Kelet-Magyarország, 1986. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-30 / 204. szám
f *• A». i&86; a'ugüsátüs 30. Q £) A mikor reggel kinyitottam az újságot, megdöbbenve olvastam: meghalt Benjámin László. Szerettem őt magát, szerettem verseit is. Kezdő költő koromban talán egyik-másik verse nyomot hagyott az enyéimen is. 1955-ben a Csillag egyik számában közölt néhány csípős epigrammát, amelyek az akkor még miniszter Darvas Józsefet csipkedték meg. Nagyhitű költő volt, olyan, akinek a reményeit nem mindig igazolta vissza a valóság. Kortársainál hamarabb vette észre és mondta ki az ötvenes évek első felében, hogy nagy bajok készülődnek ebben az országban. Mégsem mondott le a reményről. Emlékszem, az Álmodtál Guliver és a Vérző zászlók alatt című versei nagy vihart kavartak körülötte, ,,talán még önvizsgálatra" is kényszerült a politika akkori korifeusai előtt, de nem adta fel sem „az ember szépbe szőtt hitét”, sem a valóság irgalmatlanul pontos tudomásulvételén és vizsgálatán alapuló, szinte szociográfiai pontosságú versek írását. 1969-ben együtt utaztunk a Szovjetunióba a Puskin-emlékünnepségekre. Tizenhét napot töltöttünk együtt. Hallhattam verseit rőzsetűz' mondani, vitatkozni a szocializmus esélyeiről, s hallhattam szeretettel szólni az országról, amely igen kicsinek és messzinek tűnt nekem is Pszkovból, Pecsorából, ahol a Puskin-emlékünnepségek voltak. Meglepett szerénysége, felnőtt nyugalma, meglepett az a rőzsetűz, ami szavai mögött lobogott. Neki köszönhetem, hogy egyik, évek óta fiókban bujkáló versemet az Űj Tükörben leközölték. S hát még mit köszönhetek neki? Azt a felismerést, hogy bármilyen bajok közepette sem adhatja fel az ember a reményt, a munkát. Mert a kettő együtt előbb-utóbb mégiscsak előhívja a jövőt. Legjobban tálán a Mi van a Hold túlsó felén című versét szeretem, azt az emberi kíváncsiságot, ami ebből a műből is kitetszik. s ami Benjámin László költészetét, életét is meghatározta. Élhetett és írhatott volna még néhány esztendőt. Remélem, legjobb műveivel, s gondjaival megmarad a magyar költészetben, emlékezetünkben. Búcsúzunk Tőle a már emlegetett vers parancsával, intelmével: sose felejtsük el kilesni, megnézni, mi van a szó. mi van a tettek túlsó felén. Ratkó József Vérző zászlók alatt Et s’il était á refaire Je referais ce chemin Aragon í A magány, a dicséret, a szégyen, a kétségbeesés, a remény, a hitek, a hitegetések, a kötéltánc a lét legperemén — . Micsoda keveréket i lökött is a végzet elém! Mégis így egész ez az élet. újra ezt kezdeném. i Csak ezt, csak ott, hol a nyurga fiatalember, szinte kölyök, ; akit, hogy lépjen az útra i örök árnyai s élő társai közt, l Petőfi patétikus ujja s a maga szótlan esküje köt. Fülledt a világ, bevetésre 1 sorakoznak a bombavetők. 1 hágókon a tankok elébe zuhannak a büszke fenyők, arcára borulhat az is, aki térdre j nem esik a Vezérek előtt. 7 j Rábízva a puskacsövekre a nagy érvek, a jós-jeligék — i a falakra, az uccakövekre — míg bomba nem veti szét — íródik a replika, rontva meg edzve szorítja gyermeke? foglya? szívét az a kényszeredett, az a hetyke törvényen-kívüliség. j Az ember föllobbanva kiéghet, menekülne is, üldözi rém, próbálja a félelmet, vereséget, de ha fölbukik is, a helyén. Tűz is, korom is ez az élet, c újra ezt kezdeném. Gyász-tollait hullatja az ünnep — hova lettek már a hadak? Gyere termő-tenyerű, vedd a pörölyt, vakolókanalat, úgy kalapáld úgy rakd fel a Művet: hídfő a jövőnek, szikla-alap Hős-énekek kürtje, legendák ideje támadt fel, csuda kor, sorozatban készül a nagyság, csak az ember süllyedt el valahol, kileheli égi parancsát az égő csipkebokor. Egyenlőség? Szabadság? Vakfegyelem és protokoll. A magasba a mély beleszédül? mindenki mindenkit elárul? divide et impera? — végül az aljasságig belegyávul. aki a törvény fölé ül, aki a törvény alá hull. A homlokon papi kaszt jegye, bélyeg, ami csillag volt, ami fény — Mit látott, mit ez a nép, hogy a szégyent torkomig nyomta belém: hányjam ki a mézet, a mérget, éljek keserű kenyéren! Kínjaiból-támadt ez az élet, újra ezt kezdeném Hol a próbált szív, aki hitt, aki lázadt? A Forradalom hol csavarog? Éljen szeretett ... a szavakban alázat, ~ ketrecben az elvek, az indulatok. Mit az elv? mit a szív? csak a látszat! „Az állam én vagyok!" Hatalommal-vert buta gőggel, vakon, süketen, konokan eicázik a bika-dühökkel, mit bánja, kit ér a roham — a feldühödött se vigyázza: kit öklel, azt sem, hogy a nyársba rohan. Ki a bajnok? a zsoldos? a sértett? a gödörbe az is meg az is belefér, ha már darabokra esett a közérdek, mindenki magának ítél, elakad a szó, marad érvnek megint csak a vér meg a vér. Vádlottnak és ügyésznek és tanúnak álltam én a percben, hol az ítélet joga nem az enyém — de az enyém ez az élet, újra ezt kezdeném. Szivárvány volt az a cél, kamasz álma? Szesz gőze, rajongó vágy ködképe marad, a lélek bódulata, hogy utána keserűbben ébred a priccsen a rab? Vagy a metán az, a sírok tétova lángja? Lidérc csalogatja a vértanúkat? Vagy fény az mégis, a lélek igazi napja? Az ember, a mindig-megcsalatott, a zilált, — sebesült hiteit, kínját se tagadva — fölméri megint az utat, nekivág, gyeplőt vet az indulatokra, szavakra, hogy el ne riassza fiát. Követi fiával a vérző zászlókat a sírokon át, a gyűlöleten, amíg az a harc, az a végső fölolvad a mostani s új szíveken, s az áldozatok test-halma fölé nő virágaival az örök szerelem. A virág, a jövő ... zavaros a képlet, eltéved az elme a szem sok kusza jegyén, de él még szívem régi kamasz-hite — végleg nem csalhat meg a remény! S akár koszorúzva kell érnie véget, akár a pokol fenekén: lenni akar, amíg él, ez az élet — elkezdem újra, el én! V. ozások a parton ^pedagógus , hadd bér jól érzi magát. Mátészal- n még kán élünk. Egy kicsit, vagy ta- éri er- Ián nem is kicsit Szatmár bűól már völetében. Ezt kétféleképpen lehet érteni, úgy is, mint a a Sza- Szatmár táncegyüttes vezetői- gus. — nek vallomását, de úgy is, mint írás, a személyes vallomást arról, hogy lestere, otthon vagyunk, otthon aka- >s és runk lenni ebben a tájban, lokszor Lángra lobbant a rőzse, dugor- mintha tudná, hogy perelnie így ér- kell még az estével is. . Min- — A tánc? Táncol a láng is. vártak A tánc öröm, és örömök forrá- az út- sa. Nem hiszem azt, hogy most íncolni visszatalálok egy tájhoz, de ez így nagyon jó dolog otthon érezni ilöttem magam. Még 1969-ben kezdtem ifigyei- táncolni a Bihari táncegyüttes- r része ben. Mozgás? Gyönyörűség, de a nyu- olyan, amiről az ember tudja, hogy elmúlik egyszer. Elmúlik, igolt a mint cselekvés, de nem múlik k el a el, mint lehetőség. Kilenc éve, mar. 1977-ben Lengyelországban ? Pes- szereztem néptáricoktatói dip- mltam, lomát. Még ebben az évben sokfelé megkaptam a „Népművészet otthon Ifjú Mestere” címet. Az éle- iz em- tem összefonódott a tánccal, de ez azt is jelentette, hogy meg kellett ismernem azt a közeget; amelyből a táncok valók. 1978-ban kaptam meg a Népművelési Intézet „C” kategóriás művészeti oktatói engedélyét. Egy évvel később a Szövetkezeti Néptáncosok Országos Fesztiválján szólótánco- si nívódíjat nyertem. Van hivatásos táncos „B” kategóriás működési engedélyem, képesítésem a táncház vezetéséhez. Előkerült az ágas, vágtuk a hagymát, bográcsba került a remélt öreg gulyás. Ügy volt ez, mint mindenütt, ki-ki tett valamit hozzá. A szívét biztosan. — Elgondolnom is nehéz, hogy több mint tizenkét éve dolgozom táncpedagógusként. Csodálatosan jó emlékem az ürömi gyerekcsapat. 1976-ban Pest megyét képviseltük Kiskőrösön, az országos gyermek- táncfesztiválon, 79-ben Kalocsán a nemzetközi gyermektábor magyar résztvevői voltunk, és itt a magyar táncokat már a férjemmel együtt tanítottuk. Tulajdonképpen a tánc hozott össze minket és ebből valami jó született. 1980-ban Lengyel- országban a Magyar Úttörők Országos Szövetsége kiküldöttjeként szerepeltünk. 1980 meghatározó dátum az életünkben. Azóta élünk Mátészalkán. A Szatmár táncegyüttes nevét ismerik, Egy-egy produktum megjelenik a színpadon, de nem látszhat az, ami a teljesítmény mögött van. A hagyományőrzés és a színpadi táncművészet eredményeire épülhet egy-egy műsor. Ezt másképpen megcsinálni nem lehet, csak úgy, ha jelenében és hagyományaiban is tudom azt a tájat, amelyben élek. Sokféle tudomány ez, egy kicsit mozgalmi munka, de alkalmas arra, hogy az ember teljes életet éljen. A néprajz megértéséhez legalább annyira fontos a ma ismerete, mint maga a néprajztudomány. A táncházmozgalom, aminek bevallom, hogy szerelmese vagyok, nemcsak a tegnapot menti meg, hanem nagyon sok fiatalnak mássá teszi a mát. A bokrok levelére lassan rászállt a gépkocsik felverte por. Bármennyire szokatlan, lekell írnom, hogy a kushadó tüzűnkre rákiabált egy csalogány. — Nehéz elgondolni, hogy valamikor csak olvastam a csalogányról. Legfeljebb valamiféle természetrajzkönyvből tudhattam, hogy milyen a kis- kócsag, vagy éppen a barázda- billegető. A haza, annak egy szeglete azért is nagyobb érték nekem, mert táncosként jártam már sokfelé. Norvégiában 1979-ben, két évvel később Olaszországban. A Szovjetunióban 1982-ben, Vietnamban 1983-ban. Franciaországban ugyancsak 1983-ban szerepeltünk. A férjemmel együtt gyűjtünk, sokszor jártunk Erdélyben, a környező országokban, tehát ott, ahol ez a gyűjtés nemcsak lehetséges, hanem kötelező is. Most Belgiumból jöttünk haza. Mit mondhatnék összegzésül? A magam módján elégedett ember vagyok, noha szeretnék egyszer majd főhivatásul táncpedagógussá lenni. Nem arról álmodozom, hogy mint 1980-ban felléphetek a televízióban, hanem arról, hogy amit csinálok, azt jól csinálom. Ezt várnák el tőlem a mestereim is, Novák Ferenc, Foltin Jolán, Vásárhelyi László, Osskó Endréné, dr. Martin György, dr. Pesevár Ernő, Lányi Ágoston, Tímár Sándor, Simay Zsuzsanna. Mindazok, akiktől tanultam, hogy taníthassak. A tüzek meghalhatnak, megöregedhet rajtuk az öreg gulyás, de a parázs még sokáig meleg. Szalavári Anna immár második éve a Magyar Állami Balettintézet pedagógus tanszakának néptánc-társastánc tagozatának hallgatója. — A Tisza? — Jól érzem, jól érezzük itt magunkat. Lehet, hogy éppen ezért lesz valaki örökre adósa egy tájnak. A tájban élő embereknek. Bartha Gábor V---------—----------- ^ > Tavasz Mapoiszáp Késő délután megeredt az eső, fölverte az utcát. Kéreg alól a levelek rügy-fejecskéiket kidugták. Tavasz van! — locsogta a zápor s ahogy jött, máris elszaladt; s egy terhétől-hajlott faágon érett-sárgán csüngött a nap. Alatta két víg hegytető kosárként ringatta a völgyet; kapaszkodtam emelkedő kedvem fokain egyre följebb, első gyümölcsre éhesen, sűrű levű korai napra — könnyű lábakkal értem el a hegyeknél is magasabbra. Odalenn elhomályosult, majd eltűnt végképp, ami rossz volt. Erdő. folyó, hegy, város, út helyén ezernyi kis színes folt virított: kitárult az ország, tágult szűkülve: az egészet láthattam már, mint a pilóták, ha a felhők közül lenéznek. Még sosem volt ily közel, bár kisebb lett már, mint a térkép; folyóival, hegyeivel s lakóival szívemben elfért, ott dobogott, a szív helyén szabályozta a vér futását, hogy már nem is láthattam én — éreztem minden mozdulását. Kis ország, télből lábaló! Mélyében lüktetett a bánya — egy elmerült világ alól növő remények melegágya. Kertészei a hőt, a fényt az emberek közé kihozták; mint jövőnk bányászaiként a földalatti kommunisták. Az érzékeny földön lesett, ólat kerülgetett a róka múlt még, de a földművesek elűzték nyers jelzőkarókkal. Érc-táblára a betűket, állni az idők jégverését — törvényüket és nevüket ekéikkel a földbe vésték. És füstölt, sípolt, dohogott, kattogott, zúgott Magyarország, Anyagot szült és szólt jogot, segítve munkásai harcát, akik lármás kohóiban sorsunk nyersanyagát keverték s kedvüket mordul vagy vígan a lázongó vasakra verték, A szabad ország erejét éreztem s felnéztem a napra; Hazám a föld? Hazám a nép, csak ő emelhet ily magasra. Országot, népet — s mind ami belül van már, szívembe fért el -«* nem engedem kiirtani magamból másképp, mint a vérrel. ... Aznap született a fiam. Még csak egy fél nap óta élt, de ki élt alant, mindannyian roppant munkába fogtak érte. övé a szén, övé a len, neki fonnak, érte aratnak s övé a vers — a versenyen nem lehet, hogy hátul maradjak. Szerszámon csillan a jövő, fiam jövője — de nekem kell megvédeni; harcoljon ő már csak anyaggal, elemekkel. A fegyver az apákra Vár még, s ha a tavaszra jön a nyár: legyen már a fiuknak játék, mi nekünk élet vagy halál. In memóriám Két lecsapó villám között középen — mint kapufák közt — az aknák ívét figyelted, hogy a végzetet kivédd. Azt mesélték: látványosan vetődtél. Te nagy kapus, te örök mókamester, azóta sincs a játékban szünet. Rossz tréfa, hogy a világ nélküled játssza gyötrelmes-vad játékait. Rólad emlékezvén, barátod ujjai közül kiesnek a szabályok. De hát magamról is múlt időben beszélek. Én se támadtam fel halottaidból. J ÉllöVbdilt
