Kelet-Magyarország, 1986. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-20 / 196. szám
KH ÜNNEPI MELLÉKLET 1986. augusztus 20. Most 140 éve Tiszadobon Megtörtént az első kapavágás Gyalogbeszélgetések Széchenyi homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek Kétmillió hold yíz alatt Ki tudja, az ünneplő soka- dalomiban volt-e valaki Szé- chenyin kívül, aki bízott a vállalkozás sikerében? Mert hány meg hány nagyszabású terv született korábban a Tisza szabályozására, s halt hamvába, mielőtt csak hozzá is kezdtek volna!? S most nem is csak egy helyi jelentőségű munka kezdéséről volt szó. Hanem az egész Tisza völgyének megreformálásáról. Hány meg hány csatát kellett azért megvívni, hogy magát a tervet elfogadtassák! Szegény Vásárhelyi is annak lett az áldozata ... Pedig a század negyvenes éveiben úgy tűnt, végre, s különösebb akadály nélkül hozzákezdhetnek a soha nem látott méretű munkálatokhoz. A szabályozás híveit segítette a Tisza sok évtizedes árvizes periódusa, mely az 1844—45-ös években csúcsosodott, mikor Szeged alatt másfél évig a víz el sem hagyta az árteret. Nem sokkal korábban készült egy felmérés, miszerint a Tisza völgyében több mint kétszázezer holdat borít állandóan víz, de a kisebb áradásoknál is kétmillió holdra rúg az árral sújtott terület, nyolcszázötvennégy községet érintve. Az 1846 januárjában alakult Tiszavölgyi Társulat volt hivatva rendet teremteni a tájon. Vásárhelyi Pál dolgozta ki az ármentesítés és a szabályozás tervét, s Széchenyivel az élen megkezdődött a csata. A kétkedők meggyőzése. A társulat egyik viharos ülésén kapott szívszélhűdést a műszáki igazgató, Vásárhelyi is, s egy ilyen ülés után fakadt ki Széchenyi is: „ ... a Tisza völgyét egy-két félszeg rendelettel, akarom is nem is- féle munkával, s néhány nyomorult forintocskával, kivált rövid idő alatt rendezni nem lehet, hanem hogy ily óriási munka ... véghez hajtására .. . rendkívüli erőfeszítés, s kivált minden anyagi és szellemi tényezőnek . . . egybehangzó mozgásba tétele kívántatik meg.” S 1846. augusztus 27-én elérkezett a nagy nap, Tiszadob alatt az urkomd magaslaton megtörténh etett a jelképes kapavágás. A Vásárhelyi-emlékmű előtt. De miért éppen pont Szabolcsban, pont Tiszadob határában? Idős, majd nyolcvanéves férfi áll Vásárhelyi hatalmas szobra előtt. Kuki Lajos, ti- szadobi igazgató tanító. Vékony, szíjas ember. És fürge észjárású, ismeri töviről hegyire az egész Tisza-szabá- lyozás történetét. Vásárhelyi háta mögé, túl a fákon mutat. Meg sem állt a Hortobágyi»... — Látják ott tova azt a nagy síkot? Ha itt kilépett a Tisza, meg sem állt a Horto- bágyig. De elbltangolt az messzebb is. A nagy időt megélt dobiak emlékezete szerint egy-egy nagyobb víznél egészen Karcagig elcsó- nákázhatott az ember. Gond nélkül, egyenest, toronyiránt. Csoda-e, ha a szabályozás legádázabb ellenfelei pontosan Debrecenben éltek? Az évente kilépő folyó termékeny legelővé tette a Horto- bágyot, virágzott a rideg állattartás. Jó pénzt hajtva a cívis városnak. De gátat mosva a gazdasági fejlődésnek, egyáltalán a továbblépésnek. „Gondolják a saját hírnevem öregbítése végett vállaltam én e feladatot? Gondolják, öregedő fejjel szükségem volt nékem e hivatalra?” — kérdezte a sértett Széchenyi az akadékoskodó debreceni polgárokat. A nyugdíjas igazgató folytatja a történetet. — Dobi kapunak is nevezték ezt a helyet, ahol most az emlékművek állnak. Ideérve a Tisza már teljesen lelassult, itt szabadulván meg minden hordalékától. Gtt szemben torkollik bele a Safegyverrel vett részt a szabadságharcban. Az osztrák hatóságok távollétében ítélték halálra, s végezték ki jelképesen Budán, a forradalom más nagy egyéniségeivel egyetemben. •• Üzenet az unokáknak A három nagy magyar szellemét ma három karcsú, égbe szökő emlékmű idézi. Bozontos tiszafák, kőrisek, tölgyek őrködnek alattuk. Az árnyékban gyermekek hancú- roznak. S felnőttek hűsölnek. — Jó napot, igazgató bácsi! — bújik ki a puszpángbokor- ból egy meglett férfi. Kuki Lajosnak ráncba szalad a homloka, csodálkozva kérdi. — Mit keresel te ott fiam? — Ezek a gyerekek elütötték a tollaslabdájukat... Az unokák megszeppenve állnak a nagyapa és az igazgató bácsi előtt, akit pedig nem is láttak még. Leninvá- rosban élnek, most látják először Széchenyi emlékművét is. De nem lehetett velük bírni. Nagyapjuk, nagyanyjuk annyit mesélt már e helyről . . . ! — Aztán olvastátok-e az emlékmű feliratát? — Tudják már azok kívülről, igazgató bácsi! — És te emílékszel-e még rá lányom ? A gyerekek nagyanyja, Zsóri Gáborné tiszadobi lakos halkan mondja a majd fél évszázada megtanult epigrammát: „Két hatalom versenge soká e róna bírásán: / Emberi szorgalom és a vizek eleme. / Széchenyi lett bíró, a Tiszát medrébe szórttá / Szózata, s a nagy tér im szabad és a mienk!” Szikrázik a nyár. Forró kemence az augusztus. Szellő sem mozdul, állni látszik a Tisza is. Nyárfák tűnqdnek a parton, az idősebbje tán emlékezik is. Egy száznegyven évvel ezelőtti napra. Tikkasztó nyárutó volt, az urko- mi dombon emberek százai. Ünnepi szónoklatok, megriadt mezei vadak... És akikor a soka- d alomból kivált egy ember. Égő tekintetű, bozontos szakállú férfi. Kapát vett a kezébe, belevágott a földbe. Szikrázott, pengett a csont- száraz föld és Széchenyi homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Mert A három magyar összefogásának jel- Széchenyi István képe. volt az a férfi, aki e lehetetlen vállalkozásba kezdett, ásóval, kapával indulni a Tisza meg- zabolázásóra. Kanállal kimerni a tengert. jó, az is igyekezett feltölteni a medret. Szóval ha egészen kicsi is volt az áradás, Dob alatt egészen biztos, hogy kilépett. Jellemző, hogy a múlt században még a nagyváradiak is azt kérték a nádortól, hogy mielőtt hozzákezdenének a Körös-völgy szabályozásához, előbb a Tisza mentén teremtsenek rendet. Ott is a dobi kapu megszüntetése legyen az első! A munkák megkezdése előtt háromszor is járt e tájon a legnagyobb magyar. Egyrészt, hogy szemrevételezze a vidéket, másrészt hogy híveket toborozzon. Mert a szabolcsi nemes szemernyit se volt különb a debreceni cívisnél. Egy helybéli arisztokrata, gróf Andrássy Gyula állt mellé. Hogy megalakulhatott a Tiszavölgyi Társulat első vidéki osztálya, az Alsószabolcsi Vízszabályozási Társulat, az is jórészt neki köszönhető. S hogy milyen a sors, az Andrássyak egyik legnagyobbika később eltávolodott régi barátjától. Széchenyitől. É desanyám tanított egyszer, szomorúan régen, hogy az emberül élésnek két nagy tudománya van. Az egyik egyszerű: szépen adni, ha adunk, a másik már sokkal nehezebb: szépen, méltósággal fogadni azt, ha valamit kapunk. Kemény tudomány volt az egy kisgyereknek. A Tisza gátján sétáltunk, valahol Jánd alatt. Lábszárközépig sárga volt a lábunk a virágok porától, fácán röppent fel a lábunk előtt, hangosan, kiabálva, hogy ráfigyeljünk, és nem a fészekre, amelyben azóta sem tudom, hogy tojások voltak-e még, vagy fácáncsirkók. Adni és elfogadni. Mindkettő akkor igazán emberi, ha már-már észrevétlen, ha megszokott, ha természetes. Mindig szerettem gyalogom. Köszönni, vagy visz- szaköszönni az idegennek, beszélgetni kötetlenül, cél nélkül, szabadon, magáért az ismerkedés tiszta öröméért. És ha feljegyzéseim maradtak ezekből, azok teletömték fiókjaimat. Magamban úgy hívom őket: gyalogbeszélgetések. Ügy élünk együtt a történelemmel, hogy jóformán észre se vesszük. Két ember tol a kocsordd hídra kínlódva egy szénával rakott kéziszekeret. Nem a szekér nagy. A két ember öreg. Honnan, hová, miért, kinek? Míg segítettünk a szekérnek és szusszantunk egyet a túloldalon, kiderült: hetvennyolc éves, az ember, hetvenhat az asszony. A „birtokon” voltak cselédek. Két holdra házasodtak, hat gyereket neveltek. Nyugdíjasok, de jószág még van otthon, most már nem maguknak, az unokáknak, mert az is van kilenc ... Hat élő gyerek, öt városban. — Megélnének azok nélkülünk, mert tudja, ha mi valamikor összejöttünk egy- egy háznál, és pálinka is kikerült, akkor azt megkevertük vízzel, hogy jusson két koccintásra. Ha nem volt? Daloltunk magunknak, de ezek már dalolni se tudnak. Nem tudtam mit kezdeni a mondattal, a két, ma is dolgozó idős ember sorsával. Dicsekedtek, hogy több gyerek is hívta már őket, de hát belehalnának, ha nem várná már otthon őket soha többé a dolog. Ök ilyen életet adtak a világnak ezer és százezer társukkal együtt és a világ ezért adhatta a gyerekek boldogulását. Régebbi az emlék: gödröt ásott egy öregember, de olyan akkurátuson, olyan gonddal egyengette a szélét, mint valaha katonakorában elvágólag az ágyát. Diófát ültet hetvennyolc évesen, mert levelet kapott Ausztráliából, sok év után egy sohasem látott unokája írta meg, hogy megszületett az öreg első fiú dédunokája. — Hátha haza veri az élet egyszer, legyen neki is egy fája. Ország? Haza? Élet? Tizenöt holdja volt Bordács Márton bátyámnak, volt irigyelt gazda, volt azután kulák, és később, mert félt a termelőszövetkezettől, járta Pestet. Egy fia volt, az ment el a világ másik oldalára, de lám, az örökösnek ott a diófa. A fa, ami neki már biztosan nem terem gyümölcsöt, de ami így is az otthon, a haza ... Nagyhódoson akármit kérdeztem, Károly bátyámhoz, a község nyugdíjas korú elöljáróhoz irányítottak. Megtaláltuk a társadalmi munkában most épülő falu- háznál. Hétköznap volt, dologidő, de két-három asz- szony takarított a festők keze alá. Az építés gyakorlatilag átalakítás, tízezrekben nem tudom mennyit érő, de lesz benne orvosi rendelő, várószoba, szoba a fiataloknak, szoba, vagy talán klub az időseknek. — Miért csinálom, meg hányadszor vagyok itt? Nekem ez a falu sokat adott. Kenyeret, megélhetést, otthont. Barátokat, ismerősöket. Én az ország dolgát innen látom. Itt tehetek valamit érte. Tudom én, hogy kérni is kell, de hát ha mindenki, mindenütt csak kérne, akkor soha nem jutna sehova semmi... Igen, ezt a beszélgetést megírom egyszer, de beleszerettem a mondatokba. A megismerhető haza tenyérnyi darab csak, otthonnyi igazság, és ez a sok igazság a nemzet. Mindenkinek otthon kell lennie valahol. Megyek. Most ismét jelenidőben és megfogadom magamnak, hogy ha találkozom valakivel, akkor nem azt kérdezem, hogy melyik az a falu, amelynek éppen a tornyára látok, hanem valami mást, valami nagyobbat. Mondjuk azt, hogy mi a haza, mi a szabadság? Vagy valami hasonlót, igazán ünnephez illőt. Nem tudom, hogy a Gyü- re határában hivatalos csősz tudja-e már, hogy kiik lopják a tsz kukoricáját? Vásárosnamény alatt csavarogtam a Tisza-par- ton. Az első, akikkel találkoztam a tolvajok voltak, csónakkal. Két barnára sült fiatal. Egy fiú és egy lány. Kértem, hogy vigyenek át a másik partra. — Hogy minek ennyi kukorica? Megsütjük. Nekem az apám is mesélte, hogy ők is így csinálták és mi itt táborozunk a parton, illetve fentebb a szigeten ... Tizennyolcán voltak. Diákok, egyetemisták és főiskolások, szakmunkások és szakmunlkásjelöltek. A véletlen sodorta össze a tizennyolc fiatalt, három társaságból. Volt közöttük pesti és győri (!) gyerek, voltak debreceniek. Három kajak, egy kenu, egy motorcsónak állt az alkalmi kikötőben. A főiskolás szidta a főiskolást, a frissen érettségizett kesergett, mert nem sikerült a felvételi vizsgája, a másik meg reménykedett egy érettségivel elfoglalható íróasztalban. Politizáltunk ott a tűz mellett. Rosszat is mondtunk a világról, mert a fiatalság mindig éhes. De hát milyen messzire került ez az éhség a nagyapák, apák sóvárgásaitól, a hat gyereket nélkülözve felnevelő, az unokáknak is adni akaró tisztességtől? Nagy ívben szalonnadarab és kenyér repült a vízbe, majd a lopott kukorica félig rágott csövei. Nem voltak rossz srácok azok. Majd adnak is a világnak egyszer; de meg kell még tanulniuk ... Megint a múltidő. Jegyzetem sincs róla, bizonytalan élmény az egyszer megélt hangulat. Régen összeomlott tanya udvarán hallgattam az utolsó épület bontásakor összegyűlt családot. A lakóház már régen nem állt, a hajdan locsolt padlón kinőtt a fű, bogarak birodalma az esett gerenda. Csak a kemence maradt meg, már-már időtlen, hófehéren és szinte épen. Egykor kenyeret sütött kemence a mezők közepén. Az idősebbek mesélték, hogy milyen volt az a lán- gos, amit a nagymama adott zsírral, vagy tejfellel kenyérsütéskor, hogy milyen volt a vaj, amikor kivették a köpülőből, milyen volt kendőbe kötve a friss túró? A gyerekek . hallgattak, aztán megunták és puskáit csináltak egy lécdarabból, mert játszani jobb. Játszani jobb és igaza van annak az örökösnek, aki nyaralót tervez a dőlt tanya helyén, ahol talán a kemence is megmaradhat. Hinni szeretném, hogy fel is fűtik egyszer, megmelegíteni rajta az emlékeket. nyám, akivel gyalogoltam egykor ott a gáton, tudta: a felfedezett torony előttünk nem több és nem kevesebb, mint mögöttünk a múlt, előttünk a holnap. Az otthon. A haza. A közeg, amiben élünk, a világ, ami alakít rajtunk és amelyen mi alakítunk. Amit szépen kell elfogadnunk, hogy a nagyobb tudományt is megtanuljuk, hogy megtanuljunk szépen is adni. Ennyi a kenyér, a valóság és eny- nyi az álom. Egyik nélkül sincs meg az élet. Ezért is ember az ember. A világon, Európában, ebben a hazában, tájban, megyében, egy városban, vagy egy faluban, összeomlott tanyában. Bartha Gábor A Balogh Géza
