Kelet-Magyarország, 1986. május (43. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
KM ÜNNEPI MELLÉKLET Harminchat esztendővel ezelőtt egy gáva- vencsellői parasztcsaládban látta meg a napvilágot. Magával örökítette szülei történelmi szorgalmát és becsületességét. Ven- csellőn érettségizett, majd útja Kazincbarcikára vezetett, ahol vegyipari szakmunkás lett. De a szerelem hazahozta. Feleségével, aki tanárnő, 1975-ben esküdött. Két gyermek született boldog házasságukból. Nyíregyházára a papírgyárba került, ahol új szakmát tanult, s tíz éven át gépmester volt. Ma a gyár egyik kulcsembere, aki a munka utáni fáradalmát családjával a kis kertben piheni ki. A Olvasóink a fénykép mellett olvashat- w ták az ön életét bemutató pár sort. Hadd folytassuk innen. Tíz, a papírgyárban töltött esztendő után ön elégedett, boldog ember? — Azt kell mondanom, hogy igen. Látta a gépet, amelyen dolgozom. Ilyen a világon csak egy van, itt Nyíregyházán. A Mitshu- bitshi—Simon-sor összeszerelve másutt nem található. Gondolhatja, milyen érzés az, hogy az ember áll fent az irányítófülkében, alatta ott fut a csúcstechnológiát jelentő masina. Tudom, hogy gyárunk az ezen készülő termékkel a világ ezer hasonló gyára között az első 12-ben található. Kilenc ember, s nem is akármilyen tudású tartozik a kezem alá. Döntési kötelezettségem van, egv egész munkafolyamat áttekintése, irányítása a dolgom. Nem túlzás ha azt mondom, mind szakmailag, mind emberileg úgy érzem, hogy a mai legmagasabb fokra jutottam el. Hogyan került erre a posztra? A korábbi érdemek nem valószinű, hogy elégségesek voltak ehhez. — A kiválogatás nagyon bonyolult volt. Sokféle tesztet kellett megoldani, vizsgálták a kézügyességet, a lelki adottságokat, a munkatársakhoz való viszonyulást, az új iránti érzéket, beszélgettek velünk. Mert nem egyedül rólam volt szó. A gyári közösségből 200, majd ebből 70 olyan munkás maradt állva, akiket megmértek, s az új géphez alkalmasnak ítéltek, őszintén meg- TJondom, nagyon jólesett, hogy sikerült. Az imbert a napi munka is megméri, de egy lyen, mindenre kiterjedő megméretés növeli az ember önbizalmát is. Hát ilyen előz- ■nények után született a döntés, hogy az új »épsorra kerülök én is. Téved, ha azt hiszi, íogy a korábbi munka tapasztalata nem zámított. Az ember a műszaki kultúrát, az ijra való éhséget is megszerzi, s mindez íélkülözhetetlen ahhoz, hogy a legújabb fe- é is tudjon, merjen lépni. £ Merni kell? — Föltétlenül. Az új csábító. Izgató. De mert új, ismeretlen. Nagy kaland ez, amihez kell a szakismeret, a gép ismerete, de a bátorság is. A mi gyárunkban a modernizálódás folyamatos volt eddig is. De egy magas fokról a csúcsra lépni az nem egyenlő azzal, hogy valami új jön. Gondolja el: a régi gép 80—100 métert futott egy perc alatt. Ez 240-et. És ez a mennyiségi változás nem egyszerűen csak sebességet fejez ki. Ehhez egészen más szervezés, más figyelem, más fegyelem kell. Amikor itt jártak a japánok és az angolok, igencsak figyelték, hogyan felelnek meg a kiválasztottak. Ha valakik, hát ők tudták, mi kell ehhez a technológiához. Ha az embernek nincs mer- sze, jó értelemben vett önbizalma és hite abban, hogy képes megfelelni, akkor nem szabad vállalni. Hogyan barátkozik valaki egy ilyen géppel? Amint néztem, rendkívül ösz- szetett, bonyolult rendszert kell irányítania. — Nem egyszerűen barátkozásról van szó. Tanulni kellett, s nem is keveset. Néztünk mi prospektust, videofilmét, hallgattunk előadást, vizsgáztunk a számítógép ismeretéÜnnepi interjú Bihari Madár csopartwzetflwl a mai és a halnapi mnhásrál bői. De voltunk Svájcban és Angliában is, hogy megnézzük, miként dolgozik a japán és az angol egység, külön-külön. Lehetőségünk nyílt az itteni szakemberekkel konzultálni, de folytattunk beszélgetést az angolokkal és japánokkal is. Megmondom őszintén, egészen másféle gondolkodást kellett elsajátítani. Itt az ember nem egy munka- folyamatban gondolkodik, kényszerül arra, hogy rendszerben lássa az egész gyártást. A művezetőn keresztül kapcsolatban kell állni a feldolgozó részlegekkel, hiszen a mi alapanyagunkat dolgozzák fel. Ha valahol a kapacitás, a tárolás nem megoldott, dönteni kell, hogy a tizenkét program közül melyik fusson. Munkatársaim, akik a gép mellett állnak, ők sem tétlen szemlélők vagy egyszerű meósok. A gyorsan rohanó gép mellett az ő döntésük a minőség egészére kihat. Mint látható, ezt elsajátítani komoly szellemi munkát jelent, csakúgy mint a gép bármelyik pontján dolgozni. A Szellemi munkát mondott. Milyen mun- w kás az, aki ilyen technológiával dolgozik? Belefér a régi munkásfogalomba az önök tevékenysége? — Menjünk végig a gyáron, s látni fogja, nem egy olyan munkahely van már, ahol nem a fizikai erő, hanem az ész, a tudás, a döntéskészség a meghatározó. Ez természetesen nő a jövőben, hiszen a technikai, technológiai fejlődés nem megállítható. Nyilván, a mai, a holnapi munkás nem hasonlíthat a tegnapira, s ne is hasonlítson. Én úgy érzem, gazdája is vagyok a gépnek, melyen dolgozom. De azt is tudom, hogy a felelősségem lényegesen nagyobb. Ez a vélekedés általánossá válik. Végtére nem attól munkás valaki, hogy olajos ruhában kínnal emelget. Mi úgy érezzük, hogy a géppel alkotunk. Hasznosat, jót, mitöbb, kiválót. A mi termékünk bel- és külföldön a gyárunkat is márkázza, minket is. Ügy gondolom, hogy a fejlett szocializmusban ennek tudatos vállalása, az ezért dolgozás fejezi ki legjobban a munkás öntudatát, valahová tartozását. Sok szó esett erről a felkészülés időszakában. Ha van korszerű jövőkép, akkor ahhoz kell a korszerű munkáskén ik Sablonok nélkül, megszokások híjával. A Nekem tetszik, hogy mennyire büszke a w gépére, munkájára. Imponáló az önbizalma és a hite. De mit szólnak ehhez a gyárban azok, akik nem ilyen csúcs- technológiával dolgoznak? — ön most arra gondol, amit úgy neveznek, hogy presztízs. Nos, elmondhatom, hogy mindazok, akik a Simon-on dolgoznak, rendelkeznek azzal a többletpresztízs- zsel, amit a korszerű kezelése jelent. Miután ez a magas technológia még nem általános, így érthető, hogy megkülönböztetett érdeklődés övezi munkánkat, s akik nincsenek tisztában a folyamattal, talán még csodálják is. De hadd mondjam el, még otthon, a családban is más rangom van. Gyermekeim igen nagy büszkeséggel mesélték az iskolában is, hogy az apjuk olyan gépen dolgozik, amilyen nincsen több a városban, hogy külföldre kellett menni, hogy tanuljam a kezelését és így tovább. Nekem meggyőződésem, hogy a köz honorálja a több tudást, a nagyobb szakmai felkészülést. Bár nem kérdezi, de megmondom azt is: mindez a bérben is kifejezésre jut. Képzelje el ezt a gépet, amely csak akkor áll meg rövid időre, amíg a tmk-ja tart. Fut éjjel és nappal, hétköznap és ünnepkor! A hibát azonnal jelzi, a képernyőn futó program kényszerít arra, hogy mindenkor mindenki, a legjobb tudását adja. Van ebben valami lelkesítő és nagyszerű A Köszönöm, hogy megerősít abban, hogy w hit, lelkesedés nélkül nem lehet dolgozni. Sosem keseredik el? Nincs olyan helyzet, amikor kételkedik abban, hogy ennyi energia kell a munkához? — Kételkedni nem kételkedem, de bosz- szankodni én is szoktam. Tudja — s most hadd mondjam úgy, ahogy magamban is meg szoktam emészteni a dolgokat —, néha azt nem értem: vajon miért nem általános az a rend és fegyelem, mint amit a mi technológiánk kényszerít ki. Mert kényszerít, ezt ismétlem, innen nem lehet elmenni, itt nem lehet csellengeni, itt nem lehet felborítani a kialakult rendet. És ez így jól is van. De töröm a fejem: miért van az, hogy a papírgyárnak az almatárolóban kell helyet bérelni, hogy a hullámlemezt tároljuk? Miért nem tud a MÁV akkor és annyi vagont adni, amennyi kell? Hogyan hagyhatnak pácban minket, s mi csak nézzük, nézzük, mint cibálja az udvaron a kiváló termékről a szél a nylont, s veri az eső azt, amit odaadó munkával termeltünk meg? A magyar gazdaság betegségét látom ebben, valami zűrzavart. A másik lebecsülését. Magyarázzuk a fiataloknak: nos, pajtás, így kell dolgozni, ö meg kimutat az udvarra, s kérdi: ezért? Tudom, mindenre lehet találni magyarázatot. De miért kell olyan helyzetet teremteni, hogy magyarázkodni kelljen? Itt a gyárban inaszaikadtáig verekszik munkás, vezető, hogy világszinten termeljünk. Miért nem tartunk ott, hogy mindenki, minden partner így gondolkodjék? Tudom, ilyenkor mondják: lehetőség, érdekeltség. De ki beszél a lelkiismeretességről? A Szenvedélyesen mondta el véleményét. Máskor is így teszi? Egyáltalán van alkalma, hogy nagyobb összefüggéseket megismerjen? — Persze hogy van. Mindenkinek van, aki akarja, s akinek erre igénye támad. Itt vannak a taggyűlések, termelési tanácskozások, a meghívott előadók. Csupa információs forrás. De olvasok szakkönyvet, minden héten olvasmányom a Heti Világgazdaság, a Kelet-Magyarországból a megyéről kapok bő információkat. Ott a televízió, csak nézni kell tudni. Ott volt legutóbb a Havasi-beszéd, aki odafigyelt az hallhatta, hogy belőle sem hiányzott a szenvedély. Nem is lenne jó, ha az ember beszorulna a szűk üzemi világba, A munkás — az előbb kérdezte, milyen a mai és a jövő munkása! — bele kell, hogy helyezze magát, üzemét egy nagy egészbe. Csak akkor tud tudatosan és felelősen dolgozni. Családommal gyakorta járok boltba. Nézem az árukat, de főleg amibe csomagolva vannak. Ehhez is mi gyártottuk az alapanyagot — morfondírozok el, de ezt már mondják a gyermekeim is. És újra visszaérek a felelősséghez. Látják itthon, látják a világban, ott a dobozon a felirat — nézze meg a Tomit! — készült a nyíregyházi gyárban. Ha nem számolok azzal, hogyan minősít a világ, az itthoni és a külhoni, akkor nem is érdemes dolgozni. Két kérdés egyszerre, ön sokat említi, igaz örömömre a családot. A másik: úgy érzem, hogy hiú a munkájára, a presztízsére. — Kezdem az utóbbival. Természetesen hiú vagyok a munkámra. Baj lenne, ha nem lennék. De mondhatnám azt is, több ez, mint egyéni becsvágy. Akiből ez hiányzik, az aligha tud vállalni ma egy egészen újat, s közben arra készülni, hogy 5—10 év múlva újabbal, még korszerűbbel fog összetalálkozni. Nézze, én 36 éves vagyok, van tehát huszonnégy évem a munkában. Nekem ez idő alatt még újítani kell, s én akarok is. Nem szeretném, ha mondjuk egy évtizeddel később bárki is sajnálna, mondván, szegény fölött elszállt az idő. Ezzel magamnak is tartozom, de még inkább a családomnak. És máris a másik kérdésénél vagyunk. Természetesen nagyon szeretem a családomat. A legszebb, ha velük vagyok, ha együtt kertészkedünk, sétálunk, beszélgetünk. Vallom, hogy minden gyermek sorsa a családban dől el. Így hát a feleségem és az én példám meghatározza, milyen ember lesz a lányomból és a fiamból. Tudok-e eléjük olyan példát kínálni, ami a becsületet, a tisztességet, a felelősséget és a mind több tudást teszi normává? Ha igen, akkor nemcsak a csúcstechnológiával bántam jól. És a család talán még ennél is fontosabb. Lehet, hogy másfél évtized múlva a fiam már mint mérnök veszi birtokba az akkori újat, messze többet tudva, mint én. Bár így lenne! A ön már-már japán hűséggel viszonyul gyárához, ragaszkodik munkájához, s ilyen igénnyel kívánja a jobb szervezést. — A különbség azért nagy! A japán azért él, hogy dolgozzék. Mi azért dolgozunk, hogy jobban éljünk. Ez persze nem zárja ki azt, hogy a jót meg ne tanuljuk tőlük. Ahhoz, hogy jobban dolgozzunk, s ezáltal jobban is éljünk, az is kell, hogy a gyárak szigorúan válasszák ki a munkákra a legmegfelelőbbeket. Ne csak a gép kény- szerítsen fegyelmet, hanem az egész közhangulat, a társadalmi ítélet. Én ebben látom a jövőt, s vitathatatlan, rajtunk, mai munkásokon is sok múlik. A személyes példától a szigor megköveteléséig, az őszinte szótól, ha úgy tetszik a szenvedélyesen őszinte vitától a kemény szóig, az érdekeltségtől a legjobb értelemben vett hiúság felkeltéséig mi is tehetünk valamit. És itt válaszolok arra, mitől még munkás a mai, más formában dolgozó. Éppen ettől, hogy felvállalja ezt is. Úgyis, mint olyan tulajdonos, aki ésszel és értelemmel toldja meg a ma már kevésnek ítélhető osztályösztönt. Ettől lesz korszerű és munkás. Köszönöm a beszélgetést. Bürget Lajos Nyíregyházi Papírgyár. (Császár Csaba felvétele) 1986. május 1.
