Kelet-Magyarország, 1986. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-27 / 201. szám

1986. augusztus 27. Kelet-Magyarország — Nyíregyházi Élet 1 NYÍREGYHÁZI ÉLET Sóstóhegyi sirámoK , Egy csendes jubileum Tisztelgés wr ■■ I az osok előtt 1979-ben létrejött Nyíregyházán egy nép­rajzosokból és nyelvészekből álló munka- közösség a tirpák-szlovákok kutatására dr. Németh Zoltán docens vezetésével. E téma alapfeladata: megvizsgálni a Nyíregyháza környéki szlovák etnikum elhaló népi kul­túráját, annak változásait a jelenben és a szlovák dialektust azokban a formákban, ahogy azt megőrizte a legöregebb szlovákul jól beszélő generáció. Ehhez az akcióhoz Szlovákiából néprajzosokat, nyelvészeket, történészeket, szociológusokat és geográfu­sokat is meghívtak. Azok a szlovák etnográ­fusok, akiket a jelenlegi kutató akciók ép­pen az etnikai folyamatok kutatására irá­nyítottak. nagy lelkesedéssel üdvözölték a nyíregyházi team meghívását és azonnal be is kapcsolódtak a munkába. A magyar ku­tatócsoport abból indult ki, hogy a szlová­kok mélyebben be tudnak hatolni a koráb­ban belsőleg zárt szlovák közösség etnikai fejlődésének problematikájába, mint ők — és nem tévedtek. A 24. órában A magyar-szlovák kutatók együttműködé­sének eredménye a „Nyíregyházi szlovák (tirpák) nyelvjárási és néprajzi emlékek” cí­mű periodikus kötetnek most jelent meg a harmadik füzete. A magyar kollégák mel­lett mindhárom kiadványban írt dolgozatot szlovák etnográfus is; az elsőben Michal Markus, a másikban Ján Koma, a harma­dikban Ján Botik és Marta Sigmundova. Michal Markus nevénél ide kívánkozik, hogy ő, Márkus Mihály tirpák-szlovák ember, az egyik Nyíregyháza környéki tanyabokorban született. Itt élt, tanult, és a második világ­háború utáni akció során Szlovákiába tele­pült át. Személyes benyomások alapján is­meri e nép kultúráját. Fiatal egyetemista­ként írta meg diplomamunkáját „A bokor­tanyák népe” címmel. E terjedelmes nép­rajzi monográfiáért kapta meg az egyetem­től a bölcsész doktori címet. Ezen kívül is egész sor írást publikált a tirpák-szlovákok kultúrájáról.) Ján Koma, az eperjesi szlovák múzeum munkatársa kutatása eredményeit a „Nyír­egyházi szlovák (tirpák) nyelvjárási és nép­rajzi emlékek” című évkönyv második szá­mában tette közzé. Mint írja, a negyven­oldalas tanulmányanyagban nem volt mód]a megvizsgálni azon változások folyamatait, amelyek a tirpák közösség belsejében zaj­lottak le. „Csak hivatalos és általános le­írást készítettem a kultúra állapotáról, tör­téneti áttekintésre törekvés nélkül. ..” A most megjelent harmadik kötetből (a Jósa András Múzeum kiadványa) kitűnik, hogy a magyaf-szlovák kutatócsoport rend­kívül értékes munkát vállalt'fel. A nyíregy­házi és Nyíregyháza környéki szlovák (tir­pák) lakosság nyelvi és néprajzi emlékeit tulajdonképpen a huszonnegyedik órában gyűjtik össze. A gazdasági fennmaradásért való küzdelem megszűnt a tirpákok számá­ra, szétszakadtak az évszázados elkülönülés gátjai. Az eredeti szlovák kultúra már leg­feljebb egy adott szűk közösség életének szükséglete, s vagy a megszűnés stádiumá­ban van, vagy pedig az emlékezetben áll. A múzeumi kiadvány megmutatja, ho­gyan lehet rendkívül izgalmas és nem csak a szakembereknek — bár mindössze ezer példányban jelent meg. A füzet első tanul­mányát Németh Zoltán, a tanárképző főis­kola docense irta az éppen most kétszáz éve mezővárossá lett Nyíregyháza életéből. Ezt az eseményt a tanulmány írója így adja tud- tul korabeli dokumentumokra való hivatko­zással: „A népes község kiemelkedvén lé- lekszámával a Nyírség községei közül, jog­gal kívánhatja már, hogy gazdáinak termel- vényeit, iparosainak készítményeit saját pia­cán cserélhesse ki. Ezt az óhajtást végre II. József császárnak Bécsben, 1786. november 23-án kelt szabadalomlevele teljesíti, amely Nyíregyházát örök időkre várossá declarál- ja és évi négy vásár tartására (.. .) felhatal­mazza, a rendes heti vásár napjául pedig a szombatot jelöli .ki.. .” A városban akkoriban kialakult körzetek (paléták) térképet pótló információkat ad­nak. A Rákóczi utca volt a Tokaji út, a Pa- zonyi út a mai Dózsa György úton futott., a Bocskai utca pedig az Orosi út nevet visel­te. A Kossuth utca pedig a betelepült orosz jobbágyok után — akik görögkatolikusok lettek — az Orosz utca nevet viselte. A Szaporább lépések? Tanyabokor, tirpák gazda szarvasiak a Szarvas-, a Csabáról települtek a Csabai utcán laktak, amely ma a Felsza­badulás útja. Létezett már a Közép utca, a Debrecenbe menő utca Fejértói út nevet kapta, jelezvén, hogy Újfehértó felé vezet. (A Szarvas utca sarkán nemrég elhelyezett „Szarvas paléta” táblával is adózunk a tir­pák-szlovák ősök emlékének, tisztelgünk művének. (Márkus Mihály: A bokortanyák népe című munkájában is ír arról, hogyan alakult ki a bokortanyák irányító szerveze­te, a tanyabírói intézmény. (A.tanyabírót a bokortanya gazdatársadalma választotta, csak annak volt választásra joga, akinek a tanyahatárban földje volt — írja.) Még szá­zadunk 40-es éveiben is külön, önálló köz- igazgatási egységek városunkban a bokorta­nyák. A korabeli körzeteknek (palétáknak) megfelelően „palétások” — körzeti tanács­tagok? — voltak a belső részeken is. Meg­tudhatjuk a könyvből, ki is volt a palétás, a szenátor, az utca- és a mezőbíró. Ma is igen érdekes a foglalkozásról készült korabeli statisztika. A kimutatásból kitűnik: a kora­beli Nyíregyházán tíz asztalos, 9 bakter, 111 csizmadia, 20 kalapos, 15 lakatos, 11 molnár, 11 nádkötő, 9 saiétromos, 14 szűcs, 19 szabó, 22 varga dolgozott. Volt kocsmáros, kalmár, pásztor, geomatra, pintér, pecér, malombíró, fazekas és festő is. Pctrilcovics, SzolcoL. Sokak figyelmébe ajánlhatjuk az egykori mezővárosban lakók neveit. (Annál is in­kább, mivel e nevek közül igen sokat ma is megtalálhatunk Nyíregyházán.) Petrikovics, Fabula, Pluhár, Merkovszki, Szuhánszki, Szofcol, Stevanyik, Zatureczki, Simkó, Fedor, Petruska, Szekretár, Liskán, Gyuris, Kiszely. Bohus, Krajecz, Veczán — hogy csak néhá­nyat említsünk. A közreadott végrendele­tekből az is kiderül: miből, s hogyan élt egykori tirpáklakosság a bokortanyákon és a városban. Ha még arra is kíváncsi valaki, hogyan beszéltek, hogyan tartottak rendel saját környezetükben, mint intézték hivata­los ügyeiket, arra választ kap a könyvben. Németh Zoltán rendkívül értékes tanul­mányát így fejezi be: „Ebből és egyéb levél­tári iratokból is az derül ki, hogy a század- forduló táján, a 19. század elején egyre ke­vesebb községÍTvárosi anyag készült ócseh nyelven (tehát a csehek és a szlovákok kö­zös írott nyelvén), és mindinkább a magyar nyelv kerül előtérbe — az általános két­nyelvűség elterjedésével. Mindez velejárója annak a változási folyamatnak, amelynek részeseit — az első szlovák telepeseket, az itt élt magyar és más lakosságot és utódai­kat — mintegy 70 éven át hogyan kísérhet­tük nyomon néhány levéltári irat részbeni megismertetésével. A kötet záróműve, Ján Botik, Marta Sig­mundova A nyíregyházi tirpákok népvisele­te című tanulmánya külön érdekesség. Gaz­dag levéltári irodalomra is hagyatkozva, ké­sőbb pedig a régi fényképek, illetve a leg­idősebb nyíregyháziak közlései alapján fog­lalkozik a szlovákok letelepedésétől kezdve népviseletük alakulásával. Külön szól a női és a férfi viseletről, a fejfedőről és a lábbe­liről, külön a gyermek-, az ünnepi és a ri­tuális viseletről, a viselet-kiegészítőkről, a szolgalegények és a szolgálók viseletéről, a viselet készítéséről, tisztításáról, tárolásáról, a hozomány ruhadarabjainak leírásáról. A kétszáz éve lett — s minden jel szerint csendes jubileumát ülő — mezőváros, Nyír­egyháza előtti tisztelgés is ez a kiadvány, amelyet Erdész Sándor rendezett sajtó alá nagy szakértelemmel, a néprajztudós alapos­ságával. A kötet lehetőségeit szinte túlha­ladva illusztrációkkal is kiegészíti a szlo­vák-tirpák lakosság egykori életének bemu- I tatását — 'a házasságot, a közösségi összejö- I veteleket, a felnőttek és gyerekek ruháza- | tát. a ma már alig-alig ismert munkaeszkö­zöket. K. J. Riportom végkövetkeztetése — ha szokat­lan is — mindjárt az első sorokba követe- lődzik: Sóstóhegy többet, sokkal többet ér­demel; ha már a fél lépésnyi „előreterve- zést” megoldani nem tudtuk, legalább a hát­rányokat kellene szaporább lépésekkel be­hozni. Két délután kiadós beszélgetései, a nyír­egyházi külterület Utcáin járókelőkkel és az óvodavezető irodájában a körzet választott vezetőivel (párt, népfront, tanácstag) foly­tatott viták győzték meg az újságírót arról, hogy ennek a településnek az ügye mellé álljon. A legidősebb sóstóhegyiek arról beszélnek, hogy egykor Nyíregyháza szőlőskertje volt ez a vidék. Még pár évtizede is mindössze három utcája tömörítette az itt lakókat: az Aranykalász sor, a Nyírség és az Úttörő ut­ca. Persze ebben a több kilométeres átmérő­jű körben — amivel többé-kevésbé behatá-' rolható a település — már a hatvanas évek elején pontosan 500 gyermek járt iskolába. Ma a térképen 70 utcája van Sóstóhegynek, lakossága nyolcezerre szaporodott és a növe­kedés nem állt meg. A hely történetéhez tar­tozik az is, hogy réges-régen ennek a terü­letnek a fele Kótajhoz, fele Pazonyhoz tar­tozott. (Ez akkor volt, amikor a szőlők nap­számosainak munkakezdését és végét a Be­tekints csengőjénekkondulása jelezte). 1952- től Nyíregyházához tartozik közigazgatási­lag, de volt olyan időszak, mégpedig a hat­vanas években, amikor önálló tanácsi ki- rendeltsége is volt. Mi tagadás, amikor egy- egy elkeseredett hangulatú lakossági fóru­mon, legyen az a népfront, a tanács által kezdeményezett gyűlés vagy egyéb közéleti összejövetel, a leghevesebb hozzászólók ma is kimondják: „lennénk inkább önállóak vagy tartoznánk máshová, csak ne a megye- székhelyhez.. Az itteniek döntő többsége egyhangúan állítja: nem az elszakadáson, nem a távol­ság növelésén kell gondolkodni, hanem ép pen azon, miként kerülhetünk sokkal köze­lebb a városhoz. „Nem érezzük, hogy ellen­szenv kíséri törekvéseinket, de azt igen, hogy óriási lépéshátrányban vagyunk a vá­ros más külterületeihez, példának okáért Borbányáhöz képest; itt csak akkor kerül sor valamire, s többnyire részmegoldásra, éspedig tűzoltómunkával, -ha már ég a ház” — hallom egyik beszélgetőtársam kifakadá- sát, s ezzel mindenki egyetért Sóstóhegyen. Az itt élő emberek világosan értik, me­lyek azok a feszítő gondok,: amik e keserű kijelentéseket szülik, hiszen azt is megfo­galmazzák az emberek, hogy viharos idő­szak után küzdelmes jelenük a legkevésbé sem arányos a lakosság és a helyi vezetők lépéseivel, törekvéseivel. A legfőbb gond. hogy a lakosság gyors növekedését nem követte a kereskedelmi és szolgáltatási ellátás, és a közlekedés fejlesz­tésének legalább hasonló üteme. Korábbi el­hamarkodott intézkedések eredménye pél­dául. hogy ma öt olyan kis üzlet látja el a sóstóhegyieket, amely összességében sem ér annyit, mint egyetlen ABC áruház. (Igaz, belátható időn belül ABC-je lesz a körzet­nek!) A sóstóhegyiek elmondják: — Ha a legjobban ellátott kis bolt (ma­szek) egy nyári hónapra bezár — mert be­zárhat, neki is jár a pihenés —, szinte elvi­selhetetlen a helyzet: friss kenyér nincs, megromlik a tej. Az áfész-bolt ilyenkor nyá­ron az idegenforgalom miatt zsúfoltabb, mint bármikor. Ha valaki tejet és kenyeret akar venni, kétszer kell sorbaállnia, mert az egyik reggel, a másik délben kapható. A la­kosság 70 százaléka a városban dolgozik, de mire hazaér, már zárva találja a boltokat. Marad hát a cipekedés a buszon, mert nem mindenki autós. — A tanácstag interpellált: növeljék az öt kis üzlet árualapját. Az ígéret megszüle­tett: a termelésellátási felügyelet intézke­dik. Csakhogy a boltok egészen másfajta vá­laszt kaptak: nincs rá mód... — Ha megépül az új ABC, lesz-e benne ipaircikk is, hiszen ha például mosógépet vá­sárol a sóstóhegyi ember, a gép árához jó 300 forintot hozzá kell tennie a szállítás mi­att. .. (Utcán és irodában özönlenek a kérdések, állítások, s ha nem is vehettem részt azon az emlékezetes 1984. december 12-i viharos „falugyűlésen”, riportutam nyomán is elkép­zelem, s megértem annak hangulatát.) Valaki megemlíti: — Mi nem csak (követelőzünk. Amikor ki­harcoltunk magunknak egymilliót, úgy dön­töttünk, bővítjük az iskolát, hozzátesszük a Lakosság tekintélyes értékű társadalmi mun­káját is. (Ez a 2 millió 200 ezer forintos társadalmi munka rekordidő alatt, fél éven belül tető alá hozta az iskolabővítést, és a tanács újabb másfélmillióját a berendezésre költhették.) Az egyik helyi vezető elmondja: a lakos­ság jó szándéka, összefogása már bizonyított dolog. Most a bekötőút megoldásához is jut­na még a lelkesedésből... Mert ez a soron következő nagy-nagy gondja Sóstóhegynek. Ilyen véleményeket hallok: — A sorompó fizikailag-földrajzilag elvá­lasztja, elzárja ezt a külterületet a várostól, de úgy tűnik, a gondok megértésének is so­rompója ez... — A sorompó miatt a Volán nem képes járatait sűríteni, mert ha ezt teszi, egymást érik utol a félóráig is lezárt átjáróban... — Egy kilométernyi átkötőút építése meg­oldaná a problémát, s ha ez megvalósulna, öt percnyire lenne tőlünk a Jósaváros. — Ha ez az útépítés sokáig késlekedik, éppúgy járunk vele, mint az ABC-vel: a 24. óráig várunk, pedig most az egyszer jó len­ne elébe menni azoknak a problémáknak, amelyek újabb és egyre magasabb hullámait verik a feszültségnek. Azzal itt mindenki tisztában van, hogy a város kasszájában nincs annyi pénz, hogy valamennyi gond azonnali megoldását elő­segítse. Az is tény, hogy a lakosság anyagi terhelése is elérkezett egy bizonyos -tűrés­határig. E tények ismeretében születnek ilyen vélemények: — Kötvényt -kellene kibocsátani... — Megfontoltabban kellene végezni az újabb telkek osztását, mert ha tovább nö­vekszik itt a lakosság, a gondok még a mos­taninál is súlyosabbá válnak... — Ha a Sóstóhegy fejlesztéséről döntöt­tek, alapos előrelátással fel kell mérni az infrastruktúra fejlesztésének lehetőségét is... — A telekvásárlót jó előre tájékoztassák arról, mi vár rá e tájon, s ne utólag csalód­jon, ne utólag panaszkodjon, hogy mit ka­pott a pénzéért (közművesítés, közlekedés, ellátás, szolgáltatás stb.) Sorolhatnám még a véleményeket, a pa­naszokat (például a kisipari szolgáltatások hiányáról, a saját telken történő építés en­gedélyezésének hiányáról), ugyanakkor le­írhatnám mindazt, amiről elismerően be­szélnek a sóstóhegyiek (óvodájukról, részben iskolájukról, a néhány szerényen bontakozó megoldásról). Reálisan, józanul látják az itt élő embe­rek a fejlesztés akadályait és a lehetőségeit is. Ere utal az a mondat, ami beszélgetése­im során mottóként minduntalan visszatért, s amit újólag idézek: — Nem elszakadni, felzárkózni szeretnénk. Éspedig nem is nagyobb léptékkel, mint Nyíregyháza más külterületei. De olyan lép­tékkel mindenképpen. (Riportutamon beszélgetőtársaim voltak az Úttörő, a Fácán, az Aranykalász utcák sok lakója, valamint Görög Istvánná, a Vö­rös Csillag Tsz párttitkára, Kanócz József, a. sóstóhegyi alapszervezet párttitkára, Ajler Ferencné, a 20. körzet tanácstagja, Madura János, a HNF körzeti bizottságának elnöke, Lábossá Gusztáv, a HNF körzeti bizottságá­nak titkára.) Szilágyi Szabolcs Egy új utca a sok közül: a Csaba utca

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents