Kelet-Magyarország, 1986. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-20 / 196. szám
Ulf ÜNNEPI MCUttKUT 1986. augusztus 20. Móra Ferenc: Földhözragadt János története I genis, egyszerűen csak Földhözragadt János. Ez nem olyan szép név ugyan, mint a Gamborrú Hab ók Fügedi vagy a Laskafülű Csonka Keserű, de azért őróla is igen szép történetet tudok. Érdemes azt följegyezni a kéménybe korommal. Földhözragadt János nem volt mindig földhöz ragadt ember, de mindig szeretett volna az lenni. Ez már vérében volt a hetedik öregapja óta, akit talán a Dózsa György idejében vertek agyon, mint földigénylőt. Ez a János nyilván sohase hallott Dózsa Györgyről, se a hetedik öregapjáról, de azt meg bizonyosan nem tudta, hogy minek hívták a dédapját. A Jánosoknak nincsen családfájuk, és ha volna, akkor kapanyelet csinálnának belőle, hogy ne kelljen azt is pénzen venni. A Jánosok családi hagyományai csak addig tartanak, ameddig az akácfa kereszt kilátszik a temetőben a gaz közül. Mikor aztán az akácfa kereszt elkorhad, elkeveredik a homokba az ősök emlékezete is, és többet a kakas se ku'korít utánuk. Pipacs lesz belőlük és szarkaláb meg keserű lapu és búzavirág, és mikor a Jánosok kis masza- tos kölykei azt játsszák, hogy „sör-e, bor-e, pálinka-e?” és összerágják a keserű pipacsbimbót, akkor egészen bizonyosan nem jut nekik eszükbe, hogy ők most a tulajdon őseikből élnek. És mégis úgy kell lenni, hogy a sehol föl nem jegyzett emlékezetű Jánosok, akiket ezer esztendő alatt megevett a magyar föld, ezekkel az istenkéz vetette vadvirágokkal üzengetnek föl a mindenkori Jánosoknak valamit, ami beleeSzi magát a csontjukba, a vérsejtjeikbe, és amit a tudósok és a költők úgy hívnak, hogy: földéhség. A pillekergető gyereknek üzennek a papsajtvirággal, a suhanc- nak a szagosbükköny piros csokrával, a kicserzett tenyerű, lehajtott fejű Jánosoknak a búzakalásszal. Ó, azért nem kell kiszán- tatni és bíróság elé állítani a reves csontokat, hiszen nincsen az ő üzenetükben semmi bújtogatás! Csak valami törvény van benne, valami nagyon ősi törvény, ami egyidős a teremtéssel, s amit végrehajt a pók, mikor magának szövi a hálót, a madár, mikor magának rákja a fészkét, s a mókus, mikor magának takarítja be a bükkmagot. De tudnivaló, hogy ezek oktalan állatok, s nincsenek olyan okos berendezéseik, mint az emberi társadalomnak, amely tudott magának más törvényeket csinálni, mint az erdei és mezei vadaké. Attól se kell félni, hogy a Jánosoknak valami rossz szándékuk volna, és destruál- ni akarnák az emberi törvényeket az ősi törvényekért, ó, dehogy! a Jánosok nem tudnak latinul, és az ősi törvény alszik a lelkűkben, mint a tejútban a fény. Ha néha csillámot vetne is, a Jánosök rászorítják a nehéz tenyerüket, mert tudják, hogy mindennek úgy kell lenni, ahogy van, és hogy minden a jó Isten rendelése. A mi Jánosunk sem csinált soha semmiféle ribilliót. Azok közül a békességes Jánosok közül való, aki mikor elvitték embert ölni, és a lengyel fényárén hasra fekve várta a halált, a srapnelek csipogása közben belemarkolt a föltúrt földbe, szétmorzsolta, a szagát beszívta, a nyelve hegyére vette, és hátraszólt a tisztjének: — Hadnagy úr, ez ám a föld! Nem tette hozzá, hogy „hej, ha nekem ilyen volna!” Pedig egy kis pálinka is tüzelt benne, mert kellett a sturm- hoz a szíverősítő, de még attól se gondolt olyan bolondságot, hogy őneki tulajdon földje legyen valaha. Hanem aztán, mikor öt esztendő múlva az ő falujukban is kidobolták, hogy földosztás, lesz, akkor ő is fölment a községházára az urakhoz, hogy neki is írjanak földet. — Hát aztán mennyi földet igényel kend? — kérdezték tőle. Mikor János azt mondta, hogy két holdat, a jegyző úr is rábólintott meg a városból való nagyságos bíró úr is. De a környékbeli urasá- gok is ott toporogtak, s azok elkezdtek morgolódni. A többinek egy hold is elég volt, minek kellene neki kettő? János sokkal jobban megijedt, mint mikor a gépfegyverek kotyogtak. Alig tudta elmotyogni, hogy hány szájat kell annak a két holdnak jóllakatni. Ő meg az asz- szony kettő; meg a négy gyerek, az hat; a tehetetlen apját, anyját is ő tartja, az nyolc; de kilencediknek még az öregszüle is ott van, a felesége nagyanyja. — Vén ebre már kár a korpa — mondta egy különösen mérges uraság, ami olyan szép közmondás, hogy mindenkinek el kellett rá magát nevetni. János is mosolygott, mint a dézsmabárány, és szeretett volna azzal a közmondással válaszolni, hogy „aki pedig nem akar megvénülni, akasz- sza föl magát”. De a jegyző úr közbeszólt, hogy János mindig derék ember volt, a komenistákhoz se állt be, s erre a bíró úr, az Isten áldja meg érte, megítélte Jánosnak a két hold földet. így lett Földnélküli Jánosból Földbirtokos János az idei tavaszra. Igaz, hogy a földecskének egyik sarka tocsogós csincsés volt, ahol csak pióca termett, aztán egy kis valkszik is holt- tetemkedett rajta, amibe nem lehet mást vetni, csak bukfencet — de azért János soha olyan vidáman nem nézdegélt a világba, mint az idei tavaszon. Hét nemzedék elfénytelenedett szemének a ragyogása tért vissza a tekintetébe, mikor körülhordozta a maga földjén. Ha János alanyi költő lett volna, ódával szentelte volna meg ezt a pillanatot, így azonban csak a Mi tvisz kutyát rúgta lágyé- kon, mikor az előre akart szaladni, hazatérőben a birtok föltekintéséből. — Hohó, azt hiszed, majd ezután is te mégy előre? Majd csak utánam. Mitvisz, utánam! Ezután már így lesz. Persze, már akkor megkésett János a szántással, mikor így átvette az impériu- mot a két holdon, és különben sem volt se igája, se vetőmagja, se semmije az égvilágon. De most már volt becsülete, és arra kapott interes pénzt. Ebből leduggatott a földecskébe egy kis krumplit, babot, paprikát, paradicsomot, mit. Csupa nem nagy munkájú palántát, amivel az asszony meg a gyerekek is el tudnak piszmogni. Ö maga János, ezután napszámba adja a maga erejét, mint eddig, s olyankor megint előtte leffeghet a Mitvisz. Csak egykét esztendeig, míg a gyerekek embermunkára valóvá serdülnek. Akkor majd a gyerekek túrják a más földjét, de ő már csak a magáét szántogatja. Péter-Pálkor fogta is a kapát János, és elindult részt keresni, más célszerű szegény ember módjára. Tíz-tizenkét nagy uradalom a környéken, ötezer holdasok, tízezer holdasok, s Jánost mindenütt kedvelték az ispán urak, mert tudták róla, hogy jó dolgos, és az erkölcseiben sincs kivetnivaló. — Kell-e a munkás, uram? — köszönt be János az első majorba. Az volt a válasz, hogy a munkás igen, de aki maga is gazda, az csak menjen a maga földjére. Ez az uraság parancsa, így adta ki még az ősszel a földosztáskor. És ahová beköszönt János, mindenütt azzal fogadták: — Hja, kend az a híres? Kendnek kellett a két hold föld? No hát, menjen kend dolgára és ne vegye el a keresetet a szegény embertől. És így maradt János az idei nyáron rész nélkül, és így nem kellett az idei őszön sehol se kukoricatörőnek, se cirokvágónak, se répaszedőnek. Nem használt se imádkozás, se káromkodás, hiába kínálkozott fűnek-fának, hiába kérdezte, hogy mit eszik ő kilencedmagával a télen, mindenütt azzal fizették ki: — Egye meg kend a földjét! Mire a földjén elhervadt a varjúmák is, akkorra János belátta, hogy nagyot vétett. Nem tudni ugyan, hogy mi ellen, mert törvény adta neki a földet, a nevét is tudja, birtokreformtörvény a neve— de hát minek már azt keresni? Jó keresztény létére szán- ja-bánja bűnét, jóvá is akarja tenni. A múlt héten fölment a községházára, és bejelentette a jegyző úrnak, hogy vissza akarja adni a két hold földet. — Sok baj van kendtekkel, János — tolta föl a jegyző a homlokára a pápaszemet. János megfogadta, hogy soha többet az életben nem lesz vele baj, csak még most az egyszer szabadítsák meg az urak a földtől. De minden okvetetlen, mert ő másképp kénytelen lesz agyonverni az egész családját, és kilencedmagával beletemetkezni a földbe, hogy egy kis hasznot lásson belőle. Orosz Ilona nagy útja A kommunista párt irodája akkor Danyi János házában volt. Gyűlés után, az esti szürkületben, főként a hangadó asszonyok tömegbe verődtek és kővel dobáltak a házra. Ezt követően egész éjjel jártak a kocsik. A község virrasz- tott. Félve figyelték, kit visznek el. — Hatéves voltam akkor — mondja Orosz Ilona — szüleim félelme engem is elővett. Életemben először igazán féltem. Volt egy mostoha nagyapám, azt is elvitték. Miért történt és hogyan, nem tudom. A felnőttek akkor nem beszéltek. így emlékezem az iskolák államosítására. Mi görög katolikusok voltunk, görög katolikus iskolába írattak, de egyházi iskolába én már sohasem jártam ... Az iskolákat államosították. Ami a forró fejű embereknek véresen komoly, nagy ügy volt, az az apró lelkeket kevésbé érintette. Orosz Ilona akkori sorsában mindegy volt az iskola színe. — Mindig szerettem tanulni és mégis keveset tanultam. Sorsunk alakulásában — legalábbis az én gyermekéveimben — nem az iskola, a föld határozott. Túlzottan is a földért, a föld közelében éltünk. Az én szüleim gazdálkodtak. Volt 12 hold földünk, azt műveltük és jószágot tartottunk. A gyermekeknek is dolgozni kellett. Van egy bátyám, két évvel idősebb — most főraktáros a szövetkezetben — a sok munka őt terhelte. Édesapám, édesanyám is beteges volt, így aztán gyakran kivettek bennünket az iskolából, mert a krumplit kapálni kellett, törtük a kukoricát, egyszóval dolgoztunk, mint a felnőttek ... Arattak 1951-ben. A lány dolga az volt, hogy legeltessen, vigyázzon a tehenekre, amíg a szülei a burgonyában voltak. A jószág ment, jobbnál jobb tarlófüvet keresett és talált. A gyermek viszont rácsodálkozott egy addig nem látott dologra. — Sok embert láttam. Kaszás férfiakat, marokszedő asszonyokat és lányokat. Szép élményem ez abból az időből. Azok ott olyan vidáman voltak, mi pedig egyedül a határban. Mondtam is ezt édesapámnak, aki megtiltotta, hogy még egyszer arra menjek. Azok ott téeszcsések — mondta —, azokhoz semmi közünk. Apám nem volt haragban a szövetkezetiekkel. Nem volt velük semmi bajunk. Nekik volt inkább bajuk, mert a mostani eszemmel már tudom, kívülről, messziről szép volt az aratás, de sokat és gyakran viszálvkodtak. Örökké elnököt cseréltek és mindig szegények voltak. A lány nőtt, szinte már eladósorba került, amikor bekövetkezett a tragédia, meghalt az apja. Fivérét katonának vitték és rászakadt a gazdaság minden gondja. — Nem csak aratni kellett, de felálltam a cséplőgépre. kévevágónak és lány létemre zsákoltam is. Áldatlan sorsunkban lett volna megoldás. Édesanyám váltig biztatott, menjek férjhez. Volt is jelentkező nem is egy, de én nem akartam. Nem akartam, hogy valaki azért vegyen el feleségül, mert földet kap velem, lovat, tehenet és mindent. . . Mi lett volna, ha . .. ha később, esztendő múltán nem járják a falut a tsz-szervezők. — Nem volt nehéz meggyőzni az édesanyámat, hogy lépjünk be. Arra. hogy férjhez megyek, nem számíthatott, és hogy a sok munkát nem győzöm, tudta. Aláírtunk. Édesanyám nevén adtunk be mindent, de én dolgoztam helyette. Mezei munkás lettem és jól éreztem magam, sokkal jobban, mint bármikor. Idő múltán az irodába tettek. Tudták rólam, hogy az iskolában jó tanuló voltam, hogy a számtan jól ment nekem. Szerencsémre akkor még kevés volt a képzett adminisztrátor, olyan embereket tettek az irodákba, akikről feltételezték, hogy érnek valamit. .. Nyolc hónapig volt bérelszámoló Orosz Ilona, amikor azt mondták, legyen könyvelő. Ez már komolyabb feladat, hozzáértést igénylő megbízás volt. — Nem féltem attól, hogy kudarcot vallók. Ellenben eszembe jutott, hogy gyermekkoromban menynyire szerettem volna továbbtanulni. Sajnos tanulni akkor nem lehetett. Miután könyvelő lettem, elhatároztam. tanulok. A termelőszövetkezet vezetői is biztattak. Nemcsak ígérték a segítséget, segítettek is. 1961 őszén iratkoztam be a közgazdasági technikumba. Közben elvégeztem egy növénytermesztő szakmunkástanfolyamot, mert azt mondták, itt a tsz-ben egy szakma sohasem árt. Nem is ártott. Szóval 1965-ben befejeztem a technikumot és már mentem is tovább. A Debreceni Agrártudományi Egyetemen államvizsgáztam . .. Eltelt az idő. Mikor is volt az, hogy szenvedélyektől fűtött asszonyok nem akarták az állami iskolát? Mikor is volt az, hogy a földhöz kötött szülők nem akartak gyerekeiknek semmilyen iskolát? Talán nem is érdemes már erről beszélni, hiszen minden jó, ha a vége jó. Orosz Ilona is megkapta jussát, rátalált jogára. Annyit tanult, járt iskolába, hogy az már szinte két embernek is elég. Közben szabad akarata szerint föld nélkül és érdek nélkül emberére talált. H umicskó Miklósné Orosz Ilona Balsán él. Férje gépész a regionális vízműnél. Két fiút nevelnek. Házuk, lakásuk szép és korszerűen berendezett. — Nekem a föld már csak így kell, ahogy van. Ott bent a közösben. Ha belegondolok, hogy a nehéz munkától sokszor még lélegezni sem tudtunk ... Hát nem jobb így, hogy az emberi erőt pótolja a kombájn .'..? S. E. Czinder Antal rajza.
