Kelet-Magyarország, 1986. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-20 / 196. szám
1986. augusztus 20. Kelet-Magyarország 3 „Ó de szép volt...” Akit yár a nézőtér A Bessenyei-díjas népművelő Igaz Józsefné kitüntetése A z ismeretlen újságíró- mák is néhány percnyi beszélgetés után már kendőzetlenül beszél munkája műhelytitkairól, kétségeiről, sikereiről. A baráti, személyes kapcsolatokat igen sóikra tartja, mint bevallja, tudatosan is építette őket és sokat köszönhet neki. Elfoglalt ember, de mindenre jut ideje. Beszélgetésünk alatt is legalább hatféle ügyben kellett intézkednie. Koncsek Pál, a városi művelődési ház igazgatója nemcsak Nyírbátorban közismert ember, a magyar zenei életben is jól ismerik a nevét. Nem véletlenül, hiszen a nyírbátori zenei napok szervezése közül számos az ő nevéhez fűződik. Ez alatt 51 énekkar, 90 előadóművész és 36 karmester több mint 200 megszólaltatott zenei művel idézte fel Nyírbátorban a muzsika varázsát. Talán nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy Koncsek Pál alkotó is, hiszen a zenei rendezvények létrehozása nem szokványos feladat. — Nyírbátorba a második zenei napok idején, 1969-ben kerültem. Szabolcsról addig keveset tudtam — mondja. — Mikor „háztűznézőben" erre jártam és Nyíradony- ban megláttam egy tehenes szekeret, bizony kétségbeestem. Előzőleg Szolnok megyében tanítottam, illetve „kulturoskodtam”. Bizony ott még a rozsot termelő gazda sem fogott be tehenet a szekér elé. Hamarosan megváltozott bennem a Szabolcsról kialakult kép. Megsejtettem a nagyszerű 1 ehe tőség eke t. Nyírbátorban a felszabadulás előtt pezsgő kulturális élet folyt. Nagyszerű gazdakör működött. A színjátszó csoportok és az énekkarok megmozgatták a kisváros apraját- nagyját. A bátoriak természetesen büszkék városuk múltjára. De talán tőlük is büszkébbek az elszármazottak, hiszen máig is élő a kapcsolatuk a várossal. Ök is szíwel-lélekkel támogatták a város kezdeményezéseit. Első feladatom az volt, hogy kapcsolatokat teremtsek — folytatja. — Szeretem a zenét, de túlságosan nem értettem hozzá, tájékozódnom kellett, ezért segítséget kértem. Bekopogtattam például a tanárképző főiskolára Tárcái Zoltánhoz, aki mindvégig lelkes támogatója volt az ügynek. Egy volt nyírbátorira, Rusz Ferencre is rátaláltunk, aki a Művelődési Minisztériumban a zenei főosztály vezetője. Jó munkatársaim is voltak és a város vezetői közül is mindenki maximálisan segített. A református egyházzal is kölcsönösen gyümölcsöző a kapcsolatunk. De olyan kezdeményezőkre is jó szívvel emlékezem, mint Kóródy Laci bácsi és mások. Mindig arra törekedtem, hogy személyre szóló jó kapcsolatokat alakítsak ki. A művészekkel való törődés, foglalkozás körültekintő figyelmet igényel. Érzékeny, de nagyszerű emberek. A hely varázsa végül is legtöbbjüknek emlékezetes órákat szerzett. Mindemellett sok-sok egyeztetés, tervezés előzi meg azt, hogy a nyári program összeálljon. Most például már a jövő évi műsorokat szervezzük. Olyan muzsikát kell megszólaltatni az itt élő embereknek, ami a lelkükhöz, szívükhöz szól. Érdekes módon néha a nehezebb mű is közelebb kerül az emberekhez. Néhány évvel ezelőtt Borsod megyéből jöttek el hozzánk egyszerű parasztasszonyok. Kodály Psálmusát hallgatták, kicsit féltem is, hogy talán csalódottan távoznak. A végén az egyik idős néni odajött hozzám. — Ó de szép volt, istenem. Reggelig is elhallgatnám — mondta. Szólni kell a zenei táborról is, amely tíz éve valósággal missziót lát el. A bátori fellépés mellett olyan kis településeken is hangversenyeznek, ahol talán soha nem szárnyal a muzsika. Nyírbéltek, Vaja, Tá- kos, Csaroda, Nyírmihálydi. Szabolcs szép műemlék templomaiban hallani gyakran a koncertjüket. A nyári csillogás és ragyogás után a munkáshétköznapok következnek, ami nem lehet könnyű, hiszen Nyírbátorban nincs művelődési ház. Van egy néhány irodát befogadó központ, egy 50—60 férőhelyes kul- túrház és egy képzőművészeti telep. Hol lehet sokszor egy tisztességes rendezvényt szervezni? — Az ismeretterjesztő előadásainkat többnyire a házasságkötő teremben tartjuk, amely egyben a művelődési központ előadóterme is. A városi tanács nagyterme szintén csodálatos. Reprezentatív és kitűnő akusztikája van. Itt rendezzük a hangversenyeket. Persze egy színházi előadásra már nem tudjuk meghívni például a nyíregyházi színtársulatot. A moziban például egyszerűen nem férnek el a kellékek. Mindemellett 26 körünk és klubunk van. Jól működik például a fiatal munkás-, a diák- és a nyugdíjasklubunk. És nem kell bemutatni a képzőművészeti stúdiót sem, amelynek munkája is jobban fűződik a zenéhez. Koncsek Pált jó munkájáért az alkotmány ünnepe alkalmából a Művelődési Minisztérium által alapított Bessenyei-díjjal tüntették ki. Hatvanéves, hamarosan nyugdíjba megy. Bodnár István G yermekkoromban mindig irigyeltem a mozi jegyszedőjét, pénztárosát, gépészét, .aki minden filmet megnézhet. Nem is egyszer. S ez tulajdonképpen most is megmaradt bennem, legfeljebb az irigység átszíneződött kíváncsisággá, csodálkozássá, hiszen a mozisok — különösen akik évek, évtizedek óta a filmszalag bűvöletében élnek, ez a kenyerük — sok száz, talán ezer filmet is megnéznek, miközben dolgoznak, egyben művelődnek, szórakoznak is ... — És nagyon érdekes az is, akárhányszor néz meg az ember egy-egy filmet, újra és újra talál benne valamit, amit előzőleg nem vett észre... — mondja Igaz Józsefné, a nyíregyházi Krúdy filmszínház üzemvezetője, .aki a mostani ünnep alkalmával megkapta a Szocialista Kultúráért kitüntetést. Élményeit idézte kedvünkért Kun Béla utcai otthonában. Igazi „mozis” családba került a kitüntetés, a férje — aki sajnos évek óta rokkantnyugdíjas — a moziüzemi vállalat műszaki vezetője volt, a feleség a megye legmodernebb, leglátogatottabb mozijának vezetője, tizennyolc dolgozó munkáját irányítja. Egyik fiuk „vándormozis'', gépész és üzemvezető ... Gyermekkorában nem nagyon járt moziba Igaz Józsefné, mert a faluban. Derecskén a régi időkben nem is volt mozi. Huszonöt' éve lett a szabolcsi moziüzemi vállalat dolgozója. Jegyszedő, pénztáros, majd megszerezte az üzemvezetői képesítést. Együtt dolgozott Cselóvszki Pálnéval, akitől sokat tanult, s aki szintén megszállottja a mozis szakmának. Amikor Cselóvszki- né Ágika szülni ment. 1961- ben Igazné lett az üzemvezető. Előzőleg végigjárta a megyeszékhely valameny- nyi moziját — a Dózsa, a Gorkij, a Béke mozikat — mindenütt akadt segítőtársa, akikkel jól megértette magát. Most is nagyon szereti a „krúdys" kollektívát ... — Én még azt tanultam, ezt igyekszem a napi munkában is érvényesíteni, hogy finoman, türelmesen kell foglalkozni a nézőkkel, mert mi vagyunk értük. Ök bejönnek a moziba, fizetnek, nekünk pedig gondoskodni kell róla, hogy jól érezzék magukat. Még azokkal is mindig szót értettem, akik egy-egy filmre nem kaptak jegyet. Ha csak tehettem, mindig segítettem. Most is van néhány nyugdíjas ismerős az utcánkban, akiknek elhozom a jegyet, vagy szokik ha valamelyik filmről úgy gondolom, érdekelné őket. Személyes kapcsolatokat tartok sok nézővel, ez nagyon fontos a mi munkánkban is. Érdekes epizódokról faggatom. Meséli, hogy volt olyan film. amelybe valósággal beleborzongtak a nézők, s az üzemvezető nem győzte hívni a mentőket. A Kóma és a Cápa című nem túl rég vetített filmeknél fordult elő, hogy a gyengébb idegzetűek orvosi segítségre szorulták. (Az egyik néző állapota már- már reménytelennek látszott.) De voltak kellemesebb élményei is. — Életem végéig nem felejtem el az egyik asszonykát. Már be akartunk csukni. amikor észrevettük, hogy a lépcsőn üldögél. Odamentem, nincs lilán valami baj. Ekkor láttam, hogy terhes. Mentőt is hívtunk és néhány órán belül meg is szülte a gyermekét. Azóta is gyakran találkozunk a szülőkkel és boldogan mutatják a most már nyolc-kilenc éves gyereket, ő a „mozis” gyerek ... Változatos. sokirányú munka az üzemvezetőé, akinek nem csak a filmek forgalmazásáról, a zavartalan műsorrendről, a vetítésről. a nézőtéri állapotokról keli gondoskodni, érteni kell akár a vetítő- masinához is. Igazné. sem jönne zavarba, ha oda kellene állni a gépek mellé. De nem ez a fő munkája, számtalan iskolával, munkahellyel tart kapcsolatot, olykor előre kitalálja milyen filmek iránt hoiL lenne a legnagyobb az érdeklődés. És nem sajnálja több mint huszonöt éve az estéit, sőt éjszakáit... — Bizony előfordult a Gandhi című filmnél, hogy reggel 8-tól éjjel után 2-ig vetítettünk. Ekkor a Krú- dyban iaz utolsó előadás éjfélkor kezdődött és tele volt a nézőtér. Az Elfújta a szélt egyszerre három moziban vetítették . .. Egész nap „pendliztünk " a tekercsekkel. A mozi dolgozójának az a legnagyobb öröm. ha elégedett nézőket lát a széksorokban. Legjobban a gyermekeknek örül, akik a leg- hálásabbak, egy-egy mese- filmmél tapsolnak, nevetnek. Számára ez az egyik legszebb zene. A filmszakma háttérben mozgó nép- művelőjeként, közvetítője- ként hasznos a munkája. Örömét is találja benne, bár hetek óta nem volt szabadnapja és ebben az évben nemigen tud szabadságra sem menni. — Nincs már kisgyermekünk és így az estéket nem nagyon sajnálom. Jól érzem magam a moziban. Már elértem a nyugdíjhatárt, da az igazgatónk kérésére még maradok. Várnak a filmek, a nézőtér. P. G, „Ecsedben kincset találtam...” Váci-díj a népzenekutatónak N incs olyan, a megyében gyökerező népdal — vagy dallam —, amelyet ne ismerne és ne őrizne magnószalagon, kottán Danes Lajos nyugalmazott főiskolai docens, népzenekutató. A megye népzenei kincsestárának felkutatásában, feldolgozásában és a népzenei mozgalomban kifejtett fáradozását a napokiban a megyei alapítású Váci Miiháiy- díjjal jutalmazták. Amikor beszélgettünk nyíregyházi Arany János • utcai otthonában, ahol feleségével él, még nem tudott a díjról. Valamit sejtett, mert — mint mosolyogva mondta — néhány - héttel azelőtt életrajzi, szakmai munkásságát jellemző adatokat kértek tőle a megyei tanács művelődési osztályának munkatársai. Az indulásra így emlékezett: — Tizenkilenc évesen, 1939-ben kerültem Nyírcsa- holyha kántortamítónak. Még most is őrzöm a díjlevelem, ami ma már kuriózum, s az is benne foglaltatott, hogy az iskolán kívül foglalkoznom kell mással is, így a legényegylettel. így kezdődött a munkásságom, nemsokára alakítottam egy százhúsz tagú énekkart, 1948-ban megnyertük az első kulturális versenyt a megyében. Mehettünk volna az országos döntőre Szolnokra, de 500 forint hiányzott az útiköltségből, amikor bizony még foga volt a forintnak ... Igv itthon maradtunk. Krónikába illő élményeket sorol az első évekről. Hosszú ideig a megyében lévő falvaik énekkarai közül a nyírcsahoiyí volt a legjobb. Negyvenkilencben áthelyezték Nogyecsedre. ahová érdeklődéssel ment; hallott már egyet-mást az ecsedi népdal. népzenei kincsről. Emberileg is sokat formálódott itt, őszinte, nyíltszívű közéleti embereket 'ismert meg és fogadott -baráttá. De leginkább az ecsedi öregeket faggatta, énekeltette, táncoltatta. hogy „fül” után feljegyezze a dallamokat. — Akkor még nem volt magnetofonom. Fül után je- gyezgettem s volt olyan idős ember, akit csak egyszer tudtam megénekeltetni, táncoltatni, többet nem volt hajlandó. De sikerült így is a gyökeréig leásbi a szatmári népdalkincsnek, s az adatközlőim közül négyen kapták meg a Népművészet Mestere címet, egy pedig meghalt, mielőtt átvehette volna ... ötvenháromban már kapcsolatba kerültem a Magyar Tudományos Akadémia népzenekutató csoportjával, megkeresett nem egyszer Sárossy Bálint, Vikar László és mások. Az érdekességek között említi, hogy a felnőtt énekkar azért bomlott fel egy alkalommal, mert szereplésről hazafelé menet felborult a teherautó, amin utaztak, az emberek féltek azután az utazgatástól. De a fiatal tanító nem mondott le, hogy a népzenei gyűjtések mellett énekkart is életben tartson Ecseden, ahol a hatéves gyermektől a 70—80 éves öregeket is be tudta csalogatni az énekkarba. Az ő kutató, feldolgozó munkája nyomán ismerte meg a szakmai közvélemény, az ország, sőt a világ a tévében, rádióban sugárzott szatmári táncokat, melyek Ecseden gyökereznek. A Szatmári ver bunkót egy állomási rakodómunkástól látta, hallotta először 1951- ben, amikor az ecsedi állomásról a 100. vagon búzatermést búcsúztatták — énekszóval. Még a begvűj- téses korszakban. — Egyszer csak azt látom, hogy egy idős ember felugrik, „fordíts a rézhúrra”. kiáltotta a zenekarnak és elkezdett táncolni. Ez volt a Szatmári ver- bunk és soha többé nem tudtam rávenni, hogy még- egyszer táncolja el — emlékezik Danes Lajos. Miközben a népzenekutatás élményedről beszél, az aranymosó türelmes, kitartó igyekezete jut eszembe, hisz a népzenét kutató is sok mindent feljegyez —■ később ő is magnóval járta a falvakat — de meglehet egy-egy tekercsben csak két-három dallam lesz az igazi kincs, az új. az eddig ismeretlen. S éppen ezért keli a türelem, az idős emberekkel bánni tudás valóságos művészete. De kell a szakértelem is, amit Danes Lajos már az ötvenes években tovább gyarapítóit. s elsajátította a tudományos kutatómunka fogásait is. Hatvannégyben mondott búcsút — nem egykönnyen — Nagyeesednék. az akkori felsőfokú nyíregyházi tanárképző főiskolán kapott fontos munkakört, majd az 1970-ben létesült tanárképző főiskola énekzene tanszékén csoportvezetőként dolgozott, nevelte az ének-zene szakos tanárokat. De legalább eny- nyíre jó érzéssel gondol arra. hogy sikerült jó néhány fiatallal megkedveltein! a népzenekutatást és a főiskolai diákkör minden évben komoly díjakkal térit haza az országos konferenciákról. versenyekről. Számos megyei és országos kiadású publikációja, könyvecskéje is megjelent. Még 1957-ben adták ki a „Szól a figemadár” című népdalgyűjteményét. országos visszhangot váltott, ki a „Gilicemadár" című könyv, sugározta gyűjtéseit, feldolgozásait a Kossuth és Petőfi rádió, írt főiskolai jegyzeteket, s ezelőtt négy évvel jelent meg a megyei és városi művelődési központ kiadásában a „Kör. kör. ki játszik?” című, 100 énekes-táncos népi gyermekjáték Szabolcs- Szatmér megyéből. De 1979 óta közreműködik a Magyar Tudományos Akadémia Debreceni Aka - démíiiai Bizottságának néprajztudományi munka b: zártságában, s a kórusok országos tanácsa megyei szervezete paraszténekkari bizottságának titkára. „Egyszemélyes" tudományos intézmény Danes Lajos otthona, amelyről nem túlzás azt mondani: nála minden megvan, amiről az utókor megtudhatja, mit énekeltek Szabolcs-Szaf- már megyében a XX. század második felében. S ez egy roppant nagy szellemi érték... „Kilencven magnótekercsem vár feldolgozásra — nem kis munka lekottázm, nem beszélve az anyagiakról. De csinálom, mert csak így tudom elképzelni az életem. Csak bírjam majd erővel Mi is ezt kívánjuk. Páll Géza
