Kelet-Magyarország, 1986. július (43. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-26 / 175. szám
HÉTVÉGI ÜEUÉKUST 1986. július 26. A lányai harang legendája Az utóbbi időben többször hallottunk, olvastunk Lónyáról, a falu templomáról, harangjairól. Talán mégse lenne igaza Kósa Csabának, aki egy kiadványban nagyon szépen ír a kérdésről? Idézzük: „Nálunk legfeljebb az idegenforgalmi kiadványok közölnek egy-egy szokványfotót Lónyáról... Ezen tűnődöm a lányai torony kiugró konzolján, ahonnan térben és időben egyformán mesz- szire látni. A szem szabad, mint a madár, berepüli az ártereket, a berkeket, csíkászok, pákászok, gyékényvágók rejtett ösvényeit, a régi vízivilág megfogyatkozott birodalmát. Fejem fölött a gerendában mélyen vésett név: Ka- kuk Imre áts mester csinálta Bán Péter legényével 1781. A torony két harangját vajon hol öntötték? Ezt már hiába kérdem a jó lányainktól. Galambősz vének, madárvál- lú anyókák a fejüket ingatják. Hallgatnak a harangok is. Régebben beszédesebb kedvűek voltak, úgy emlékeznek rájuk. Igaz, jobbára panaszkodtak, keseregtek: — Lányán nincs kenyér! Lányán nincs kenyér! A Tisza túlsó partjáról jött a válasz: — Benken sincsen, Benken sincsen! Feljajdult távolabb a zsurki harang: — Boldog Isten, mivel élünk, szegények? — Csíkkal, hallal! — kongatták a bronzok. Csíkkal, hallal éltek itt századokig az emberek. S szolgáltak korgó gyomorral a kuruc fejedelem lobogója alatt, s lopakodtak rétifarkasként a lápokon.” A fiatal tanárnő, aki csak egy évig tanított Lónyán, „hallott valamit” arról a bizonyos harangról. Született lónyaiak valamivel többet tudnak. Pécsik Márta egykori szálkái gimnazista azt is tudni véli, hogy „a tatárok elől süllyesztették a Tiszába...” A lónyai öregek a mai napig is esküsznek rá, hogy a harang megvan a Tisza réges-régen betemetett, valamikori medrében ... Amikor ezt hallja a múlt faggatója, akaratlanul is Attila hun király koporsója jut eszébe, amit századok óta remélnek megtalálni ... Alighanem közel jár az igazsághoz az a 73 éves férfi, aki nagyapjától, Kis Laczkó Andrástól hallotta a történetet, mely szerint valóban elrejtették a harangot a Tisza partján (?), jó mélyen leásva. Igen ám, de a folyó időközben megáradt, hatalmas iszapot hagyott maga után, s ez még ismétlődött is, így szinte természetes volt, hogy később már nem találták. (Lónya környékén a néphagyomány szerint a folyószabályozás előtt volt 13 tó és mocsár, 23 patak és 9 vizenyős rét. összesen tehát a Tiszán kívül 45 víz. Ló- nyay Jánosné, az egykori L. Menyhért miniszter-miniszterelnök anyja írja emlékezéseiben, hogy pl. 1849-ben tízszer öntött ki a Tisza, és ennek árja Lónya vidékét hozzáférhetetlenné tette. Különben éppen Lónyay Menyhért nevéhez fűződik a Tisza kanali- zálása.) Miről is van szó? Babus Jolán néprajzkutató jegyezte fel ■ harmincvalahány éve, hogy „1657-ben, II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjárata után a felháborodott lengyelek becsaptak Magyarország északi megyéibe, így Beregbe is, pusztítva. A néphagyomány szerint a lónyaiak a harangot a Tiszába süllyesztették előlük, megtalálni azonban nem tudták, mert a Tisza betemette iszappal. — E hagyomány ma is él Lónyán.” Babus Jolán, aki kiváló ismerője volt a beregi néphagyományoknak, nyilván sokat merített a jó öreg Lehoczky monográfiájából. (Lehoczky: „A nép monda szerint az 1657. évben berontott lengyelek elől a lakosok egy szép nagy harangot süllyesztettek a Tisza mocsarába, mely az árvízkor beisza- podtatván, odaveszett.”) Ismert, hogy II. Rákóczi György erdélyi fejedelem szerette volna a lengyel trónt megszerezni. 1656 szeptember elején Gyula- fehérvárott szövetséget hozott létre vazallusai, a moldvai és havasalföldi vajdák, valamint Bogdan Hmelnyickij között Lengyelország ellen. December 6-án ugyanott aláírta X. Károly Gusztáv svéd király szövetséglevelét. A nagyratörő Rákóczi a török porta tilalma ellenére 1657. január 6-án megindult seregével Lengyelország ellen. Hadereje tízezer erdélyi lovasból, ötezer gyalogosból és hatezer moldvai-havasalföldi segélycsapatból állt, ezek fővezére Kemény János volt. Még abban a hónapban a fejedelem a Máramaros megyei Visken tábori országgyűlést tartott. Távolléte idejére maga helyett kormányzóul Rhédey Ferencet, Serédy Gáspárt és Bar- csay Ákost állította. Áprilisban serege bevette Krakkót, 18-án a svéd sereggel egyesült, ám III. Frigyes dán király váratlanul hadat üzent Károly Gusztávnak, aki — miután Rákóczira bízta Krakkót — a dánok felé fordult, serege egy részével elhagyta Lengyelországot. Június 9-én az erdélyi és svéd sereg bevonult Varsóba. Rákóczi ezután magára maradt, több oldalról szorongatták, kénytelen volt az irányt haza venni! Munkácsig tudott vergődni megfogyatkozott seregével. Augusztus 4-én érkezett vissza Ecsed várába néhány erdélyi főúr társaságában. A már- említett Lehoczky leírását idézzük ismét: „Rákóczy haza érkezvén, birtokát elpusztítva találta, mert a VISELÉTÉN FELBŐSZÜLT LENGYELEK (Kiemelés tőlem. Ny. K.) Lubomirszky vezérök alatt, hogy a tanúsított jó szomszédi szívességet viszonozzák, őt megelőzve, hirtelen beütöttek június elején a védtelen hazába s itt nevezetesen Szepes, Sáros, Gömör, Abaúj, Torna, Borsod, Zemplén és Ung vármegyéket át kalandozván, mindent, mii utjokban találtak, felégették; így megyénk területén a szentmiklósi, podheringi és rákosi kastélyokat, Munkácsot, Bereget, Várit és Beregszászt s a környéken lévő 300 helységet elpusztítottak, véres fegyvereiket le Szatmárig hordozván, honnan prédatelten visszafordultak. A bosszúálló tábort, mely Sáros és Bereg megyén keresztül tört az országba s több gyalogezredből állt, vezették Kosoczky András tábornok, Inquitovitch Gábor, Prazelinsky Kázmér, Visnicky Szanisz- ló és Jablonovszky Szaniszló ezredesek. A sereggel járt a később lengyel király- lyá lett Sobiesky János mint főzászlós és Sapieha János tábori főjegyző. A dühös sereg június 15-én feldúlta Munkács várost, honnan június 17-kén Beregszászba ért; a megrémült lakosság a NAGY TEMPLOM KERÍTÉSÉBE vette magát, ott az ellenállást megkísértendő, azonban a gyalogság csakhamar beve- vén azt, a kétségbeesett népet rakásra, ott a templomban, mint Szalárdy krónikájában mondja, mintegy oltáron megáldozva gyilkold, a templomot fel- gyujtá s a várost elhamvasztá, a vértől párolgó templom falaira ezt írván gúnyképen: Sequitur superbos ultor a tergo Deus, Vicém pro vice reddit, amice, tibi! ... 1657. július 21-én Jolsván, Gömör - megyében tartott gyűlésen a rendek sajnálatukat fejezték ki ... egyúttal a kár megvizsgálására inquisitorokat neveztek ki... Bereg, Ugocsa, Szabolcs és Szatmárra nézve Fancsikai Ferenc ugocsai alispánt...” A lónyaiak tehát a bosszúállástól félve, levették harangjukat, és a Tiszába rejtették. (A meder mellé ásták el, vagy a partmenti mocsárba?) Miután elmúlt a vész, keresték, de az eltűnt végképp. Ezt látszik igazolni, hogy *1666-ban új harangot szereznek. Felirata: „In honorem Dei fudit me Mathiaso Ulrich in Eperies. Anno 1666.” Ezt a kis harangot szép művű kézi díszítésű munkák ékesítik. 1794-ben az 1666-ból való kisha- rang mellé nagyharangot is öntetnek a lónyaiak. AN. Lónyai Reformata Sz. Ekklesia maga költségével öntete 1794”. Az első világháború idején sok más haranggal együtt a lónyait is elvitték — ágyúöntés céljára. Az illetékes hatóságok azonban méltányolva azok régi voltát és díszítéseit, nem öntötték ágyúnak, 1921-ben visz- szaadták az egyház tulajdonába. (A témához tartozik, ezért nem érdektelen egy korabeli híradást idézni: Szatmármegye területéről a kassai cs. és kir. katonai parancsnokság a következő református egyházak történelmi és művészeti becsű harangjait mentette fed a rekvirálás alól: Hodász 1645, Jármi 2 db. 1602 és 1641, Papos 1700 előtti, Sza- mosbecs 1686, Szamossályi 1560, Szamosúj- lak 1647, Szamostatárfalva 1650, Fehérgyarmat 1587, Kisar, 1641, Kisszekeres 1646, Kölese 1668, Mánd 1595, Vámosoroszi 1586. Beregvármegyéből 5 községből nem vittek el harangot.) Ennyit tudunk a lónyai harangok históriájáról. A nép hűségesen ragaszkodik hagyományaihoz, megtörtént, vagy vélt eseményekhez. A lónyai Tiszába rejtett harang legendája is egy kicsi része a beregi nép múltbeli eseménytörténetének. Huszonháromezer kötet között Cm dobtok a KEMEV-könyvtárban Némethi István (balról) és Batári József. A KEMÉV-szókház ablakain megcsillan a napfény.- Fönn óvatosan kitárul egy ah lakszem. Onnan messzi látni, a városszéli ikis utcára, ahol gólya köröz a villany- oszlop felett. Többen nézik. Ilyen időben kitt találok a könyvtárban ?! A földszinten két szoba nyílik egymásba. Az elsőben íróasztalok. A másik puha szőnyeggel takart hangulatos, miéieg helyiség. A hatalmas ablakok előtt hét, sínen guruló, széles könyvállvány. Az ajtó mellett a falon művészeti albumokat, új szerzeményeket kínálnak a tárlók. A sarokban fogas, szék és asztal lemezjátszóval, lemezekkel. Dr. Móra Jánosné, a könyvtár vezetője két munkanuhás fiatal férfinak olvasnivalót ajánl. Nincs könnyű dolga. Némethi István és Batári József ia KEMÉV I-es főépítés-vezetőségén dolgozó karfa an tartó-villanyszerelők mér sók könyvet elolvastak. — Az ember tragédiáját kérem! — mondja Batári József. — Érettségüitétel... — fordul felém magyarázólag. — Most fogok végezni a középiskolában. Láttam én a tévében, de a könyv mégis más. — Igen! — kap a szón Némethi István. — Szerintem is jobbak a könyvek, mint a filmek. Valahogy nem tudják visszaadni azt a hangulatot... — néz rám tűnődve. — Megmondom őszintén — hajoil közelebb bizalmasan — én megnézem ezeket a filmeket, de aztán elolvasom a könyvet is, hogy mit hagytak el belőle! Batári József enyhe irigységgel iszol: — Nekem csak arra marad időm, hogy ,a kötelező olvasmányok mellett átnézzem a műszaki könyveket meg a politikai irodalmat. Mert — mondja ismét hozzám fordulva — brigádvezető is vagyok, politikai továbbképzésre is járok, lés ott a család is! — tápja szét mentegetőzve a karját és bizakodva hozzáteszi: — No, de majd nyáron! Dr. Móra Jánosné szól közbe: — Ne szerénykedjen Jóska! Maga sokat olvas. Már tizenhárom éve könyvtári tagok mind a ketten, igaz? A két férfi szinte egyszerre bólint. — Azért én katoniakorom- ban többet olvastam, mint most! — mondja Némethi Isítván mosolyogva. — Nekem is van családom, vidéken lakunk, a konyhakentet is gondozni kell, szóval kevesebb az időm... Rámpillant és csöndesen folytatja: — Nekem nincs másodállásom, megélünk így is. Este sokszor tévét se nézek, mert szeretek olvasni. Ha egy jó könyv kerül a kezembe, legyen az útleírás, irodalom, történelem ... éjfélig se teszem le. A 'krimit azért nem szerétem, mert felizgat. Szerintem a könyv megnyugtatja az embert... Batári József érdeklődve figyeli. — Olvasni kell, ha az ember tudni akarja, hogy miiért él így, ahogy él! — hajlik előre. — Különben nem tudja, hogy mi a dolgia, csak él! Némethi István közbeveti. — Hát igen, de van akinek a pénzbajhászás az egyetlen életcélja. Ha nem is kényszeríti ró ez a gazdasági helyzet, akkor is csak a munka meg a pénz, ez az élete' — mondja. — Az olyan ember olvasni sose fog! Míg hallgatom, eszembe jut, amit róla hallottam: beteg kislányát számtalanszor viszi ölben könyvtárba. — No, de az ingázók közu is kevesen olvasnak' — tolója meg Batári József. — Vonaton, buszon képtelenség olvasni. Lárma van, besizéd .. Amikor meg a munkás hazaér, várja a háztáji, a föld az állatok. Mikor olvasson': — néz rám kérdőn. Azon tűnődöm, amit dr Móra Jánosné mondott nekem: — Kettőezer-hatszáz dolgozót látunk el irodalmi és műszaki könyvekkel. Majdnenr ezren rendszeresen olvasnak közülük négyszáz fizika munkás. Én azt hiszem, ez neu rossz arány. Némethi Istvár a II. világháborúról olvas szereti Ehrenburgot, Fagyint Katajevet. A Radnóti-verses- kötetét is sokszor lapozgatja Batári József Móricz Zsig- mond és Kosztolányi művei keresgéli a polcokon. Ebben a huszonháromezer kötetes könyvtárban mindenki talál magának könyvet Író-olvasó találkozókat, műszaki és közgazdasági könyvnapokat rendez dr. Móra Já- nosné. Van olvasófclub Is bárki nevezhet a könyvvetélkedőkre. A könyvtárban most gyű fél a lámpa. Tóth M. Ildikó Nyéki Károly Egry József: Stégen KM o
