Kelet-Magyarország, 1986. június (43. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-07 / 133. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1986. június 7. O VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN T öbben is, már kora délután indulni akartak, de aztán köd ide, köd oda, megmaradtak a családi asztal mellett, ott, aihol többé már nem ülhetnek sohasem, hiszen ebben a falusi háztartásban már nemcsak a ház, a kert, az udvar volt a másé, hanem az a bizonyos asztal is. írom, maradt a család, a legfiatalabbak nagy bánatára, akik szerettek volna hazaérni a délutáni filmig. Kortyolták a bort, az utolsó termést, mert másé volt már a szőlő, másé benne a meggyfa, idegeneké körülöttünk a fal. Nem egészen rendhagyó helyzet. Búvá kis településeink visz- szatérő élménye ez á fajta búcsú, amit mindenki sürget, de az utolsó pillanatokban mindenki késleltetne egy kicsit. Az a bizonyos „Megyeárok”, ami a teleknek időtlen idők óta határt szabott, áradt a jó eső után, de már nem volt semmiféle öröm az áradásban, a zápor se termést, legfeljebb könnyű ködöt ígért. Aztán, nem is tudni, ki kezdte közülük, talán a legnagyobb testvér, mesélte az árkot, az árok melletti bodzabokrokat, mindazt, ami látszólag sohasem volt fontos, de azzá lett a búcsú pillanatában. A gyermekkorát kezdte mondani, mesélni, idézni öt felnőtt, öt gyerek. Nem írtam fel, hogy mi volt a történetekben a legérdekesebb, azt sem, hogy mi volt aznap a televízió délutáni műsora, de a gyerekek szép lassan mellénk igyűltek és hallgatták minket felnőtteket. — „. .ó, akkor még végig lehetett gyalogolni az árkon. Pióca volt, de attól csak a kicsik félték, vagy ki tudja, talán mi is, de akkor a félelmet nem merte mondani az ember ... Persze mondták, hogy nemcsak játék volt az árok, békalencse bányája is, hogy nemcsak játék, hanem a libákat messzire csábító kanyargósán igaz. Valóság. Valami olyan, amivel jó volt, de időnként nehéz is volt együttélni. Egyetlen család? A valóság töredék falatja, nem vallomás, legfeljebb árulkodás, pletyka valamiről, ami valakiknek, valamikor az életük volt. Akkor már mind meséltek. A férjék is, akik nem is ismerték ezt az árkot, de valamikor gyermekkorukban volt a határban kiserdő, valahol volt olyan, amire emlékezni jó. — Úgy szedtük a fészket, hogy mindig a legügyesebb mászott a nagyobb fákra. Ö osztotta 'ki a többit is, úgy, ahogy mi kicsik mászni tudtunk... Én így utólag elmondom, hogy sokszor féltem, de nem lehetett félni a többiek előtt... — Mi a Kapnikon, patak az Erdélyben, elindultunk kora reggel. Olyan háti-kosarakat vittünk, amit ott használnak a piacozó asszonyok. Ez szögletes volt, magyöhlű. Alkalmas arra, hogy a meredek parton a padmalyokat meghúzzuk velük. Mindig volt benne hal, néha rák. Az apám a fronton volt. Fogalma 9em lehetett arról, hogy én a Kapuikban, az államig érő jéghideg vízben dider- gek. — Lehet, hogy nem engedte volna, de mi a halat ez így igaz, megsütöttük. Parázson, só nélkül, sőt úgy, hogy épipen csak megkapantuk, de fel se vágtuk a halat. Benne volt abban minden, amit a természet beletett, de jobbízű halat én azóta se ettem. Magyar szokás, magyar valóság, de lehet, hogy általános emberi szokás, hogy a történet történetet kíván: — Itt volt egy bérlő. Azé volt a szőlő. Lopni mindig úgy mentünk, hogy néhé- ínyan, a gyorsabban futók közül az egyik oldalra csábította a csőszt. Azt hittük, hogy ez niem veszélytelen, hiszen a csősznek puskája volt. Mi meg a másik oldalon loptuk a zöld almát. Az igaz, hogy ezt a csősz tudta, de sohase lőtt utánunk, még a levegőbe se... Lehet, hogy azért, mert éhesek voltunk, lehet, hogy réppel vannak már teli. Nekem is van emlékem. Egy időben a kedvenc játékom volt, hogyha találtam, akkor összeszedtem az üvegcserepeket. A zöld volt a legszegényebb, mert abból akadt a legtöbb, a fehér a gyerekbörzén is drágább, mert a fehér üvegeket már jobban megbecsülték az emberek. És a legszerencsésebbek találtak narancssárga üvegeket is, ezek voltak a legértékesebbek. Üvegda;bamat, és engem ez a féltés tett rangtalanabbá. Az apámtól lopott cigarettákért a harangozó megengedte olykor, hogy a kötélhez álljak, de én csak vendég lehettem ott, ahová meztélábos társaim lopott cigaretták nélkül is bejáratosak voltak. Hallgattak minket a srácok, és egyszeriben elkezdtem sajnálni őket. Az árkot elvette tőlük a felnőttek szemétszétdobáló ostohogy a gyerekeink ezt a szokatilanságot tartották bennünk cs«, dálatosnak. Sokfélék ők is, mert hiszen egyformák mi sem voltunk. A kisfiú, aki hatéves koráig le se mehetett a térre, a másik, akinek egyetlen bűne, fiús gyönyörű bűne egy összesározott nadrág, a (kislány, aki talán ugyanazt játssza egy lépcsőhóz fülledt fordulójában, mint mi az orgonabokrok alatt, felfedeztek bennünk egy viláBARTHA GÁBOR: FÉLTÉSEINK mert akkor még tartott a háború, és egymásra lőttek az emberek. A zsákmányt viszont mindig olyan igazságosan osztottuk et mintha ezen múlna a világ... Nem dolga az újságírónak, hogy egy családi ösz- szejövetelről fecsegjen, de azon a bizonyos, azokon a bizonyos csőszökön sokminden múlhatott. Az a sót lövő puska, ami a csibészeknek pokolian fájt, minket éhes, nemcsak léteire, jóra, szépre, kalandra éhes gyerekeket sohase talált el. — Tudjátok, az volt a csodálatos, amikor egy-egy eső után tele lett minden áirok. És akkor mentünk az árokban, és a lábunk ujjai alatt keskeny csíkokban kijött a sár ... — Meg amikor .gyűjtöttük az üveget. Itt a hodály mellett, meg a kerítésnél volt néhány orgonabokor. Nem is bokor, valóságos sátor. Azt berendeztük magunknak. Ott voltunk kereskedők, talált téglából dörzsöltünk paprikát. Homok volt a bors . .. — Volt ott más is ... — Ajaj . .. Nincs a világon olyan krimi, vagy sci-fi, amit jobban figyeltek volna a gyerekek. Valóság volt a megmászott fa, a lábunk ujjai közül véknyan kicsurgó sár és valóság az orgona ágak borította birodalom, ami egyként lehetett bolt és iskola, templom, vagy éppen, minden gyerek felfedezni vágy, a másik, a barát ruháját megbontó orvosi rendélő, legszentebb kíváncsiság. ★ Valaki rászólt a gyerekekre. Menjetek ki, ez már nem nektek való... Nem vagyok kultúrtör - ténész, de azt gondolám, hogy ősrégi ez a fajta tiltakozás. Egy rossz hit miatt mi azt se mondjuk el gyerekeinknek, ami a mi életünkben igenis szép volt. Meghatározó módon az. A fáramászástól az almalopásig, a sárdagasztástól az otthoni feddésig. Körénk gyűlitek a gyere- ék. Más és más sorsúnk. Az is, aki egy nagyvárosi parkban, napköziben és legfeljebb egy lépcsőházban nevelkedik. Az is, akinek a sorsa egy kisvárost, annak minden tiszteletre méltó sietésével, a lakótelepen egy autóparkolót adott a sors. A gyerekek, akik még sohasem másztak fára, akik a kertek végében lévő széna- boglyák között sohasem kaptak sebet az „enyém a vár, tiéd a lekvár” csatákban. Nem mehettek, és már nem is mehetnék végig egy-egy esőáztatta árkon, mert mi felnőttek is jártunk arra, és az árkok üvegcseAz elhagyott lak. (Udvardi Erzsébet balladaillusztrációja.) rabkákból rendeztük be a lakásokat, amikben egyszer majd lakni akartunk, bokorból tört ágacska volt a kertünk dísze, mert kert is tartozott ahhoz a bizonyos házhoz. Nem is az volt a fontos, amit, hanem ahogyan meséltünk. Igen, körénk gyűlitek a gyarekék, szépek és egészségesek, nálunk bizonyára jobb, szerencsésebb sorsú- ak, és hallgatták ámulattal. Mi mutogattuk a hajdani fára más zás régen behegedt sebét, falnőttes ostobasággal hivalkodón, de akkor megszólalt az egyik gyerek: „Abba a bizonyos árokba be se lehetne menni már, nem piócákkal, hanem üvegekkel van tele. Törött üvegekkel, amiket a hídról dobálnak bele, meg konzerves dobozokkal és házi szeméttel .. Való igaz: egyikünk se engedte volna mezítlábra vetkőzni a maga gyerekét, és iszonyatos féltéssel néztük volna, Iha valamelyikő- jük belelép a sárba. Mezítláb: írtam pár sorral fentebb. Meztéláb: írom, most, mert igen, úgy hívtuk azt akkor. És álmodozással volt nekem telt ez a szó, lévén a lábamon mindig szülőik követelte cipő. Ez választott ei a többiektől, ezért kellett a legmagasabb fára másznom, keményebbnek lenni a verekedésben, pedig hát ártatlan voltam ebben a bűnben. Szüleim féltése diktálta a cipős lábasába. Ez így van mindenütt a világon, még szemrehányás sem illethet személy szerint senkit, de ugyanezektől a gyerekektől elvettük a fáramászás örömét is, a fiús verekedések sósán jó ízét, el azt a bizonyos orgonabokrot, ahol borzongás izgalommal felfedeztük tulajdon testünk Icsodáit. Valaki mesélni kezdte, hogy ő a testvéréivel kora reggel elindult, vOlt vele egy vastagra szelt kenyér iés a csavargásból csak az éhség verte majd haza. Pontosan így volt. Csavarogtunk, mert a felnőttebbeknek nem volt idejük ránk, de a csavargások közepette betévedtünk a cipész mesterhez, egy ilyen mesternél láttam először mágnest, az apró szögeket szedte vele ősze, de a kovácshoz is, ahol néha megengedték, hogy tartsuk a kötőféket, amikor lovat patkoltak. Volt egy olyan nagy, szabad, és nyílt világunk, amitől nem féltett és nem irigyelt el senki. Miniket gyerekeket elfogadtak, egészen pontosan befogadtak ebbe a felfedezhető világba. Mi felnőttek beszélgettünk. Lészámoltunk valamivel, ami volt Idáig, és gyerekesen meghatódtunk. így igaz. De ezt az igazat egyikünk sem érezte, érezhette illetlennek. Megdöbbentő, got. Olyat, amiből nekik^ már nem jutott, olyat, amiről néha bizonyosan álmodoznak. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de irtózatos elgondolni, pedig hát végig kell gondolni egyszer, hogy a mi agyomdédelgetett, jóltáplált, öltöztetett, az iskolákba autón hordott gyerekeink, valójában emberi nagyságrendekkel szegényebbek nálunk. Nem azért, mert valamit elveszünk tőlük, valami olyat, amire nem telik, hanem azért, mert nem adunk oda valamit, amihez jussuk lenne, ami ingyen való. Azt a bizonyos szabadságot, ami jár a gyereknek. Túlféltjük, túldajkáljuk őket. Az az édesapa, aki valamikor a fák koronáján rabolt madárfészkeket, ma kétségbeesik, ha a gyereke egy mászóka tetején ügyetlenkedik. Az az édesanya, aki valamikor egy ‘karaj kenyeret nyomott a gyermeke kezébe, tudván, hogy az éhség majd hazahozza azt, ma a karórájára néz és tizenöt percet szabó ítél, ajándékoz a gyerek független életének. A térnek, vagy az utcánák, a Lépcsőháznak. Jószerével azt is mondhatnám, hogy amíg mi beszélgettünk, már bontották körülöttünk a régi házat. Húzatták a kerítés cölöpjeit, és az udvar szemetével temették be a kutat. Valahol valamelyik mérnök asztalán már kész volt annak a háznak a terve, ami a paticsfalú régi ház helyére épül. Az emlékezésünk se szándékos volt, csak éppen az alkalom kínálta lehetőség. A gyerekek ránk- csodálkozása az, ami több az egyszeri élménynél, ami figyelmeztet arra, hogy valamit nem adunk nekik. Magunkat. Később, ahogyan múlt az idő, és fáradt az emlékezés, egyre több szó esett a máról. Arról, hogy az egyik nagykamasz fiú motort szeretne, arról, hogy a nagy- kislány nyáron építőtáborba készül, hogy az egyik család idei programja egy külföldi kirándulás. És felnőttes okossággal megbeszél-' tűk, hogy a napközis tanár- néni szereti, vagy nem szereti a gyerekünket. Nem szereti, mert az a szerencsétlen gyerek fel akar mászni az iskolaudvar egyetlen görbe fájára, mert kamaszvirtussal a múltkor verekedett. Minden fenntartás nélkül szidtuk a testnevelőt, aki heti kétszer ötven perc alatt nem nevel atlétát a gyerekünkből, és a matematikatanárt is, mert nem tette zsenivé azt a gyereket, akinek mi mindent megadunk. ' Mindent? Ha mindent adnánk, akkor a gyerekek nem csodálkoztak volna az emlékeinken. Eleget? Ha eleget adnánk, akkor nem húsz percekre engednénk őket a térre, és nem kiabálnánk rójuk, ha túl magasra repül velük a hinta. Ha valamit is adnánk, akkor nem sopánkodnánk, szömyűlködnénk egy-egy felhorzsolt térd miatt, legfeljebb ősi módszerrel kezelnénk a sebet. Leöntenénk ecettel^ és nem büntetnénk hanem dicsérnénk 'érte. Lényegében erről van szó, ezt akarja elmondani ez a hosszúra nyúlt jegyzet. Azt, hogy mi valamiféle kényelembe jutott felnőttek a maguk komfortjához , igazítani, szabni, mérni, tervezni, akarjuk a gyerekeink életét, és arról, hogy amíg autóval hordjuk őket iskolába, elvesszük az életükből azt, amit egyszer majd később, még az is lehet, hogy egy panelház bontásakor elmesélni tudnának. Mindenki azt mondja, hogy a mai gyerek jobban él, mint a mai felnőtt élhetett gyerekkorában. Igaz. Többet eszik. Több fagylalt és kóla jut neki, lényegesen szebb ruhákban jár. Otthon nem terhelik feladatokkal, nem keli a maiaknak a messze vezető megyeárokban keresni az elkóborolt libákat, nem kell vigyázni a tehénre... Rengeteg dolog nem kel, ami egy gyerek életében teher lehetett valamikor. Rengeteg dolog hiányzik viszont, ami a gyerekeink féltése miatt a felnőtté éréséhez segítene. Leírtam ezeket a jegyzeteket, és körbehordtam az ismerőseim között. Mutattam, mert hiszen én is bizonytalan vagyok ebben, hogy mit szeretnék megcs'i- má'lmi. Volt barátom, aki rámszólt, hogy ostobaság az egész, mert hiszen az ember dolga az, hogy a legtöbbet, a legjobbat adja a gyerekének. És igenis ő nem lát abban semmi szé- igyent, vagy bármi rosszat, ha én szégyellem a cipős kisfiú múltamat. Egy tanár barátom, azt magyarázta, jóllehet ő kifosztott életében számtalan szarkafész- ikef, egy görbe meggyfára sem enged felmászni senkit, mert ő egy-egy szünetben száz és száz gyerekért felelős, nem akar börtönbe kerülni értük. Egy, velem egykorú gyerekeket nevelő szülőtárs azt mondta, hogy ostobaság az egész, csak az fontos, hogy a gyerekének ne kelljen szégyenkeznie, ha valami nincs. Azt hiszem most értem el ennek az írásnak a végéhez. Az a bontott, eladott régi ház, az az egyetlen emlékezés délután ugyanis nem azt juttatta az eszünkbe, ami van, a debreceni, a pesti, a nyíregyházi lakásokat, a gyerekeink farmerét, a zongoraleckéket, és a megvásárolt kismotort, tehát nem azt ami van, hanem azt, ami valaha volt. Nem fetisizálom a múltat, nem akarok valamiféle szobrot állítani a szegénységnek. Nem hiszek abban, hogy egy gyereknek éhesnek Ikell lennie, de igenis íbiszek abban, hogy egy gyerek dolga nagyon éhesnek, nagyon maszatasnak, ha úgy tetszik sebhelyes- nek lenni néha. Valamiképpen, 'és most ne sértődjék meg senki, hiszék abban, hogy ahogyan egy kutya, vagy egy macska, vagy bármilyen állat az életre neveli fel a köLy- keit, úgy nekünk embereknek is ezt kellene tennünk. Azt a bizonyos házat azóta lebontották. KM
