Kelet-Magyarország, 1986. július (43. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-12 / 163. szám

rE TÖRTÉNT i város peremén — a millennium éve. Pesten teljes hosszában átadják agykörutat, az Andrássy latt megindul a kontinens földalattija, s a Városli- en Ferenc József egy 'szabású kiállítást nyit . Karneváli hangulatban ?pli az ország a millenni­al. Vasárnapi Újság 1896 má- harmadikai számában új ház megnyitásáról számol üvasóinak. A színház a it körúton kezdte meg ödését. Az első kapavá- a 1895 áprilisában került s még ugyanabban az év­szeptember 24-én tető sérült az épület, megnyitóra a színház az írófejedelemtől, Jókai tói kért darabot, aki meg- a Baranghok vagy a peo- vajda című szatíráját. A b csúfosan megbukott, s m előadás után végleg a esztőbe került. Úgy tűnt, azoknak lesz igaza, akik előre megjósolták, hogy a s szélén épült színház eleve bukásra ítéltetett, nerészkedik majd el az órákban a külvárosba, a metes Tüköry-gáthoz? — ezték. Hiszen a villamos ak a Nyugati páfyaudva- közlekedik. Ha színházba unk menni, ott a Nem­vagy a Népszínház. Vígszínház pompás, új sk épülete, a fényes hall, kszeres dobozhoz hasonló tér hónapokon át csak- üresen árválkodott, s az ;ató, Ditrói Mór, vala- a társulat (Hegedűs Gyu- ’arsányi Irén, Tapolczay ö. Fenyvesi Emil, s a töb- csodában bíztak. A „cso- a megnyitást követő év- 1897 májusában követke- be, amikor a Trilby című :ia vígjáték tizenhetedik lásán a címszereplő, Delli megbetegedett, s egy fia- zínésznő, aki még alig te be az Akadémia má- : évfolyamát, ugrott be :tte. A kezdő színésznőt ínyi Irénnek hívták, s az valamint Fenyvesi Emil ravúros alakításának kö- íető a siker. A Vígszín- felől ezt követően eltűn- i sötét felhők, s hamaro- ä főváros egyik kedvence Tanácsköztársaság leve­követő esztendőben bá- nűvészi és politikai tett a Vígszínház Csehov-be- tója: 1920. május 9-én t sor a Ványa bácsi pre- jére (ez volt Magyarorszá- az első Csehov-premier), 10—24 között még három k darabját (a Három nő- az Ivanovot és a Cse- yéskertet) is műsorra k. 1-ben a Faludi család — kezdettől a Vígszínház ionosa volt — eladta a ázat Ben Blumenthal \i galéria ba vezető et) ja, egyik reggel tt madárszót. legjelenik a gyönyörű ik, fejét félrehajtja a nap jrnyed a nyugalomtól, garas lesz, mert rágakő világítja át, lecsúszik átvetett a kezét. amerikai tőkésnek, aki az igazgatói posztot Jób Dániel­nek ajánlotta fel. A kitűnő író, rendező művészeti igaz­gatása alatt került sor a Cse- hov-premierekre, ekkoriban mutatták be Capek háborúel­lenes drámáját, a RUR-t, amelyet a jobtíoldali sajtó olyan élesen bírált, hogy le kellett venni a műsorról. Színre került Brecht Koldus­operája, s számos magyar író, Molriár, Heltai, Szomory, Mó­ricz Zsigmond, Zilahy, Len­gyel Menyhért színpadi mű­ve. 1935-ben következett be a Vígszínház együttesének leg­nagyobb • megrázkódtatása, amikor a Nemzeti Színház új igazgatója, Németh Antal szinte „puccsszerűen” szer­ződtette a Víg számos kiváló­ságát. A nagy vérveszteség­nek volt egy jó oldala is: elő­térbe kerültek a fiatalok: Rá­day Imre, Muráti Lili, Dayka Margit, Tolnay Klári, s a Ví­gét „az eszményi összjáték- kultúra otthonaként" emleget­ték a kritikusok, s a nézők. A 40-es évek elején lett a Vígszínház tagja Kiss Manyi, aki azonnal belopta magát a közönség szívébe, pályájának csúcsán volt Somlay Artur, népszerűsége csúcsán Ajtay Andor, s a háborús évek so­rán teljesedett ki Tolnay Klá­ri pályája is, aki a színház szinte minden darabjában ját­szott, s közben sok-sok film­ben kapott főszerepet. 1944 decemberében a Víg­színház pincéje üldözött szí­nészek búvóhelye lett. A há­ború nem kímélte meg az épületet, bomba döntötte romba, s a felszabadulás után a Nagymező utcai Radius mo­ziban folytatta működését. 1951 decemberében adták át az újjáépített Vígszínházát, mely a Magyar Néphadsereg Színháza néven játszott kilenc évig, s csak 1960-ban nyerte vissza régi nevét. Gorkij Éjjeli menedékhelye óta — mely 1945 után az el­ső premier volt —, számos nagysikerű művet mutatott be a Vígszínház társulata Csehov- tól Tennessee Williamsig, Shakespeare-től Örkény Istvá­nig. A legutóbbi premier június 8-án volt. A Pesti Színházban — a Víg kamaraszínházában — tartották Kesselring Arzén és levendula című bűnügyi bohózatápak bemutatóját. A színház olyan közkedvelt mű­vészei léptek benne színre, mint Tábori Nóra, Bánky Zsuzsa, Tahi Tóth László, Bár- dy György és Balázs Péter. De ez már^a Vígszínház tör­ténetének egy újabb fejeze­te.., Faragott faldísz (Schmidt Sándor munkája) Í896 n nimm—w——iwrwTwr^ 1986. július 12. ^ Emlékkiállítás t Jósa András Múzeumban Boross Géza (1908-1971) Éppen ötven esztendeje, hogy Nyíregyházára érkezett Boross Géza, a fiatal tehetséges művésztanár Szeghalomról, ahol a Reál- gimnáziumban tanított három évet. Itt a Leánykálvineumban ka­pott állást. A várost már ismerte, hiszen az előző nyarakat a Sóstói Művésztele­pen töltötte volt Rudnay-növendékek Kun István, Czene Béla, Konecsni György, Koffán Károly és Csáky-Ma- ronyák József társaságában. A szíve, az érzelmei is idehúzták — a múze­umigazgató Kiss Lajos leányát Pö- szét szerette meg, aki haláláig hű tár­sa, felesége — számos festményének modellje lett. Ott a Viharsarokban megrázó, mély emberi élményekkel telítődött, me­lyekről így vallott önéletrajzában: „Itt ismertem meg a kétkezi parasztság nehéz sorsát. Megszerettem őket, s melléjük álltam. Művészi munkássá­gom célja lett az ő sorsuk, az ő ne­héz életük ábrázolása. Velük érezni és küzdeni a jobb s igazabb életért.” Ez a művészi hitvallás érvényesült a Debrecenben megrendezett első önál­ló kiállításán (Déri Múzeum, 1936) s az 1939-es — újabb szakmai eredmé­nyeket felmutató tárlatán (Ajtósi Dü­rer Céh meghívására szintén a Déri Múzeumban). A 30-as években, amikor a gazda­sági világválság véget vetett a beth­leni „konszolidációnak”, az ország­ban nőtt a nyomorúság. Jálica Ernő: Boroas Géza portréja Az egymást váltó kormá­nyok fokozatosan jobbra to­lódtak. Mindez egyre erőtel­jesebb ellenállást érlelt. Ezekben az években bonta­kozott ki a haladó baloldali erők egységét meghirdető népfrontpolitika, a „népi mozgalom” a falukutatók munkásságának felívelő sza­kasza. Nyíregyházán is meg­alakult a Bessenyei-kör táj- és népkutató szakosztálya (elnöke Porzsolt István, a tanítóképző igazgatója), nép­főiskolái tanfolyamokat szer­veznek, az előadók között ott találjuk Boross Gézát is. Kiss Lajos ezekben az esz­tendőkben a rétközi és sza­bolcsi községekben folytat néprajzi gyűjtő munkát: a népi építészet, a népművé­szet tárgykörében. Paszabon gyakran vendégeskedik a néprajzi érdeklődésű Túri Sándor családja körében. Útjaira számos alkalommal Boross Géza is elkíséri. Ház­alaprajzokat készít, lakásbel­sőket rajzol (a tusrajzsorozat a Jósa Múzeum gyűjtemé­nyében). A művészt meg­döbbenti a leveleki, a ki­rálytelki földházak népének nyomorúsága, de Kiss Lajos mellett fedezi fel a paraszti kultúra értékmegőrző, érték­teremtő képességét, s mind­ez festői látásmódjára is mély hatást gyakorol. Ebből az érzelmi alapállásból szü- lethetik meg parasztfigurái­nak népmesehősökre emlé­keztető ereje, heroizmusa. (Éppen ebben a vonatkozás­ban fedezhető föl sok rokon­vonás a másik nyíregyházi festő Barzó Endre népi te­matikájú műveivel.) A főiskolai évek, pályakez­désének termékeny légköre (Rudnay professzor tanárse­gédje volt), arra késztette, hogy festészetét lépésről lé­pésre logikusan, belső fegye­lemmel építse föl. Rajzoló „kedve” egész életét végigkí­sérte. Bizonyítják ezt a kiál­lított szénrajzok: Kuglizó (1938), Faluvégi házak (1937), a későbbi ezüstceruza-raj- zok: öreganyám borsót sze­mel (1957), "vagy a sályi dombok-sorozat (1967). A fény, a szín problémá­ja erősen foglalkoztatta nyír­egyházi éveiben. A fény, nem azonos a tónussal, „vezetni” kell a képen, éppúgy, mint a színt. Nem szabad, hogy a szín egyedül harsogjon, meg kell kontrázni — vallja. (Pösze olvas, Csónakos, Kancsós csendélet, 1944.) Kevés motívumra épített kompozíciónak összefogott­sága, fegyelmezettsége az idő haladtával tovább nőtt, ugyanakkor mindvégig meg­őrizte vallomásszerű hiteles­ségét. (Krumpliszedők, 1943, Krumpliszedők 1965, Kapáló asszonyok.) Ihletett őszinte­ségét és nem utolsósorban kompozíciós biztonságát, fi­noman kiérlelt színvilágát Boross Géza: Az árokpart tekintve — méltán sorolhat­juk a Boross-oeuvre jelentős darabjai közé az öreg barát­nők (Paszab, 1946) c. olajké­pet. (Nyíregyházi magántu­lajdonban.) A népi vonatkozású tema­tika: nagy horizontú alföldi táj, falusi utcák hangulata, köcsögök, butellák, a kasza­kalapáló, a kubikos, az ott­honában tevékenykedő pa­rasztasszony látványa — egyszerű, közvetlen élmé­nyek felidézése a képeken — a budapesti évtizedek alatt is kiapadhatatlan forrást je­lentettek számára. A mostani kiállításon — a Nemzeti Galéria, a szabolcsi múzeumok anyaga mellett magángyűjtők tulajdonában lévő Boross Géza-művek is szerepelnek. (60 db.) Tüneményes frisseségű ak- varellek kerültek először nagyközönség elé magántu­lajdonból (Felsőbányái táj, 1942, Tehenes, 1942). Sohasem feledte főiskolai mesterének, Rudnaynak ta­nításait, miszerint csak meg­tanulható, s tanítható út­nak fogható fel a rajz, a szín, a forma, de egyetlen értelme, hogy segítségével sugalló erővel meg tudjuk jeleníteni az embert az em­beri sorsot.” Boross Géza hangvétele rokon a Rudnayéval, a Kosz- táéval, mégis a sajátja. Ér­zelmileg szenvedélyes, vi­szont előadásmódban racio­nálisabb, összefogottabb. Nemzedékének szociográfus józansága tette kompozícióit szűkszavúbbá, objektívabban érvelővé, ami egyáltalán nem fokozta le vallomásai­nak hevességét, állásfoglalá­sának élességét. ' Halálának 15. évforduló­ján emlékezünk tradicionális nemzeti jegyeket felmutató festészetére. Munkáiból em­lékkiállítás nyílt a nyíregy­házi Jósa András Múzeum­ban. Muraközi Ágota ammmmBum A népi iparmívészet létjoga Legutóbb egy balatoni em­léktárgypályázat hívta fel né­pi iparművészetünkre a fi­gyelmet. Meglepően sok pá­lyázó, sok tárgy, bőséges dí­jazás (325 000 forint). Nem cse­kély összeg, de vajon mivé lesz eredménye, jut-e a Bala­ton mellé egy is közülük? Eb­ben az évben aligha. Mire a bemutató kiállításból megren­delés születik, s a bürokrácia gátlásait legyőzve ajándék lesz, és jobbra fordul a meg­rendelő bazárok, butikosok íz­lése, elmúlik a nyár, feledés lep be sok jó szándékot, mint annyi másszor. A pályázaton nem csupán népi iparművé­szek vettek részt, de iparmű­vészek és népművészek is. Mi lehet az oka? Hogy lehet, hogy ez a sokat vitatott mű­vészet, a népi iparművészet nem csupán kecskeméti új múzeumával jutott megbecsült helyhez, s „tágította ki” a népművészeti boltok kiraka­tait, de megfelelőnek bizonyul arra, amit a kézműves ipar­művészet, s a gyári termékek nem pótolhatnak? Természe­tesen sem múzeum, sem pá­lyázatok sikere nem dönti el a népi iparművészet létjogát. Még az üzletek forgalma, vagy kivitelünk bősége sem. Ám ha körülnézünk, vajon mi he­lyettesíthetné, akkor gondol­kodásra kényszerülhetünk, megállapítva: űr maradna he­lyén, fehér folt a művésze­tekben, s elsősorban lakáskul­túránkban pótolhatatlan hi­ány. Ne hamisítsuk meg a nép­művészetet korszerűsítése, ere­deti feladatának megváltozta­tása árán — szól az ellenve­tés. És nem lehet a népi ipar­művészet mentsége, hogy to­vább fejleszti a népművésze­tet, megőrizve szellemét, míg az eredendően használati tár­gyakat dísztárgyakká szépít- geti. És ha már eleven, élő népművészet nincsen, őrizzük meg eredeti tisztaságában, másoljuk hűségesen, ne vál­toztassunk rajta, ne törjük mai szemléletünk, s mai fel­adatok igájába. Elvnek ez is, amaz is határozott és tisztes­séges. Mint mindenben, a né­pi iparművészetben is lelhe­tünk dicséreteset és elveten- dőt. A sárospataki Rákóczi Múzeum a múlt esztendőben megvásárolta fafaragó tábora alkotóinak java munkáját. Remekműveket, bár egy sem volt közöttük a régi értelem­ben vett használati tárgy. Rossz példa viszont, amikor — mondjuk —, a bukovinai fekete-fehér-meggypiros alap­színű s csak ebben a színállás­ban szép és eredeti szőttese­ket, narancssárga, zöld, ki tudja még meddig rontható „átírásban” kéri a kereskede­lem, hivatkozva a kedves ve­vő ízlésére, igényére. Addig minden rendben van, hogy a régi párnavégeket, lepedőszé­lek mustráit mai díszpárnákra (amik valójában nem is csak díszek!), falvédőkre, asztali futókra alkalmazza a népmű­vészből így népi iparművész­szé vált alkotó. S eddig talán a faragóknak, szövőknek, hímzőknek, bőrösöknek, ne- mezeseknek van könnyebb dol­ga, mint a kerámikussá lett fazekasoknak, hiszen őket job­ban köti, kötelezi a népművé­szet. A népművészet tárgyai nyilvánvalóan nem tölthetik be, vagy csak ritkán eredeti feladatukat. A bokályban ma nem tejet alvasztunk, hanem virágot tartunk, a komaszil- kében nem ételt hordunk, ha­nem ecsetet és ceruzát őr- zünk, a hímzett párnával nem az emeletes ágyak látható ol­dalát ékesítjük, hanem [leve­rőnkön szolgálja kényelmün­ket. Arra a csodálatos, évszáza­dokon át kiérlelt művészi szemléletre, ami a népművé­szetet oly változatossá, gaz­daggá, szépségekben kimerít- hetetlenné teszi, mai egyhan­gú, sokszor sivár környeze­tünkben pótolhatatlan szüksé­günk van. Ez nem nosztalgia, nem visszafordulás, ez egy­szerűen okos felhasználása olyan értékeknek a folytonos­ság jegyében, amelyeket más nem képes helyettesíteni.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents