Kelet-Magyarország, 1986. július (43. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-19 / 169. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1986. július 19. ^ A megyei bíróság tanácselnöke, bírósági tanácsos, 59 esztendős. Nyíregyházi, 37 éve jogász, 35. éve bíró. Felesége szintén ezt a hivatást választotta. Lánya ügyvéd, fia állatorvos, veje szintén bíró. Jogi tanulmányait dr. Nagy László Debrecenben végezte el. 1949-ben szerezte diplomáját. Ezt követően fogalmazó lett, majd hamarosan bíróként dolgozik. Szakterülete a polgári jog, melynek ismert elméleti és gyakorlati szakembere. Szabad idejében szívesen időzik a Tisza partján, kiváló kondícióját, szellemi aktivitását — saját bevallása szerint — az egészséges életmódjának köszönheti. A bíróságon kívül aktív közéleti személyiségként gyakran találkozni lehet vele, több publikációja is megjelent a jogi szakfolyóiratokban. Köznapi szóhasználatunkban, a szépprózában, a költészetben minduntalan használjuk ezt a kifejezést: titok. Valójában kevés szó esik viszont arról, hogy miként fordul ez elő a jogban. A sajtótörvénnyel kapcsolatban többen tették fel azt a kérdést nekünk is, miért kellett ebben — más mellett — a személyes titokról, a magántitokról külön is intézkedni? — Ha megengedi, akkor kezdjük az elején. Próbáljuk meg először is tisztázni a titok fogalmát. Általában azt szoktuk mondani, hogy a titok az emberek egy szűkebb köre által ismert és korlátozott körben megismerhető tudattartalom. Nos, ez így kétségtelen bonyolultnak hat, ezért közelítsük meg más oldalról. A titok körébe tartoznak olyan iratok, képek, rajzok, gondolatok, ábrák, képletek, hangjegyek, fényképek, műszaki adatrögzítők által hordozott információk — hogy csupán néhány dolgot soroljak —, melyekhez csak bizonyos személyek, esetleg szűkebb csoportok juthatnak hozzá. Ezenkívül ide sorolható az a személyes észlelés is, amely mondjuk valaki súlyos, visszataszító testi fogyatékosságára vonatkozik, amit — tételezzük fel — öltözködés közben les ki valaki. A Ezt hallva azt kell gondolni, hogy titkok között élünk. Talán mindannyian titkok hordozói vagyunk? — Azt hiszem — igen. Főleg ha megkíséreljük osztályozni a titkokat. Kezdjük azzal, hogy van állam-, üzemi, hivatali titok. De titoktartásra kötelezett egy sor foglalkozás is. Így a legismertebbek: az orvos, az ügyvéd, a pap, a postás, a szóbeli üzenetet közvetítő küldönc. Ismert a banktitok fogalma is. Aztán a személyi titok, a közös titok, ami mondjuk egy férj és a feleség között alakul ki, a levéltitok, de ide sorolható minden olyan megszerzett információ, ami más ember magánéletére, vagyoni helyzetére, viselkedésére vonatkozik. Magyarán: ha elmesélem széltében-hosszában, hogy tegnap láttam a barátomat a presszóban egy nővel, aki nem a felesége, akkor is titkot fecsegek ki, tehát sértem a másik érdekét, jogát. A legtöbb ember nem is gondol arra, hogy sok esetben jólértesültségét csillogtatva, vagy éppen pletykálva titkokat ad közre, amihez joga nincsen. A jog úgy foglal állást, hogy mindenki jogosult a saját érdekköréhez tartozó személyes titok feletti rendelkezésre. A titok una a saját titkát szabadon feltárhatja, mással közölheti. Hozzá kell ehhez tenni még azt, hogy hazánkban a titok feletti rendelkezés összhangban van a társadalmi érdekkel. Ebből következően jó ráirányítani a figyelmet arra. hogy a tudomásunkra jutott értesülésekkel jó csínján bánni, s végiggondolni, nem sérti-e azok közreadása más személy személyiségi jogát. 0 ön világosan elmondta, hogy bizonyos foglalkozásokban, munkakörökben, ahol többnyire eskü is kötelez a titoktartásra, egyértelmű a megszerzett értesülések kezelése. Az is érthető, hogy az emberek egymás közti kapcsolatában is jelentős a titok, illetve annak megőrzése. De mi a helyzet akkor, ha személy és mondjuk hivatal kapcsolatában merül fel a titok fogalma? Hétvégi interjú Dr. Nagy László megyei bírósági tanácsossal a személyes titokról, a személyiség- védelemről — Azt hiszem, teljesen világos, hogy aki foglalkozása keretében megismer titkokat, az köteles azokat megtartani. Más szóval az orvos, az ügyvéd és így tovább, nem élhet visz- sza információival. A személyre vonatkozó információt ugyanis az érintett személy, illetve rajta kívül csak az arra jogosult szervek, személyek ismerhetik meg. G De kik azok az „arra jogosultak”? — A kérdés logikus. Néhány példa azonban segít a jobb megértéshez. Mondjuk útlevélkérelem, erkölcsi vagy feddhetetlenségi bizonyítvány esetén természetes, hogy az egyénre vonatkozó információkkal a hatóság rendelkezik, azt köteles figyelembe venni. De említhetjük mindezt akkor, ha súlyos bűn- cselekményről van szó. Nem tartható titokban például olyan értesülés, amely megtörtént vagy készülő súlyos bűncselekményre vonatkozik. Ez a feljelentési kötelezettség, ami olyan társadalmi érdek, amikor a titok már komoly érdeket sért. Ezenkívül kérhet információt a bíróság bizonyos esetekben a banktól, bizonyítás céljából, és a posta is felbonthatja mondjuk a kézbesíthetetlen levelet, a sérült küldeményt, ha annak tartalma megóvásáról van szó, vagy ad absurdum, ha olyan feltételezés alakul ki, hogy a küldemény bombát tartalmaz. Ügy fogalmazhatnám meg a legjobban, hogy a személyes titok védelmének határt szabnak a társadalmi érdekek, s a jog közérdekből korlátozhatja a személyes titokhoz való jogot. £ Napjainkban a személyi titok nagy része kerül számítógépre. így adat, priusz, adó, a jövőben egészségügyi, jövedelmi információ. Az adatbank tulajdonképpen titoktár. Az emberben felmerül: vajon lesz-e védelem arra, hogy illetéktelenek ne juthassanak ezekhez, lesz-e, ami kizárja sok személyes titokkal való visszaélést. — Mind a nemzetközi, mind a hazai jogalkotásban már szerepel ez a téma. Alapelvként leszögezhetjük, hogy az iratokhoz hasonlóan azonos elbírálás alá esnek a hangszalagok, lyukszalagok, lyukkártyák, a számítógéphez tartozó memóriaegységek. Szeretném nyomatékkai kijelenteni, hogy a Polgári Törvénykönyv 83. §-a külön kiemeli, miszerint a számítógéppel történő adatfeldolgozás nem sértheti a személyhez fűződő jogokat. Ugyanakkor az is elv, hogy a közérdekű személyi nyilvántartások esetében a személy köteles a megfelelő adatokat szolgáltatni, és tűrni, hogy ezeket az adatokat nyilvántartsák. Itt is áll azonban az imént már említett szabály: ezekhez az információkhoz az érintett személy és az arra külön feljogosított szerveken kívül másnak tájékoztatást adni nem lehet. A személy védelmét szolgálják azok a jogszabályok, amelyek keményen intézkednek arról, mivel jár a titokkal való visszaélés, a jogtalan előny szerzése, a zsarolás. Itt kell említést tenni arról, hogy az adatbankok esetében a jövőben a mai távközlési eszközök mellett a számító- gépes adatgyűjtemények is elérhetőek lesznek postai berendezések segítségével. Ez esetben is életbe lép a posta titoktartási kötelezettsége. Összefoglalóan úgy mondhatnám, hogy legyen szó bármilyen összetett, az egyén egész életét, magatartását, viselkedését, vagyoni, egészségi helyzetét magába foglaló — ahogy ön ‘mondta — titoktár, a foglalkozási titok, a személyes titok és a személyiségvédelem együttesen garanciákat ad arra, hogy illetéktelen kezébe ne jusson információ. A A személyes jog polgári jogi védelme ezek szerint szorosan összefügg a személyiségvédelemmel. Kérem, fejtse ezt ki bővebben. — Induljunk ki abból, hogy a személyiség védelme több, mint titokvédelem. Ebbe a körbe tartozik a becsületsértés, a rágalmazás, a gondatlanul készített hangfelvétel, a fényképpel Való visszaélés, kegyeleti dolgok és így tovább. A Polgári Törvénykönyv 1977. évi novellája hathatós védelmet nyújt a személynek, komoly jogvédelemben részesíti őket. Itt találkozik a titok és a személyiség védelmének ügye. Mert akkor, ha valakinek olyan dolgait adjuk közre, amelyek érdekeit sértik, természetes, hogy személyiségét sértjük vele, ezért jogot nyer az elégtételre. Tudom, ez bonyodalmas dolog, mert vajon mi az, ami egy engem ért sérelemért kárpótol? Nos, erre vonatkozóan van egy sor intézkedés, ami ezt segíti elő, illetve elégtételt szolgáltat. Így kötelezhető valaki arra, hogy jogsértő cselekményét hagyja abba. A bíróság eltilthatja a további jogsértéstől. A jog kötelezhet kártérítésre is. Elrendelheti a sérelmes helyzet megszüntetését. Adott esetben a jogsértő nyilatkozatért helyreigazítást, elégtételt rendelhet el, bírságot szabhat ki közérdekű célra, ön erre azt mondja, mindez szép, de mit segít ez? Gondolja el azonban, hogy ha egy jogsértést megállapító nyilatkozat nyilvánosságra hozatalát rendelnénk el, akkor az is tudomást szerezhet egy ügyről, aki eddig nem is tudott róla. Vagyis csak olyan elégtétel képzelhető el, amely nem súlyosbítja, nem bonyolítja tovább az ügyet, vagyis nem tárja még nagyobb kör elé a titkolt, nem pentnalktállja imég szélesebben egy- egy személy sérelmét. Sok szó esik ma arról, hogy mondjuk valakinek a képe úgy jelenik meg a sajtóban, hogy nem is tudott a felvételről. Én is készítek most önről egy képet. Sokan kifogásolják, hogy a tv-ben még a Kék fényes bűnöző is maradhat ismeretlenségben. — Hadd kezdjem azzal: amikor erre az interjúra vállalkoztam, tudtam: ez közszereplés. Tehát ennek minden konzekvenciáját vállalnom kell. ön bekapcsolhatja a magnót, felvételt készíthet, közreadhatja azt, amit elmondok. Ugyanez a helyzet akkor, ha meghívnak nyilvános előadásra, ott sem emelhetek kifogást, ha bekapcsolják a magnetofont, vagy valaki fényképez. így — ha a kép nem sértően torz, vagy csúnya — nincsen lehetőségem arra, hogy elzárkózzak attól, hogy kinyomtassák. Ugyanakkor teljes védelem illeti meg a személyt mondjuk akkor, ha valakivel autózik, s valaki bepillant az ablakon, és a kép megjelenik. Engedély kell ahhoz is, hogy mondjuk egy strandon csupa olyan kövér embert fényképezzek — közlési céllal —, akik a túliápláltság reklá- mai lehetnek. Ha valaki nem kívánja képmását közölni, akkor joga van ahhoz, hogy elzárkózzék. Ez a jog — a legsúlyosabb bűn- cselekményeket elkövetők kivételével — o gyanúsítottat, az elítéltet is megilleti. Ami pedig az utcán készülő, vagy éppen egy sport- eseményen csinált felvételekre vonatkozik: aki nyilvános helyen megjelenik, az viselkedjék úgy, hogy ne kelljen szégyellnie magát, ha megjelenik a fényképe. Aki meccsre megy, az tudja: a kamera pásztázza a nézőket, a fotós készít felvételeket. Az viszont már jogsértő, ha valaki mondjuk a csak nagyfülűeket szúrja ki, célzatosan, vagy éppen a kiszemelt személyt más célra készülő képen, mondjuk reklámon használja fel, tudta és beleegyezése nélkül. Hasonló módon tiltott az, hogy valaki mondjuk egy ajándékba kapott képről képeslapot csináljon, s azt forgalomba hozza. Kényes terület mind a kép-, mind a hangfelvételek ügye, hiszen a mai közlési lehetőségek igen széles skálája a visszaélések sokaságát eredményezheti. Dr. Törő Károly személyiségvédelemről írt könyvében ezt így fogalmazza meg: „A személy rendelkezésétől függ — általában —, hogy külső testi valóságában mikor és hogyan kíván mások előtt megjelenni, mikor és hogyan kívánja magát megmutatni, külsejét láttatni, hangját hallatni.” G Tisztában vagyok azzal, hogy a személyiségvédelem köre rendkívül tág, s nem véletlen, hogy sok kötetnyi irodalma van. Mi most kényszerültünk arra, hogy a titok kapcsán csak szűk területét tekintsük át. Elsősorban azt, ami a hétköznapok során előfordul, amivel az ember általában találkozik. Mi az, amit az eddigiekből fakadóan szükségesnek tart figyelmünkbe ajánlani? — Induljunk ki abból, hogy mind a személyes titok megsértői, mind a személyiség jogai ellen vétők jóvátehetetlen, helyrehozhatatlan kárt okoznak. Mint utaltam is rá, a bíróság polgári vagy büntető szakban hozhat ítéletet, kötelezhet elégtételre, de ez nem teszi meg nem történtté a sérelmet. Mindenképpen utalnék arra, hogy a nélkülözhetetlen személyzeti munka során szerzett' titkok, a munkahelyi véleményekben foglalt megállapításokkal is gondosan kell bánni, hiszen egy-egy közlés — például: összeférhetetlen, alkalmatlan, intrikus stb. — döntően befolyásolhatja valaki sorsát, életét. Övnék mindenkit attól, hogy a hallott, látott információit akár gondatlanságból, akár szándékosan úgy adja tovább, hogy az más érdekét sértse, személyiségének kárt okozzon. Bíróságunkon a személyes titok megsértésével és a személyiségvédelemmel kapcsolatos viszonylag igen kevés ügy azt tanúsítja: a köz általában nem ismeri ezeket, nem tudja, mikör, hol és milyen sérelem éri. Ez persze — optimista vagyok — abból is fakadhat, hogy kevés ilyen eset fordul elő. S hogy utaljak a beszélgetés elején említett új sajtótörvényre. 1974-ben Firenzében a személyiség jogi védelméről szóló nemzetközi tanácskozáson Angelo de Mattia azt emelte ki, hogy szükség van az igazságszolgáltatási feladatok hatékonyságának, a sajtó munkatársai önfegyelmének és új, közösségi erkölcsi szemléletnek a kialakítására. A polgári jog a személyiség minden megnyilvánulását védi. Kiemelkedő elemeit: az élet, egészség, testi épség; a szabadság; a hírnév, a becsület, emberi méltóság; a kép és hang, a képmás, hangfelvétel, a név; a személyes titok; szellemi alkotás; a kegyelet; indokolt tehát különös súllyal, sajátos jogvédelemben részesíteni. G Köszönöm a beszélgetést. Bürget Lajos ... érdemes, sőt szükséges bogozni, kutatni az okát, miért megy el, most már szinte tendenciaszerűen, egyre több felsőfokú végzettségű szakember, értelmiségi megyénkből. Elkezdődött, vagy inkább megerősödött az értelmiség egy részének el-, illetve továbbvándorlása, ami ha egy egészséges cserével jár — az elmenők helyett újak jönnek —, természetes folyamatnak tekinthető. Miért ne kamatoztassák átlagon felüli tudásukat, tehetségüket a fővárosban, vagy a nagyobb szellemi központokban, ha erre Szabolcs- Szatmárban nem, vagy alig volt lehetőségük? Senkit sem lehet szülőhelyéhez, vagy választott lakóhelyéhez kötni. Egyes szakterületeken kifejezetten előnyös, ha minél több helyen szerez újabb és újabb szakmai ismereteket, jártasságot valaki. Elég, ha a régi vándorló tanítómesterekre, művészekre, felta- találókra gondolunk, akik közül sokan nem a szülő-, vagy lakóhelyükön találták meg a számukra legideálisabb színteret... De térjünk vissza a mába. A művelődési miniszter legutóbbi szabolcsi munkalátogatásakor is erősen szóba került ez a korántsem újkeletű gond. A megye vezetői osztották meg a megye további fejlődése szempontjából nagyon is élő és izgató problémát a minisztérium vezetőivel. Ezen a szűkebb körben sorra került beszélgetésen hangzott el, hogy a megyében élő és dolgozó mintegy 22—24 ezer értelmiségi ötven százaléka, (minden második) első generációs értelmiségi. S ebből már egy kicsit a gondok gyökere is elővillan: a szabolcsi értelmiség életkora az országos átlagtól jóval kedvezőbb. Egyben azt is jelzi; a pályakezdés, a munkahelyi környezetben való eligazodás, a „beilleszkedés” több konfliktussal, nehézséggel járhat a megyében. Ezért is figyelmeztető, hogy egy megyei számítás szerint évente két-három ezer felsőfokú végzettségű szakember hagyja el Sza- bolcs-Szatmárt. Jönnek is jócskán helyettük, de többen mennek, mint jönnek... Szokványosán sorra vehetnénk most az általunk talán legfontosabb okokat: fizetés, lakás, elnőiesedés..., és így tovább. Szerintem valós és nyomós okok a maradás vagy elmenetel eldöntésében, mégse hiszem, hogy ezek megoldatlanságai riasztják el a fiatal értelmiségieket megyénkből, Sőt, jó néhány esetben éppen a nagyobb várost, mondjuk Debrecent cserélte fel több onnan átjáró, „ingázó” értelmiségi Nyíregyházára, Nyírbátorra, Kisvárdára, Mátészalkára, Vásárosna- ményra, Fehérgyarmatra, Tiszavasvári, s még említhetnénk több települést is. Az idetelepülés egyik fő oka éppen a lakáshoz jutás volt, más esetekben pedig az önállóbb, alkotó jellegű munkalehetőség. „Az előző városomban egy aprócska csavar voltam egy gépezetben, itt pedig irányító munkakört kaptam és megszerettem a várost is" — mondta az egyik megyénkbe települt értelmiségi. „Tanácstagnak is megválasztottak, beleszólhatok a város életének alakulásába... Barátokra is leltem ebben a városban, megyében" — summázta. S valószínű az egyik gyökeret ő látta és érezte meg az értelmiség maradásában, vagy elvándorlásában. A befogadó környezetnek nem elég lakást, megfelelő munkakört adni az értelmiségi dolgozónak. Ez önmagában kevés, el kellene érni mindenkor, hogy otthon is érezze magát. Ehhez az kell, hogy legyenek kíváncsiak a véleményére minden közérdekű kérdés eldöntése előtt. Hangoztatom: nem a döntések után. Kérje minden fórum a szakmai tanácsát, emberi közreműködését, hogy ilyen sikerélmények is kössék szülő-, illetve lakóhelyéhez. S mondjuk ki, nem mindig azok mennek el a megyéből, akik máshonnan jöttek, hanem elég sokszor azok, akik itt születtek, a családi hátterük is itt van. Érzelmileg olykor meg is maradnak szabolcsinak, szatmárinak, bereginek, — de a praktikum, a másutt jobban megtalált szakmai, vagy emberi léptékű siker más megyékhez köti őket. S vajon hányán maradnak egy-egy évben az ösztöndíjjal továbbtanulók közül? Ugyancsak a már említett miniszteri—megyei vezetői megbeszélésen hangzott el; a 250 megyei ösztöndíjas, leendő értelmiségi fiatal közül minden ötödik inkább visszafizette a ráköltött pénzt, nem foglalta el helyét a szerződésben vállalt községben, városban. Egy részük a megyétől is megvált. Nincs receptem, csak gondjaim és gondolataim, amelyeket érdemes tovább vinni és együtt megoldást, választ keresni: miért vándorol el az értelmiség megyénkből. KM
