Kelet-Magyarország, 1986. június (43. évfolyam, 128-152. szám)

1986-06-21 / 145. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1986. június 21. Q A KM VENDEGE Nagyot nézett a kisvárdai művelődési házban összesereglett közönség. Kínai kiál­lításra jöttek, kínai diplomata tartja a meg­nyitó beszédet, várták hát a magyar fülnek még mindig szokatlan hangzású kínai sza­vakat. Aki a hátsó sorokban állt talán nem is fogta fel először, hogy már a vendég áll a mikrofon előtt, Chen Ziliu nagykövetségi tanácsos ugyanis ékes magyarsággal szólalt meg. Papír nélkül köszöntötte a megjelen­teket, s pár perces beszédére alaposan fi­gyelve tudtunk csak felfedezni parányi ak­centust. Amíg a nagyteremben a Kínai Népköztár­saságról vetítettek filmet, készségesen sza­kított időt arra, hogy kérdéseimre válaszol­jon Hamarosan fény derült a rejtélyre, honnan is ez a tiszta magyar beszéd. — Először 1954-ben voltam Magyarorszá­gon, ösztöndíjasnak jöttem az ELTE-re Amikor otthon behívattak, s mondták, van egy ilyen lehetőség, még nem sokat tudtam az országról. Ismertem Petőfi versét, a Sza­badság, szerelem címűt, tudtam, hol fekszik az ország, azt, hogy 45-ben szabadult fel, es a szocializmust építi... Aludtam egyet az ajánlatra, aztán igent mondtam. 1958-ban végeztem a bölcsész karon, azóta — meg­szakításokkal — már húsz évet töltöttem itt, külügyi, diplomáciai területen. A kínai nagykövetség második embere a feleségét is Budapestnek köszönheti. Több ezer kilométerre a hazától ismerkedett meg vele, s alakult át a barátság szerelemmé. Az évtizedek óta hű társ azonban nem magyar, ő is ösztöndíjasként került ide, s szintén Kínából. Ki tudja, ha otthon maradnak, a hatalmas országban egyáltalán keresztezi-e' életük a másikét. (Chen Ziliu felesége is a nagykövetségen dolgozik, kereskedelemmel foglalkozik.) Még egy fontos családi ese­mény kötődik fővárosunkhoz, 1960-ban ott született meg kisfiúk, s ott tanult meg jár­ni, beszelni is. A kínai kultúra iránti érdeklődés szem­mel láthatóan megnövekedett az utóbbi időben nálunk, no és jótékony hatással van az is, hogy élénkülnek a kapcsolatok a két ország között. A kimeríthetetlen kincsesbá­nya egyre újabb meglepetésekkel szolgái. A kínai zene. tánc, színházművészet, iroda­lom — hogy csak a legismertebbeket említ­sük — gyakran elkápráztatja gazdagságával az európait. Vajon így van ez fordítva is? — A mi népünk ugyanilyen érdeklődéssel, rokonszenvvel figyeli mindazt, amit a ma­gyar nép elért. A magyar kultúrát nem is­merik nagyon jól, de például Petőfit, Mó­ricz Zsigmondot, Jókai Mórt lefordították kínaira, s olvassák is a műveiket. (Nemré­giben kaptam levelet egy barátomtól, aki szintén itt tanult, s írta, hogy megjelent az általa fordított Petőíi-kötet.) A mai magyar irodalmat kevésbé ismerik, de igyekszünk pótolni ezt a lemaradást is. Hozzájárul a két nép (ahogyan a kiállítás megnyitójában fogalmazott Chen Ziliu: a földrajzilag távol eső, de érzelmekben köze­li két nép) még jobb kapcsolataihoz, egymás jobb megismeréséhez a minden évben meg­kötött kulturális együttműködési munka­tervben foglaltaknak a végrehajtása. Csere­látogatások, kiállítások rendezése (így ke­rült Kisvárdára a holdújévi metszetekből összeállított tárlat), művészeti csoportok vendégszereplése mellett fontos kapocs a di­ákok cseréje is. — Tavaly néhány magyar diák utazott nyelvet tanulni hozzánk, s tőlünk kilencen A kínai jöttek Budapestre. Egyelőre a nyelvi előké­szítőn tanulnak, aztán az ELTE bölcsész karán folytathatják. Ügy hírlik, hogy idén újabb diákcsoportok indulhatnak a nagy útra, s megvan a remény, hogy a későbbi- -ekben más szakokat is végezhetnek. Chen Ziliu, amikor elmondta, hogy az utóbbi években bővültek a politikai, gazda­sági és kulturális kapcsolatok a két ország között, arról is beszélt, hogy főként a gaz­daságirányítás új rendszere keltett nagy fi­gyelmet náluk. Évekkel ezelőtt Kínában is hozzákezdtek a megreformálásához, s ér­deklődéssel figyelik, mi az, ami esetleg ná­luk is hasznosítható. (Lehetséges, hogy ha­marosan a közgazdasági egyetemen is feltű­nik egy-két ázsiai hallgató? ...) A felsőok­tatásról még annyit: Pekingben, az idegen­nyelvi főiskolán magyar tanszék is műkö­dik. Azok a kínaiak tanítanak ott, akik az ötvenes években nálunk jártak egyetemre, és segíti munkájukat egy magyar lektor is. A kapcsolatok tehát valóban szépen fejlőd­nek, s várhatóan még nagyobb lendületet kapnak a közeljövőben. — Nem régen járt Kínában a magyar művelődési miniszterhelyettes, s úgy hallot­tam. a tárgyalásokon szó volt egy hosszabb távú kulturális együttműködési egyezmény aláírásáról. Többek között azért is várok so­kat ettől, mert az ilyen kapcsolatok révén tud a két nép megismerkedni egymással, s ez a barátság fejlődésének is az alapja. Megtudtuk a nagykövetségi tanácsostól, hogy még ebben az esztendőben újabb kí­nai művészegyüttest láthat vendégül Ma­gyarország, valószínűleg a világhírű cir­kuszegyüttes érkezik hazánkba. Szeretettel várjuk őket, s reméljük kellemes élménye­ket gyűjtenek. Legalább úgy, ahogyan — hosszú évek óta — Chen Ziliu is: — Nagyon jól érzem magam Magyaror­szágon, s örömmel dolgozom a kínai—ma­gyar kapcsolatok ápolása, fejlesztése érde­kében a továbbiakban is. Papp Dénes» Szépen magyarul — szépen emberül Kifejezetten érdekes? Kifejezetten? Német hatásra elterjedt módhatározó. Nem német eredete miatt vagyunk ellene, hanem mert zsargon- szerű, elszürkítö divatszó lett. „Kifejezetten” azzá lett. Pedig ami kifejezetten csinos, ellen­szenves, beteg, törekvő stb., az határozottan, kétségkívül, va­lóban, igazán, jellegzetesen, szembetűnően, nyilvánvalóan az. És ami divatszóval érde­kes, az lebilincselő, megkapó, magával ragadó, figyelmet keltő, fontos, különös, furcsa, hasznos, jelentékeny. Tehát ami kifejezetten érdekes, az esetleg csak valóban fontos. Ilyen divatos, sablonos, el- szürkitő közhelyek, klisék te­szik stílusunkat színtelenné. Ezeket a divatos szavakat ép­pen azért kell kerülnünk, mert használatuk sok kifeje­zőbb szót kiszorít mindennapi beszédünkből. Ezek közül so­rolunk most fel néhány na­gyon elterjedtet, amelyeket gazdag szókincsünkből válo­gatva megfelelőbb szavakkal helyettesíthetünk. Gyakran használt divatszó az átütő. Idegen szemlélete elle­nére meghonosodott, sőt el­koptatott, gépies sablonszóvá V lett. Az átütő erejű, átütő si­ker, átütő győzelem helyett stílusunk élénkítésére sokkal jobb szavakat találhatunk. Például az átütő erejű helyett kirobbanó sikerűt mondjunk; az átütő siker ragyogó, fé­nyes, nagy siker, az átütő győzelem pedig hatalmas, el­söprő, döntő győzelem. Az igényel a hivatali és a kereskedelmi nyelvben gyak­ran használt szó: lakást igé­nyel, anyagigénylés, jegy­igénylők. Ilyen használatát el­fogadjuk. De ellene vagyunk, ha olyankor is felbukkan, amikor egyszerűbb, természe­tesebb megoldás is lehetséges. Részletes elemzést, magyará­zatot igényel helyett mondjuk inkább azt, hogy magyaráza­tot kíván, vagy magyarázatra iszorul. A jelent ige használata leg­többször puszta szószaporítás, legfeljebb a választékosság látszatát kelti, de legtöbbször csak henye toldalék. Például előrehaladást jelent. Egysze­rűbben a jelent ige elhagyá­sával fejezhetjük ki: valami előrehaladás. Sok ilyen kife­jezést egyszerűsíthetünk: eredményt, fejlődést, gondot, kárt, meglepetést, nehézséget, veszélyt jelent valami. Egy­szerűen csak valami fejlődés, gond, kár... Az állandósult szókapcsola­tokban is sok a sablon, az el­koptatott szólam. Ezekre is felhívjuk a figyelmet. Ha le­het, mondjunk helyettük mást. Például: a teljesség igénye nélkül; halvány gőzöm sincs róla: ez van, ezt kell szeret­ni: vannak még hibák: a tá­vozás hímes mezejére lép: minden alapot nélkülöz: elis­meréssel adózik valakinek _vagy valaminek (megdicséri, elismeri érdemeit, értelmét). A mindennapi köznyelvből valók a következő közhelyki­fejezések: (Andersen meghalt), nincs mese: el van maradva egy brosúrával: itt állok meg- fürödve; a berendezés (vagy más egyéb) marad: igyekszik a dolgozó; csak elhalálozási sorrendben: jobb, ha tőlem tudod meg: na lássuk, miből élünk (kártyázási műszó). Nem kifejezetten érdekesek, azaz nem éppen magával ra­gadok — ne használjuk nyak­ra-főre őket. (K. I.) A forradalmár magányossága Ma este: A háborúnak vége Kritikát írni nehéz mester­ség, merthogy a itollforgató- nak rá kell kenyszerítenie magát az ob­jektivitásra, ráadásul el is kell hitetnie olvasójával, hogy személyes elfogultsá­gok nélküli véleményt közöl A jegyzet — szerencsére — más műfaj. Szerzője bevall­hatja, hogy nem közömbös számára az, amelyről vagy akiről szól. E sorok írója — mielőtt A háborúnak vége című filmet a televíziónézők szives figyelmébe ajánlaná — előre bocsátja, hogy a rendező, Alain Resnais a kedvencei közé tartozik, s hogy neki köszönheti legna­gyobb filmélményei egyikét a Szerelmem, Hirosimát. Erős túlzás lenne viszont azt állítani, hogy Resnais a magyar filmforgalmazásnak is kedvence. Az új hullám elindította rendező kétségkí­vül nem tartozik a szórakoz­tató filmek mesterei közé. de akad azért néhány szem­pont, amelyek miatt illett volna műsorra tűzni korai filmjeit. A Tavaly Marien- badban-t például, amelyre a modern film történetét fel­dolgozó szakmunkák mind­egyikében találhatunk hivat­kozást. A filmklubok nézői ugyan hozzájuthattak ezek­hez a művekhez, de a széles nézőrétegekkel való találko­zást csak A háborúnak vége jelentette 1976-ban. Hogy miért kellett tíz évet várnia a magyar mozilátoga­tónak erre a baloldal mellett elkötelezetten politizáló filmre, amelyet az 1966-os cannes-i fesztiválon éppen a tartalma miatt parancsoltak le a műsorról, a választ a fil­men kívüli szférában lehet keresni. A tízévi szünet aligha használt a film nép­szerűsítésének, miként az sem vált előnyére, hogy né­hány évvel ezelőtti felújítá­sakor eldugták a kortárs klubok gyér látogatottságú hálózatában. A sors iróniája, hogy ma esti tévébeli bemu­tatása is a véletlen függvé­nye, hiszen ha a VB-mérkő- zés meghosszabbítására sói kerül, sugárzása heteket, esetleg hónapokat csúszhat. (Nem a televíziót akarom el­marasztalni, inkább elisme­réssel szólnék nemcsak e film műsorba iktatásáról, hanem arról is, hogy lehető­vé tették a szerző Guernica című kisfilmjének megnézé­sét is a közelmúltban.) A történelmi kalandfilm élvezhető históriai ismerete« hiányában is. A háborúnak vége nem történelmi film, mégsem nyújt élményt ilyes­fajta tudás nélkül. Diego Mora (Yves Montand konge- niális megformálásában) éle­tének három napja érdekte­len azok számára, akik nem rendelkeznek . háttérismere­tekkel a spanyol polgárhá­borúról. a Franco-rendszer- ről. Mindezzel együtt sem lenne jó azt a látszatot kel­teni, hogy e film egyetlen viszonyrendszer kifejezője, következésképp aktualitása elveszett. Amíg létezik emig­ráció, amíg emberek idegen nevek mögé bújva, gyökere­iktől elszakítva kénytelenek tisztességes célok érdekében kockára tenni sorsukat, e film időszerű marad. (Nem lehet nem gondolni például Miguel Littin chilei filmren­dezőre, aki tavaly — vissza­szökve hazájába — titokban készített felvételeket az ot­tani eseményekről.) Diego Mora spanyol kom­munista, aki kényszerűség­ből él Franciaországban. (Alakjának megteremtésé­hez a forgatókönyvíró Sem- prun nem kevés elemet merít saját sorsából.) A harc, amelyet vállal, aligha tölthe­ti el sok reménnyel: már­már kilátástalan az a küz­delem, amelyet vív; ráadásul arra sincs garancia, hogy az adott pillanatban az a leg­célszerűbb cselekvés, ame­lyet végez: s ami a legfá­jóbb : érzékelhetetlen, hogy tetteinek mi lesz a következ­ménye, s egyáltalán miként illeszkednek bele a tettek hálózatába. Olyan terep ez, amelyet Franz Kafka is megirigyelhetne. A film vá­lasza azonban nem kafkai. A forradalmár tudja, hogy hin­nie kell cselekedetei célsze­rűségében, s folytatni, amit elkezdett. Alakja ezért sugá­roz optimizmust. Resnais — aki Jancsó mel­lett a film formanyelvének legjelentősebb megújítója — nem könnyíti meg a néző dolgát a képek szervezésé­vel. Főhősének belső nyug­talansága adekvát képi vilá­got követel: az emlékezet és a képzelet játékait nem sza­bad a külső cselekvések és történések világával össze­tévesztenünk, s a belső mo- • nológok második személyű- ségében is észre kell ven­nünk az önmagát megszólí­tó, a belső zaklatottságot ily módon kifejező egyénisé­get. A film főhőse nem a for­radalmár, hanem egy ember, aki forradalmár, s aki vál­lalt hivatása miatt szükség­képp magányos minden lát­szat ellenére is. Egyéniségét megérteni csak a mai, prak- ticista gondolkodásmódon túlemelkedve lehetséges. Kérdés, hogy a bóvlik mai áradatában, a Lelouche- giccsek közelségében marad- e még kedv és türelem vé­giggondolni az ilyesfajta sor­sot. Hamar Péter Habent sua fata libelli — . mondja a régi latin mondás, és Supka Géza Habsburg- krónikája csak újra igazolja ennek igazságát. A művet a szerző a húszas években ír­ta, jó pár évet töltve el a bé­csi császári levéltárban, szorgalmasan kutatva annak az uralkodó családnak törté­netét, amely rányomta Euró­pára a maga bélyegét. Fur­csa sorsú könyv, mondhat­juk a most megjelent válo­gatásról, hiszen a szerző már 1932-re befejezte a művet és noha több lexikon és for­rásmunka ezt az évet jelzi a kiadás évének is, egyetlen példány sem lelhető fel be­lőle. Supka Géza hagyatéká­ban is csak a kézirat és egy korrigálatlan korrektúra ta­lálható. Valószínű, hogy csak a kefelevonat készült el, ma­ga a tényleges kiadás elma­radt. Mindezt a válogató és szerkesztő Steinert Ágota utószavából tudjuk, aki fel­sorolja az elkészült krónika kimaradt, most közre nem adott fejezeteit is. Remélhe­tőleg egyszer a teljes Habs- burg-krónika is napvilágot lát. Fontos lenne ez, mert ha Supka Géza nem is felel meg azoknak a tudományos igényeknek, melyek újabb- kori történetírásunkban a „komoly’' kutató minősítést Supka Géza: Habsburg-krónika feltételezik (e minősítés leg­fontosabbikja. úgy tűnik, a szenvtelen szárazság), mégis — információgazdagsága a szakembereket is meglephet­te. Supka Géza (1883—1956) alakja egyébként is komoly és részletes tanulmányt ér­demelne. Polgár volt, újság­író, szerkesztő, tudós, politi­kus és író, ahogy a rövid visszaemlékezések joggal mondják: „egyike volt szá­zadunk utolsó nagy polihisz­torainak”. Élete során sok rangos társadalmi állást be­töltött a magyar közéletben, és ellátott oly fontos szelle­mi feladatokat, melyeknek rangját csak így utólag, tör­ténelmi távlatból érzékeljük. Ö volt például, aki kitalálta 1927-ben a könyvnapot Megírta az első világháború történetét, írt Napóleonról. 48-ról és csejtei Báthory Er­zsébetről, a véres asszonyról, miközben számtalan publi­cisztika, újságcikk emlékez­tet rá. Legrangosabb műve­lője az ismeretterjesztő mű­fajnak, és a magyar demok­ratikus polgári politika- ve­zéralakja. Nagy művéből most kiadott válogatáshoz Niederhauser Emil írt utó­szót. Ebben a szerző célja­ként jelöli meg azt a bizo­nyítási szándékot, amellyel Supka megmutatni szerette volna a kortársainak, hogy a Habsburgok világa végérvé­nyesen és jogosan a múlté, de cselekedeteik, viselkedé­sük már a maguk idejében is szörnyűségesek és elavul­tak voltak. Az egész mű alapszerkezete az, hogy a történelmi panoptikúrrt figu­ráinak egyéni történetét mi­nél valóságosabb emberi mi­voltában igyekszik megra­gadni. Már maga ez a beállí­tás is azt sugallja az olvasó­nak, hogy ezek az uralko­dásra alkalmatlan lények vé­letlen kerültek történelmi helyzetükbe, s azzal csak rosszul tudtak élni, mert el- vakultságuk. dekadenciájuk, hiúságuk törvényszerűen ember- és népellenessé tette őket. Természetes, hogy a Horthy-korszak legitimistái gyűlölték Supkát. kinek Na­póleon iránti rajongása — a maga erejéből való uralkodó dicsőítése — ellenpontozza az isten kegyelméből való uralkodók jogos létezését. A könyv természetesen nemcsak forrásmunkának kiváló (pontos szómagyará­zat és hét külön táblázat egészíti ki), de szórakoztató olvasmány is, hiszen a szer­ző elsősorban a művelt, ér­deklődő olvasóhoz kívánt szólni. Színes, érdekes, ma­gával ragadó elbeszélő. Min­den pletykát felhasznál, de gondosan meg is jelöli forrásértékét. Ugyanakkor igyekszik minél több hiteles forrást találni ugyanarra az eseményre. Supka műve még így csonkán is alapmű! Ki­egészítve mindazokkal az egyéb művekkel, amelyek az utóbbi években megjelentek a Habsburgokról, fontos és érdekes tudósítás a rrfagyar és európai történelemről. diplomata

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents