlete ^hátborzongatóan mulatságos. Egy öreg hölgy tanúja lesz annak, hogy egy bérgyilkos miként végez egyik áldozatával. Magányos élete már teher számára, ezért felkeresi a brávót, hogy az csekély fizetség fejében végezzen vele is. A filmcselekmény bonyolításának legegyszerűbb szabályait is megszegné a rendező, ha főhőse kívánsága teljesülne. Itt jön az eredetien szellemes fordulat: sokan vannak magányosan élő, az életet már nyűgnek tekintő öregek, valamennyien a fájdalommentes halálra várva. S ekkor létrejön a vállalkozás, amelyben a főnök természetesen az öreg hölgy a végrehajtók pedig a bérgyilkos és annak barátnője. Az ötlet kétségkívül elmegy a tűréshatárig, a halállal való játék mindig művészpróbáló vállalkozás. Ha ebből a rendező realista játékot kerekítene, akkor filmjét azonnal vakvágányra siklatná. Harvey azonban biztos kézzel tereli az eseményeket a témához egyedül illő műfaj. a tragikomédia irányába. A tragikomédia nehéz terep, nem véletlen, hogy alkotók oly ritkán merészkednek végighaladni rajta. Pedig napjaink valóságának konfliktusai elég gyakran kínálják fel ezt a lehetőséget. A „kötéltánc” azonban, amelyet a tragikum és a komikum között egyensúlyozva kell bemutatni, nem egyszerű feladat a rendező számára. Ügy kell megformálja az eseményeket, hogy azok egyszersmind legyenek nevetségesek és félelmetesek. Ilyen például a Végső megoldásból az a jelenet, amelyben a főhős saját halála díjáról alkudozik, aztán ilyen Jenkins úr halála is, és sorolhatnánk tovább ezeket a groteszk megoldásokat, amelyek elegáns ízlésességgel, bár néha már kiszámítható módon követik egymást. S a film egészen addig a pontig jó, sőt egészen jó, amíg bírja ötletekkel, s amíg a cselekmény elemelkedik egy parányira a realitásoktól anélkül azonban, hogy átlendüljön a fantasztikumba. Egy idő után viszont látszik, hogy az eredeti ötlet kizárólag mennyiségi »arányaiban fejlődik, és nyilvánvaló, hogy csak egy új, az eredetivel egyenértékű ötletfordulattal lehetne a korábbi hatást fenntartani. Sajnos azonban a rendező tarsolyában már csak egy fáradt, „földhözragadt” ötlet van csak, így a film utolsó harmada elszürkül, a tragikomikus kétarcúság helyébe az arc nélküli jellegtelenség lép. S hogy a Végső megoldás ebben az utolsó harmadban sem válik érdektelenné, az a főhőst alakító Katherine Hepburn érdeme. Ez a film az ő jutalom játéka. Hollywood sztárjairól ma már mi is sok mindent tudhatunk. Róla is. Azt például, hogy amikor egyik-másik világhíresség sikerei csúcsán sem kapta meg az annyira áhított Oscar-dí- jat, akkor neki három alkalommal is odaítélték. Meg azt is, hogy hosszú, bensőséges kapcsolat fűzte Spencer Tra- cyhez. (Egyébként a film bevezető jelenetében látható családi képen a férj arca Brüsszel, 1985. május 29., Hey- sel-stadion, Juventus—Liverpool... Arról a bizonyos BEK-döntőről még a futballimádók millióinak sem az eredmény jut először eszébe. A labdarúgás-évkönyvekbe persze mindenekelőtt azt jegyzik föl, hogy ki nyert, de mi inkább a vesztesekre emlékezünk. A halottakra. Azokra, akik csak jó focit, (és, lévén többségükben olaszok, Juve-győzelmet) szerettek volna látni. Aztán többé már semmit sem láhattak. A tizenegy éves cagliari kisfiú és édesapja, közel negyven honfitársukkal egyetemben, soha többé nem tért már haza. A focikaland véres halálkalandba torkollt, a szurkolókból halottak és gyilkosok lettek. No kísértetiesen hasonlít Tracyé- re.) Katherine Hepburn titkát megfejteni — miként a többi nagy színészét — igen nehéz. A színészi játék értékének megmérése egyébként is bizonytalan mérce segítségével történik. A legkönnyebb a díjakra vagy a közönség szeretetére hivatkozni, amelyek kétséget kizáró tények, de a lényeget illetően, abban tudniillik, hogy az adott színész játéka miben tér el másokétól, mi benne az eredendően egyéni, nem igazítanak el. Az is tény, hogy Katherine Hepburnt még fiatal korában sem segítette az, amit előnyös külsőnek, szépségnek nevezünk. Sikereinek forrása mindig is egyéniségének varázsából fakadt. A Végső megoldásban is, vagy igazán itt látható, hogyan kell természetes módon megformálni egy figurát. Hepburn nem eljátssza Grace Quigleyt, hanem ő Grace Quigley. Nincs egyetlen gesztusa sem, amelynek ne lenne érzelmi-indulati fedezete, de felesleges mozdulata sincs. Fejének öreges biccenésében sors és jellem fejeződik ki. Eszköztelen játéka látszat csupán: bámulatosan játszik a színészi eszközökkel. A bérgyilkost játszó Nick Nolte is sztárkategóriába tartozó színész. közös jeleneteikben mégis kénytelenek vagyunk Hepbumre figyelni. A filmhez képest mellékes, de nem lényegtelen: hány olyan nagy hazai színésznőnk van, akik pályájuk vége felé járnak? Vajon akad-e rendező. aki megadja számukra a jutalomjáték lehetőségét? Halálfoci meg persze szemtanúk, ott a Heyselben és a tévé előtt szerte a világon. Dermedt, tehetetlen, megszégyenült és felháborodott, halálra vált és (hivatalból-biz- niszből) érzéketlen részvevők. A halál előmeccsének döbbent drukkerei. Millióan és millióan voltunk, akik egyenesből néztük. mit néztük . . . részvét nélkül izgultuk végig a homo sapiens újabb, akkor éppen sporttörténeti ámokfutását. Kocsis L. Mihály, az író, (alias P. Csányi újságíró) ott Amit a Heyselben. Sőt már Ostendben is, ahol a szó szoros értelmében saját bőrén szenvedte meg az angol hordák partraszállását. Arcán az ökölcsapás nyomával a stadion sajtópáholyából próbálta követni a követhetetlent, fölfogni a kegyetlen téboly miértjét. A halál kapujában (hivalkodóan elcsépelt, ,,krimisre vett” címe, és borítójának csontvázas ízléstelensége ellenére is) kitűnő regény, amelyben az írói lelkiismeret örök emberi rejtélyekkel viaskodik, a megfejtés sziszifuszi reménytelenségével és humánumával. (Kocsis L. Mihály: A halál kapujában. Minerva, 1986.) Hamar Péter Szépen magyarul — szépen emberül Nyelv és jellem Még ma sem tudatosodott mindenkiben, hogy a mondanivaló nyelvi megformálásában kifejezésre jut a beszélőnek a hallgatóhoz való viszonya, kapcsolatuk jellege. Együttérzés, egyetértés, szeretet, rokonszenv tisztelet, kérkedés, tartózkodás, viszolygás, ellenszenv, utálat — csak ízelítő abból a gazdagságból, amelyből a beszélő egy-egy szóval, kifejezéssel és értelmi nyomatékkai együtt választhat. Ugyanazt a szót vagy mondatot különböző érzelmi töltéssel lehet kiejteni: alázatosan, kedvesen, bizonytalanul, meglepődve, magabiztosan, gorombán, kényszeredetten, tréfásan, ironikusan stb. A nyelvi megformálásban a mondanivaló mögött — vagy inkább abban — mindig jelen vagyunk mi magunk is. A sok ciki. álla^fi, oltári és egyéb „divatos” jelző például arról árulkodik, hogy az illető nemcsak nyelvileg, hanem gondolatban is szegény, nem tudja (vagy nem akarja) magát árnyaltan kifejezni, és igénytelenség (esetleg sznobizmus) jellemzi. Annak a gimnazistának a meg- és elítélését pedig jobb, ha az olvasóra bízom, aki érettségi után így érdeklődött az elnöknél: „Ugye, nem voltam olyan rossz, haver?!” A közhely semmitmondó, üres, gépies, elkoptatott kifejezés (például: kár tovább ragozni ; szerény véleményem szerint; azt mondta az öreg Kis . . . stb.); nemcsak a nyelvet szürkíti el, hanem használóját is jellemzi: egyenruhába bújtatja a gondolkodást, gépiesen, kritika nélkül vesz át mindent, jólesik neki, ha együtt haladhat az árral. . . Ügy tűnik, hogy az igényes és helyes magyar beszéd hátté e szorításával, a megkopott nyelvérzékkel együtt és egy időbe:; maga a beszélő is ingerültebb, türelmetlenebb, gorombából* Mindezt igénytelenséggel, anyanyelvi kultúra hiánya 1, korunk rohanó tempójával hét ugyan magyarázni, le menteni már nem. Sokan töltelékszóként használják a valamikor arcpirító szavakat és káromkodásokat. Sőt felütötte fejét az obsze humor is: pódiumot, mikrofont és nyomdafestéket kapott. Szerintem az illetlen szavak kimondása vagy leírása a színvonal alatti humor keresésének olcsó és ízlésromboló fogása. Az emberek döntő többségének az ilyen szavak nem „jópofásak”, hanem felháborodást váltanak ki belőlük. Akik pedig egy mondatot sem tudnak kimondani trágárság nélkül, azok számára a durva szavak már „kiégtek”, sem jelentést, sem érzelmet nem hordoznak, tehát a komikumtól egészen messze állnak. Viszont az ilyen „humor” és magatartás As minősít: lerántja a leplet a nyelv használójának műveletlenségé- ről, pimaszságáról és durvaságáról. Az ilyen embernek teljesen mindegy, milyen nyelvi eszközökkel fejezi ki 'gondolatait, mert érzelmileg is sivár és közömbös. Mivel maga a nyelv sohasem hibás azért, mert rosszul vagy „illetlenül” használják, nem anyanyelvűnkön kellene változtatni, hanem a beszélő szemléletén. Illyés Gyula szerint: „Jól beszélni és írni magyarul, iga- zánból jellemkérdés.” A fentiek alapján a „jól beszélni” kifejezésen az illendő beszédet is értem. Mert az anyanyelv a személyiség legbensőbb sajátja, magatartásának, jellemének tükre,; közvetítője és alakítója. ___________________ KM 1986. augusztus 30.
