Kelet-Magyarország, 1986. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-16 / 193. szám
1986. augusztus 16. o • Borsos Miklós . , Akt a vízparton (rézkarc). nyolcvaneves Mai képzőművészetünk élő klasszikusa, Borsos Miklós, nyolcvanéves. Sokoldalú művész: szobrász, érmész, grafikus, de mindennapjaihoz szervesen hozzátartozik a zene, sőt az irodalom művelése is. önéletrajza, a Visszanéztem félutamból, maradandó könyvsiker volt. A pálya titkairól, elindulásáról, művei keletkezéséről így nyilatkozott tihanyi otthonában, melynek kertje felesége, a művészi ízlésű Kéry Ilona jóvoltából a sziget egyik nevezetessége: „A művészetre Lyka Károly »A művészet könyve« c. munkája hívta fel a figyelmemet, még Nagyszebenben, gimnazista koromban. Tőle kaptam az indíttatást, az igényességet, a művészet lényegére való figyelést. Attól fogva az iskola nem érdekelt. Győrben ki is léptem a negyedik gimnáziumból. Apám győri órásműhelyében aranyműves lettem." „A művésznyomor abban az időben elképzelhetetlenül nagy volt, de mégis vállaltam, a nélkülözések, a letörés, betegségek ellenére is, melyek akkor megtizedelték a fiatal művészek sorait. Olyan mintaképeink voltak az éhezés terén, mint Rudnay, Derkovits, József Attila, Eg- ry József.” A csapásokból Borsos Miklósnak bőven kijutott. Először a Képzőművészeti Főiskolára sem vették fel. Ak- íor vándorbotot vett kezé- oe, a régi inasok módjára iénz nélkül elgyalogolt Olaszországba, az oly vágyott Firenzébe, hogy a nagymesterek örök érvényű műveiből tanuljon. „Fiatalon műveik döntően befolyásolták látásomat. En- íek köszönhetem, hogy nem íz akkori párizsi napi stílusváltozatok légkörébe kerül- :em, hanem Donatello, Michelangelo, Verocchio köze- ébe. Akkor még festőnek iészültem, bár festményeim így részével nem voltam negelégedve, és azokat Firenzében az Arnóba dobtam, ükkor már túl voltam az iz- nusok kísérletezésein, amit >n sem tudtam elkerülni. \mikor azonban eljutottam iddig, hogy csak egy fekete iont és egy vonás maradt a iapíron, úgy éreztem, elve- izítettem azt az örömöt, bel- iő izgalmat, amit az érzékle- es rajzolás okozott. Láttam, íogy a legnagyobb kortárs nesterek, Picasso, Braque, izért hagyták ott oly rövid dő alatt az általuk kezde- nényezett kubizmust és térek át az érzékletes rajzo- ásra, festésre, mert ha a nűvészet statikussá válik, ‘lveszíti fejlődőképességét. ^ rajzolás után rézdomborí • ásókat készítettem, köveket, nárványokat cipeltem haza és elkezdtem faragni. Első szobrom, az „Anya gyermekkel” mámoros örömmel töltött el, amelynek nem volt más magyarázata, mint hogy megtaláltam műfajomat. A század megújulásra igyekvő művészi törekvései a szobrászatban is érintettek, hiszen csak a dilettánsnak nincs apja, anyja; az teljesen eredeti, — mi kötve vagyunk apákhoz és nagyapákhoz, sőt kortársainkhoz is. — Mikor mi már szétnéztünk a világban. Semmi művészi felfedezni való nem volt, mert Brancusi már 1910-ben megcsinálta a „Tojás”-t ami hatott nemcsak rám, hanem Henry Moore-ra és annyi más kortársamra is. Nálunk azonban nem az utánzás következett, hanem az, hogy e hatások alapján az akkori akadémikus hagyománytól elütő úton indultunk el." A nélkülözés hosszú évei után művészete beérett. 1931- ben rendezte első kiállítását a Tamás Galériában. 1941- es kiállítása óta pályája felfelé ívelt. Szobrait kőbe, bazaltba vagy márványba faragja, domborításait rézből kalapálja. Az érzékletes formázás mestere, művein a márvány szinte lélegzik, mint a klasszikus görög szobrokon. A formai megjelenést mindig az anyag diktálja, de a lényeg a tartalmi kifejezés: „Az a fontos, hogy az anyagot mennyi szellemmel tudjuk megtölteni; aszerint válik művészetté vagyis szellemi jelenséggé.” Egy hosszú stílus korszakában a Balaton adta műveinek atmoszféráját. Ebben az élményanyagban visszaidé- ződtek élete során felgyűlt útiélményei; a mediterrán partok, a délfrancia tájak lélegzenek, a' több évtized múlva faragott Ligheák, Pannóniák, a Tihany leánya, a Tihanyi pásztor megejtően lírai alakjaiban. Nagymestere a portrészobrászatnak. Kezéből származnak az utolsó évtizedek legemlékezetesebb portrészobrai, köztük Egry Józsefé és Szabó Lőrincé. Sokat illusztrál és grafikai lapok százait készíti, leginkább tihanyi otthonában. Nem tud betelni a víz, a parti nádasok, a fic- kándozó halak, a mohalepte kavicsok mindig változó világával. Munkásságában fiatalsága óta kivételes helyet töltenek be az érmék, amelyeket a régi görögök és Pisanel- lo nyomán negatívba vés. Ez adja munkáinak éles, tiszta, senki máséval össze nem hasonlítható vonalvezetését. Az érmek hátlapjain a bensőséges lírától a legdrámaibb kifejezésig minden lelkiállapot fellelhétő az érem tartalma szerint. E kis mérete ellenére is monumentális műfajban európai hírnevet szerzett. Kiállítások, hazai és külföldi elistnerések, nagy hatású tanári pálya, legfőképp pedig remekművek egész sora jelzi e művészpálya mérföldköveit. ——-------------------- ' *\ Kiállítás Íeííamanti műveiből Mr. Keaton Találkozások a parton ének, csendesedik a part is. Zöld lesz újra az eddig autóktól tarkálló fű. Az áfész presszójának teraszán ülünk. Nem kell sok fantázia hozzá, hogy egy nagy egyesület bajnoki évzáró értekezletén érezzük magunkat. Gáspár László edző értékel. Az NB l-et megjárt játékos, a varsánygyürei sikeredző. Dicséret, dorgálás váltja egymást, az előbbi persze több. Mindenkinek jut valami, nyilván megszolgált jutalom, a fiúk csak a zsebükben tapogatják, hogy mennyi van a borítékban. Egy dolog hibádzik az értekezleten. A meghívott vendégek nem ülnek külön az elnökségi asztalnál, rhég olyan is van, aki kuktálkodik inkább, pedig vannak szép számmal meghívottak. A protokollból is kitelne egy nagy egyesületi protokoll. A sajtót a Népszabadság egyik főszerkesztő-helyettese képviseli, a parlamentet Szűcs Gyula országgyűlési képviselő, a „bázísVállalatot” a varsánygyürei termelőszövetkezet vezetői. Es jöttek a falu vezetői is. A vásárosnaményi gimnázium igazgatója a volt tanítvány-labdarúgókkal beszélget. Valaki hangosan meséli egy potyagól történetét. Eny- nyit ér nekünk a labdarúgás? Ennyire fontos a játék? Ezek a fiúk ott az asztalok körül sohasem kerülnek az újságok első oldalára, a csapat eredményeit se közlik óriási betűkkel, mint a nagy csapatokét. És a labdarúgók zsebébe nem dugnak súlyos tízezreket, ők abból élnek, amit dolgoznak, és lehet valaki hátvéd, beállás, vagy éppen csatár, az minősíti, hogy „aranykezű” szerelő, hogy jól dolgozik. Az, illetve az is. Már kötetlen a beszélgetés. Az edző azt bizonygatja, hogy magasabb osztályhoz erősíteni kell. Nevek röpködnek, de minden névhez valamilyen szakma tartozik. — Ha hozunk valakit, annak munka kell — mondja a termelőszövetkezet elnöke és azt bizonygatja, hogy a falunak nemcsak a labdarúgó a fontos. Ügy szeretnénk, hogy aki odamegy, azt nem csak a foci. kösse a faluhoz, hanem, ha olyan ember, meg is maradjon ott. Az egyik asztalnál izgalmas mérkőzés pillanatai elevenednek fel, a másiknál már régen községpolitikáról beszélgetnek. Parázzsá szelídül a tűz, kiürülnek a tányérok. Észrevétlen körénk telepszik a Tisza-parti este. Járda, út, bolt. Ezernyi kis dolog, százféle napi gond. Most persze másképpen, mint nappal, másképpen, mint valamilyen hivatalban. Mennyire fontos a játék? Előbb nem értem, aztán rádöbbenek, hogy mit érzek különösnek. Ma már jószerével sohasem, vagy csak nagyon ritkán használt szavak mondják ugyanazt érthetően, amit máshol megrontott hivatali nyelven érthetetlenebbül mondunk. Itt most nincs célkitűzés, legfeljebb cél, nincs probléma, csak gond, nem veszünk irányt semmire, hanem azt mondja valaki, hogy az emberek nagyon szeretnék ezt vagy azt, bosszantja őket ez vagy amaz. És mert a beszélgetés közben vissza-visz- szakanyarodik a játékhoz, egyszeriben természetes, hogy ez ennyire fontos. — Nekünk igen — mondják a varsánygyüreiek, hiszen össze kell tartozni az embereknek valamiképpen... A falunak, a termelőszövetkezetnek se mindegy, hogy ezer ember együtt örül-e a pályán, de még ha bosszankodik, vagy szomorkodik is, együtt csinálja azt. A hunyorgó parázs kedvet ad a bölcselkedéshez. — Mondjuk, meséljük a tájat, faluk sorsát, azt is ami jó, de azt is, amit azért kár volt elveszejteni, az összetartozás örömét. Sóhajtunk az esőért, aztán egy kicsit dicsekszünk is azzal, hogy az elvándoroltak hiába mentek el. Valóságos utcákat építenek, mert egymás mellé törekszenek, és ha egy-egy ünnepen hazajönnek, akkor megnő, de meg is fiatalodik a falu. Így kell lennie. Ez a törvény. És addig lesz hová hazajönni a szerencsét próbálóknak, amíg itthon is tisztelni tudjuk az örömeinket. Még akkor is, ha az néha csak egy egyszerű játék. Bartha Gábor A tihanyi szobrász Michelangelo
