Kelet-Magyarország, 1986. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-16 / 193. szám

1986. augusztus 16. ■Ti]

|a| km [ vendége

Valóban rám kíváncsi? — ismétli meg hitetlenkedve a telefonban már korábban feltett kérdést Szabó Csilla zongoraművész, aki ezen a nyáron negyedszer érkezett Nyírbátorba. A nemzetközi vonós zenei tábor vendége. Valóban csak vendég, hiszen férjét, Kovács Dénes hegedűművészt kíséri el nyaranta, fellépéseket, szereplést eddig nem vállalt.

— Év közben bizony sok az elfoglaltságom, szükségem van a pihenésre, — mondja Szabó Csilla. Mégis eljövök, mert a nyírbátori kezdeményezés dicséretes. Óriási a fejlődés a tábor szervezését és főleg művészi, színvonalát illetően. Legtöbbet a zenekar és a szólisták munkája javult, örvendetesnek tartom, hogy egyre jobb erőket nyernek meg az ügynek.

Van azonban ennél nyomosabb ok is, ami a híres zongoraművésznőt nyaranta a városba hozza. Fia, aki 15 éves múlt, szintén a tábor hallgatója. Immár második éve hivatalosan is Kovács Dénes tehetséges növendéke, aki nyaranta itt készül a talán nem is túl távoli művészkarrierre.

— A fiú, aki sok mindenhez mutatott tehetséget, végül is a zenei pályát választotta Véletlenül történt így, vagy családi ösztönzésre? — adódik önkéntelenül a kérdés.

— Bizonyos fajta irányításra minden gyermeknek szüksége van — mondja a zongora- művésznő mama; A szülő kötelessége többek között az, hogy gyermeke szerteágazó érdeklődését a megfelelő irányba terelje. Persze az ember szíve másképp dobog, ha saját gyermekéről van szó. A fiam koncertjein én is sokkal izgatottabb, feszültebb vagyok, mint bármikor.

Pedig Szabó Csillának volt ideje és lehetősége a koncertek hangulatát, feszültségét megismerni. Nemrég ünnepelte 25 éves szólista jubileumát. Ennyi éve annak, hogy 18 évesen az Országos Filharmónia szólistája lett. Mint mondta, hasonló példa nemigen található a magyar zenetörténetben. Hogy ezalatt mennyi időt töltött a zongora mellett, életéből mennyi telt gyakorlással — nem nehéz kiszámolnia azoknak, akik szorgalmát, tehetségét, zenei pályafutását ismerik.

— Én mindent korábban kezdtem, mint általában. Tizennégy évesen már rendes főiskolás voltam. Manapság a növendékeknek — akár itt a zenei táborban is — módjukban van látni, nyomon követni, hogyan érlelődik a tehetség. Itt másokat is hallhatnak, tanár és diák egyaránt megfigyelheti, mennyit fejlődött, csiszolódott a másik egy esztendő alatt. Több szempontból tanulságosak az órák is. Ha figyelmesen hallgatom,

a zongoraművész

hogyan tanítanak másokat, az legalább any- nyit ér, mintha engem tanítanának. Ha hallom, milyen hibákat követ el más, én ugyanazokat már nem fogom elkövetni. Így van idő és lehetőség a gondos csiszolgatásra, technikai munkára is. Én a felkészülés, tanulás időszakát másképp éltem meg. A tehetségem jniatt korán pódiumra kerültem, így a fenti folyamatot később, nekem magamnak kellett elvégeznem. Hogy melyik a jobb módszer? Idővel derül majd ki. Pillanatnyilag úgy tűnik, az előbbi az érettebb megoldás.

Tanítási módszereken, oktatási elveken nemcsak most töpreng a művésznő. Szeptemberben oktatóként a második tanévet kezdi Ausztriában. Hogy miért éppen ott? Mint mondja, többnyire a véletlen műve, de a meghívásban bizonyára szerepe van a korábbi sojí-sok sikeres fellépésnek, koncertnek is.

— Általában 16 év körüli fiatalokat tanítok, de tanítványaim között van 32 éves felnőtt és 4 éves csodagyerek is. A tanítás mellett néha dirigálok, művésznövendékeket oktatok.

— Magyarország számolhatatlan tehetséget adott már a világnak. Zenei életünk, előadóink híre szinte mindenhová eljut. Mi erről az ön véleménye?

— Ott kinn nem telik el nap vagy hét, hogy magyar zene vagy zenekar ne szólaljon meg a rádióban. Igen sok magyar zenész, művész, zenekar dolgozik külföldön. Talán azt «is mondhatom, hogy a nyugati országok zenei életét magyar művészek viszik a vállukon. Nálunk annyira sok a tehetség, hogy jut belőle külföldre is. Vannak, akik titkot sejtenek. Volt, aki például a kéznek tulajdonította a csodát. Pedig nincs titok. Jó a zenei képzés és sok a tehetséges ember. Mint itt Nyírbátorban is, ahol e téren meglepő élményeket szerzek.

— Tehetség és jó képzés tehát az alapvető követelmény. Mi múlik a fiatalokon? Milyen a jó tanítvány?

— Először is szófogadó. Bennem sajnos mindig volt-.egy görcs, én mindig magamat hajtottam, mert mindenben kiváló akartam lenni. Magamnak állítottam a legmagasabb mércét. Azonkívül egy leendő muzsikusnak feltétlenül értelmesnek kell lennie. Ezért nem lehet még 10—11 éves korban eldönteni, kiből mi lesz. Követi-e a tehetséget a fej is? Erre a kérdésre csak 16 év körül lehet megnyugtatóan válaszolni.' Ha a tehetség és értelem is együtt, fontos a kitartás, a szorgalom. A napi sok-sok gyakorlás. A konzervatóriumban általában három órát gyakorolnak a növendékek, egy zongorista általában öt órát, kivételes tehetségek ennél sokkal több időt töltenek hangszereik mellett.

— Mire készül mostanában? Hol várják fellépések?

— Sajnos most kicsit visszafogottabban kell élnem. Kézproblémáim miatt az orvosok pihenésre intettek, így több koncertem elmarad. Lemondtam egy kairói meghívást, amit azért is sajnálok, mert Liszt-művet játszottam volna. Elmarad a vigadóbeli koncertem és legnagyobb sajnálatomra a rádióbeli szólóestemet sem tarthatom meg, pedig a rádió egyike azon kevés helyeknek, ahol a programot teljes mértékben maga választhatja az előadó. A Tátrai-kvartett fennállásának 40. éves évfordulóján azonban mindenképpen szeretnék fellépni. Tizenhárom éves koromban szerepeltem velük először, kapcsolatunk azóta is tart. Remélem, addig végképp rendbe jövök, s utána-zavartalanul folytathatom a munkát.

Hogy mit kívánok magamnak a jövőre? Az eltelt huszonöt év alatt nyugodt és kiegyensúlyozott pályát tudhattam magam mögött. Úgy érzem, én mindent megkaptam, amit megkaphattam.

Ha mi magunk is kívánhatunk valamit Szabó Csillának, akkor azt kívánjuk, ami egy anya legnagyobb öröme lehet. Lássa gyermeke tehetségének kiteljesedését, érje meg egészségben azt az időt, amikor fiára nagyon büszke lehet.

Kovács Éva

' RÉT KÖZ! ANEKDOTÁK

Statárium

Az 1950-es években faluhelyen a dobolás jelentős eseménynek számított. A helyi tanácsok ilyenformán tették közzé az országos rendeleteket, s hirdették ki azokat az információkat, amelyek a szűkebb környezet, a község életével voltak kapcsolatosak. Igazi ekkorára azokat jóformán már mindenki tudta, de aki csak tehette, mégis meghallgatta a rikoltozó kisbí- rót, mert érdekelte, hogy a különböző variánsok közül melyik is az igazi.

1956 kora őszén a belpolitikái események miatt az er jerek az átlagosnál is k ncsibbak voltak. Matild

k _

____

néni soha nem is mulasztotta el a dobolást. Vitte a. híreket a szomszédainak," az utcabelieknek, akik, mint valami speciális szolgáltatást várták a hírvivőt, hír- magyarázót.

Na, Matild, mondjad! — kezdték faggatni.

— Hát lelkem — kezdődött a szokott formulával a válasz — a" Kiss Jánds tehene elbitangolt, a „tszcs”-ben szalmát' fognak osztani, eladó a Kovács Sánta Jóska háza, meg valami statárium lesz, azt mondták.

De nem hiszek én abban! Tudjátok, hogy szokott lenni. Nem jut abból a szegénynek ! Elkapkodják azt az urak.

(Nagy Ferenc gyűjtése)

Berták László;

Weöres Sándor emlékkönyvébe

Világnagy hársfa álmodik, ballag a vízen át, röpül fölötte hét ladik, alatta hetven ág.

Hetven ágából dől a fény, köröskörül tükör, megáll a semmi közepén, kinéz mindenkiből.

Látja, hogy szeme nyitva

van. |

igy álmodik tovább, bezárja a határtalan, viszi a sok virág.

Hátsó ablak

Lassacskán a legendák szembesülnek a tényekkel, a sejtelmesség hofnályából a valóság bizonyossága lesz, ahogy a Hitchcock-életmű legfontosabb darabjai eljutnak hozzánk. Élete legendáriumának fejezeteit is maga a mester alkotta, megteremtve velük filmjeihez a legtökéletesebb reklámot. Mert ki ne kapta volna fel a fejét arra a hírre, hogy az angol királynő fogadásán kötéldarabot kötött nyakkendő helyett, vagy hogy egy díszbemutatón a ruhatárba beadta — élelmes fényképészek örömére — fejének viaszból készült másolatát. A személye körüli különös hangulatot nálunk az is fokozta, hogy filmjei közül csak nagyritkán jutott el ide egy-egy, ezek is inkább a klubok zártkörű vetítéseire.

Művei megszokott dramaturgiai fordulatának mintájára —, hogy tudniillik befejezésül mindig szükség van egy hatásos poénra — halála után derült ki, hogy öt filmje hozzáférhetetlen, mert a tulajdonjog évekkel korábban visszaszállt a rendezőre, aki az áltála őrzött kópiákon kívül a többi filmszalagot megsemmisítette. Jó atyaként ezt az öt filmet hagyta örökül Patricia nevű leányának (két kaliforniai birtokkal egyetemben), aki — a hírek szerint potom hatmillió dollárért — lemondott ennek az öt filmnek a forgalmazási jogáról. Köztük van a Szédülés, amelyet már tavaly bemutattak nálunk, továbbá a Hátsó ablak, amely most kerül a mozikba.

Hitchcockról Magyarországon nagyobb terjedelmű írás mindössze kettő jelent meg: az egyik a Film Színház Muzsika pályaképet bemutató sorozata, a másik egy vékony kötetecske a Filmbarátok Kiskönyvtárában. Hogy a szerzők látták-e a Hátsó ablakot, nem tudom (a párizsi Cinemathéque rendelkezett illegális kópiával), azt viszont igen, hogy nincsenek egy véleményen a filmet illetően. Egyikük szerint ez Hitchcock „életműve egyik leíjobb alkotása”, a másik „nem túl jelentős” műnek minősíti. Azt gyanítom, mindkét véleménynek lesznek támogatói a hazai nézők között.

A Hátsó ablak hamisítatlan Hitchcock-film. Pontosan felfedezhető rajta az alkotó keze nyoma. Azok a stílusjegyek, az egyéniségről árulkodó vonások, amelyek a

korábban látott alkotásaiból ismerősek, itt is a helyükön vannak. Rendkívül világos a cselekmény, jól követhetők a részletmozzanatok, megteremtődik, majd fokozatosan növekszik a feszültség, aztán fény derül a rejtélyre, jön a befejezés mulatságos ötlete, és itt is szőke a főszereplőnő (Grace Kelly, a későbbi monacói nagyhercegné játssza), mint az előző és következő munkákban.

A rendező kedvenc, több filmjében is foglalkoztatott színésze James Stewart itt végre megmutathatja, hogy valóban jó színész. Szerepe szerint mozgásában rendkívül korlátozott, egyik lába teljes gipszburokba van szorítva. (Hivatásának áldoza-' ta, lapja számára bravúrfelvételt készített egy autóversenyen, ott érte a baleset.) Szélesebb gesztusok helyett takarékos színészi eszközökkel kell hitelesítenie azt a figurát, aki unalmában a szemben lévő házak ablakain keresztül figyeli az ott-zajló eseményeket.

Ahhoz hozzászoktunk már Hitchcock korábbi filmjei alapján, hogy hosszú, részletező expozíció után gyorsulnak fel nála az események, de itt mintha a felvezetés feleslegesen hosszadalmasra nyúlna. Már-már érdemtelenné válnak az események, mire megérlelődik a Hitchcocknál oly fontos, többnyire főszereplővé előlépő gyanú: gyilkosság történt-e a szemközti lakásban, ahonnan eltűnt a beteg asszony. Csakhogy ez a gyanú itt mellék- szereplő marad, mert ismerjük már a rendezőt, aki mellesleg maga nyilatkozta egyszer a sztárriporter Faliadnak, hogy megrendezheti ő

akár a Hamupipőkét is, a néző akkor is a hullát fogja keresni a filmjében. Ezért feszültségfokozó kérdés egy marad: hogyan sikerül a fotóriporternek mozgásképtelen állapota ellenére igazolnia gyanúját?

A kalandfilm (s a krimi is ebbe a kategóriába tartozik) kulcskérdése, miként tud izgalmat kelteni a nézőben, milyen hosszan képes fenntartani ezt a pszichés állapotot, milyen ritmusban oldja, majd növeli a feszültséget. Ha ebből a szempontból hasonlítjuk össze a Hátsó ablakot például az Indiana Jones és a végzet templomával, akkor kétségtelen az utóbbi javára billen a mérleg. De ne feledjük, akik ma — miként Spielberg is — hatásosabban tudnak élni ezzel az eszközzel, felhasználásának módját Hitchcocktól tanulták.

Abban, hogy a Hátsó ablak a Szédüléshez képest halványabb, szerepet játszik az alapszituáció némiképp kimódolt jellege, a mellékfiguráknak a főcselekményhez néha csak lazán kapcsolódó volta,- és a menyasszonnyal folytatott álviták felületességét is nehezen ellensúlyozza az ápolónő replikáinak humora. Minden krimiben szükségképp sok a műfaj törvényeiből következő stilizá- ciós elvonatkoztatás az élet teljességéről, de itt ebből is picivel több van a kelleténél.

A Hátsó ablak csak Hitchcock csúcsteljesítményt jelentő művei mellett tűnik gyengébbnek, de még így is figyelemre méltó alkotás, üde színfoltja a nyári mozi programnak.

Hamar Péter

Szikszai Károly;

Leírás

Lámpámnál megjelennek a rovarok, köröznek, nekik ez a sárgaház.

Nézvén a papírt a csöndben, eljutok a szavak leírhatatlanságáig, és behelyettesítem magam a sómezővel.

Vakablak mögött most királyi palást a tájkép, szél gubbaszt benne soványan, összetörve, de szemembe vágja az űrlapot.

És tánczene szűrődik az üvegen át, s itt egy áttetsző szárny, talán halálig kering örömében.

A hétköznapi élet anatómiája

A szociálpszichológia korántsem tartozik köznapi fogalmaink körébe, holott éppen mindennapos viselkedésünk miértjeit kutatja; az embert mint közösségi individuumot helyezve vizsgálódásának fókuszába. Az egyén és a társadalom szükségszerű (sokszor csak a másik rovására kibékíthető) konfliktusai és egymásrautaltsága végül is ném más, mint a homo sapiens története.

Azokat a fogalmakat (fogalomköröket), amelyekkel a szociálpszichológia dolgozik, hétköznapjaiban az ember „használja” (éli), ám csak ritka esetekben értelmezi, elemzi őket. Az önzés, a szimpátia, a féltékenység, a fanatizmus vagy éppen a közvélemény közhasznú, mindannyiunk számára ismert jelenségek megnevezései: legalábbis

az életet élve magától értendő természetességgel gyakoroljuk, szenvedjük és szenvedte tjük, élvezzük és utasítjuk el őket. A nyelvben testet öltő gondolkodás, habitus alkotórészei-ezek a szavak; szavak tehát, amelyek bonyolultnál bonyolultabb emberi viszonyokat (fogalmakat) jelölnek.

A hétköznapi élet anatómiáját feltérképezni: ez rrem más, mint a szociálpszichológia totalitása. Csepeli György (a teljesség kivonatolt igényével) „anatómiai” zsebatlaszt nyújt át a köznapi élet működésébe bepillantani akaró hétköznapi (jelen esetben: átlag) olvasónak.

Az ajánló szöveg sztereotip zsargona szerint: „Vállaltan tudományos ismeretterjesztő írásokról van szó, melyek azért készültek, hogy az olvasóközönség megismerkedhessen a szociálpszichológia közhasznú fogalmaival.”

Csepeli közhasznú fogalomelemzései — azzal együtt, hogy a szerző többnyire valóban frappáns tömörséggel írja körül az idegen kifejezéseket — nem egyszer nehezen emészthetők; talán túlzottan is léhyegretörő, olvasót riasztó a fogalmazásmódja.

Mintha nem mindig sikerült volna a szociológusnak elszakadnia a diszciplínája által megkövetelt stílustól. Az ismeretterjesztés néhol didaktikusra sikeredik, s az olvasónak olyan érzése támad, hogy egyetemi jegyzetet lapozgat, előre „rettegve” a számonkéréstől. Ezáltal a megcélzott „olvasóközönség” figyelme oldalról oldalra, fogalomról fogalomra lankad.

A köznapok dzsungelének izgalmaira kiéhez(tet)ett olvasói kíváncsiságot definíció és axióma indák és kacsok fonják körül. A várva várt szellemi kaland pedig egyre késik. Arra a fajta intellektuális izgalomra gondolok itt, amit például Roland Barthes hétköznapi mitológiái kínálnak. Csepeli csak ritkán vállalkozik arra, hogy a fogalmak pozitivista lajstromozásánál tovább menjen, s anatómiájának „tárgyait” működés közben mutassa be;

Az animációs filmes, Vajda Béla illusztrációi meghökkentő szemléletességgel, lényegretörően rajzolnak föl szavak százaival körülírha- tatlan jelenségeket.

(Kossuth, T986.)

KM HÉTVÉG! MELLÉKLET