Kelet-Magyarország, 1986. április (43. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-04 / 79. szám

1986. április 4. 0 0 mol építőtáborban velem együtt a téglát, a követ, a maltert az épülő tehénistál­ló itt-ott kicsit görbe, de azért szilárdan álló falaihoz, ki tudja hányszor álmodta­tok azóta az Oka parti gyö­nyörű kis faluról, ahol estén­ként különböző színű fény szűrődik ki a parányi házi­kók ablakán, ahol komp jár a szelíden csobogó nagy fo­lyón, amelynek túlsó partján minden éjjel harmonika szól? Vajon hol van most Borisz Pavlovics, a táborpa­rancsnok, és hol vannak a többiek, akiknek már a ne­vére sem emlékszünk, pedig ők formálták ki bennünk a szovjet ember azóta számta­lan mozzanattal gazdagodott képét. Ha meg akarom magamban alkotni a szovjet ember szobrát, mindenképpen egy olvasó figurát képzelek ma­gam elé. Mert a Szovjetunió­ban az emberek olvasnak a vonaton, olvasnak a villamo­son, olvasnak az üzletek előtt sorban állva. Emlékszem, hogy egy gombaszedő öreg néni egy mozdonyvezetőfor­ma emberrel Romain Rol- landról beszélgetett egy fa­pados fülkében, útban Rja- zány felé. Moszkvában a Russzkaja Izba nevű vendéglőben egy fiatalember belémkarolt, át­vitt egy másik helyiségbe, ahol lakodalom volt, és be­ültetett a násznép közé. Ott ■nár sorolták is a rokonain- <at: manysi, chanti, mari, tömi, észt, finn. És ott nemcsak Novikov ;ábornok, elektromérnök fia ;s orvos felesége, tart ben- íünket barátjának, hanem aéldául a Lenin-könyvtár lolgozója, aki nevünk alap- án kitalálja, hogy magyarok /agyunk, és a háborús vete­rán, aki valaha Székesfehér- /ár környékén harcolt, és an- íyali bájjal kibicegtet né- íány — emlékezete mélyéről — előkeresett magyar szót, sakhogy megörvendeztessen >ennünket. Szilvási Csaba Szemjon Gudzenko: 1945 utóhangja Alkalmi útitársak, hát megint találkoztunk a front útvonalán. Szülőházunkra gondolva, most újra biztatjuk az elszánt sofőröket, és előre a fény szerint bolyongunk, átkozva ezt a nagy magyar síkságot, ahol csak szél fúj, fagyottak a kévék, tökök szedetlen, mint a lövedékek, s büszke királyok emlékművei, / akik rövid vaskardokkal ülik meg lomha, lusta, kövér lovaikat. Pihenő jön. Szénapadláson alszunk, vagy palotában bársonypamlagon. Ha nincs vizünk — hát parfümmel mosakszunk, a fűtést rummal / „igazítjuk helyre”. S indulás újra. Gyerünk, sofőr, gyerünk! Nem Kolumbus Kristófnak útja ez, mégis új országok nyílnak előttünk, megyünk előre új határokig. És megismétlődnek a rohamok, bombázások, védelem, szanitécek, felderítök kutatása az éjben. Hatalmas várost házanként veszünk be, sőt lakásonként. Karfáról lelóg egy idegen géppuskás katona. És mindez ismétlődik. Bécs alatt az úton lovak bíbor vérbe fagyva. Hatalmasak, mint egy-egy rőt halom. A parlamentben német rohamosztag zászlói s köpenyei szanaszét. A foglyok pedig még a harc hevétől káromkodnak, izzadnak és remegnek. Nem túristákként megyünk mi most Bécsbe, nem múzeumba, nem kirándulás ez. Nem is zenekar tagjai vagyunk. Csak gyalogosok. Ámde Beethoven koszorúkat kapott a századunktól. Alkalmi útitársak, hát megint találkoztunk a front útvonalán. Szülőházunkra gondolva most újra biztatjuk az elszánt sofőröket, és előre a fény szerint bolyongunk, a messzi hadjáratból hazatérve. Alkalmi útitársak, katonák első vonalból, első szerelvényből! a világháború befejeződött. Várnak ránk otthon! Gyerünk, sofőr, gyerünk! Szokolay Károly fordítása Nyíregyházi emberek [ ár nem tudnék Nyír­egyháza nélkül élni, még itt Budapesten sem, ahová sorsom ragadott. Semmi nem lennék Nyír- za híján. Nem azért, a ö lenne a világ, az or- egszebb és legbarátságo- leggazdagabb városa. Az mel azt is csalhatatlanul , hogy a tárgyilagos zsű- ;y tájszépségversenyen i szélfújta nyírségi ho- ilmoknak adná a fődí- inem a zalai erdős-dom- sztenyés hegysimula- c. telhetetlen lenne, ha tartozhatnék szülő-, és tájhoz, amelynek csak >1, arcról ismert tagjai i vidáman és harsogva ak az emberre, véletlen itások alkalmával, a ha- kívül is: „Nicsak, egy yházi!” ilmeket őrző sóstói tol­ója, szereiteket betaka- iombok a Morgóban, jó ek, kedves rokonok, :s barátok, közeli vita- és régi szomszédsági sok, ők mind nagyon k. Nélkülük nincs em­it. mber nem remeterák. rezheti magát emberfi- smberlányának kötések amik nem korlátoz- mem könnyed és kelle- liztonságérzetet, majd- abadságat adnak. Mi- lezebbek a viszonyok, nkább. Lám, a vének is re visszavágynak oda, ülettek és felserdültek, izik, hogy újra fiatalon ek meg, csak mások iregek. Az ember kutatja őseit, honnan származunk, mire ju­tott a család, de legalább eny- nyi kíváncsisággal azt is, hová jutott a szülőföld, hová érhet még. Ügy látszik, hogy az identitásnak fordított proto­kollja van: a kezdethez, a szü­lőhelyhez való kötődés a leg­rangosabb, a legfontosabb. Nélküle szegények lennénk, mint a Halley üstökös kozmi­kus porfelhőinek rideg szem­cséi. Ahol felnőttem, ott mérhe­tem le a leghitelesebben az általános előrelépéseket, nem­csak új házakra, iskolákra, gyárakra figyelmezve, hanem a szellemiség változásaira, a gondolkodás mély redőire is. Hogy például mennyivel lett városibb, szárnyalóbb és befo­lyásosabb az intellektus ott, ahol most már mérnökök, bio­technikusok, vegyészek, főis­kolai professzorok, művészek is a város kovászai lehetnek. Ahhoz képest is, hogy a vala­mikori kezdetben csak néhány szerény tanár, itanító, orvos, jogász, újságíró segíthette az új hatalmat, hogy valamivel tömegesebb legyen a kultúra. Ahhoz képest is, hogy napja­inkban mennyi mindent, a korábbinál sokkal többet kell megfejteni a feladatok szöve­vényében. A megyei újságol­dalak forgatójaként számomra az utóbbi idők egyik legmeg- rendítőbb és legszebb nyír­egyházi tudósítása volt, ame­lyik egyszerű mondatokkal ar­ról számolt be, hogy Láng István akadémiai főtitkár részvételével a megye tudo­mányos életének képviselői tanácskoztak. Nyíregyházá­nak, Szabolcs-Szatmárnak tu­dományos közélete van! Ha akarom, ha nem, mér­cém, léptékem origója a szü­lőföld. Akkor is, ha még min­dig sok előítélet, félreértés, gúny, káromlás bántja indo­kolatlanul, pusztán azért, mert keletebbre van a dunántúli Pannóniától. Vannak különb­ségek, de miért ne lehetnénk arra büszkék, hogy a nyíri „Távol-Kelet” embere tízszer nagyobb energiával, emberi ráfordítással érhet el ugyan­annyit, mint sokkal kevesebb befektetéssel egy kedvezőbb táj lakója?! Ez is különbség. A szülőföldi ragaszkodásnak van értelemmel felfogható oka. Hitelesebben mérhető az ellentmondásos előrehaladás folyamata, a feszültségpólu­sok is szikrázóbbak, tanulsá­gosabbak. Odalett a felsőpázsiti, nád- fedeles, vertfalú szülői ház, ahová egyházi ösztöndíjas diákkoromban a Salamon-bo- korból költöztünk, tehát vala­mivel közelebb a városi isko­lához. Innen az eletói hófúvá- sos, vizes mezőn keresztül a hátamon hordtam a gimnázi­umba a leánytestvéremet. A lebontott ház helyén áll most a gumigyár. Munkásai között régi tanyai osztálytár­saim és barátaim. Sokuk már nyugdíjas. Részt vettek az üzem építésében, majd beáll­tak munkásnak. Otthagyták a tanyát. De rögtön az elején az igazgató elé léptek és azt mondták neki: ültessünk fá­kat a gyárkerítés mentén, az üzemudvarra is. Szokatlan volt számukra a folyamatos és monoton gyári munka, ami alig hasonlított a színesebb paraszti foglalatos­kodáshoz. Eleinte ki-kifutot- tak a műhelyekből, a gépek mellől körbetekinteni az ud­varon, hogy mindent lássanak, mindenről tudjanak, mint ott­honi házuk táján. Kémlelték az eget és a szomszéd mű­tavasz. Meg azért is, mert ezt a tömör szövegű statisz­ta szerepet az akkor már or­szágos népszerűségű, külön­böző állami kitüntetésekkel rendelkező, átütő erejű szí­nésznőre, vezető művészeink közt is az egyik legnagyobb­ra, Ruttkai Évára bízta. Az ország egyik legnép­szerűbb kis színháza, a bu­dapesti Mikroszkóp Színpad nemrég sajtókabarét muta­tott be, Vesszük a lapot cím­mel. Az est igazi szenzációja a vendégszereplőnek meghí­vott Ruttkai Éva. Felfénylő ékkő a műsorban, ragyogó dísz a színpadon. Kedvesen szellemes öniróniával nyilat­kozik, utolérhetetlen egyéni bájával sanzont énekel — és néhány percig a színpad fölé kifeszített vásznat nézi a kö­zönséggel együtt. Mozi pe­reg. Éppen ez a bizonyos helybeli komájukkal vitatták meg, mit hoz az időnagyhata­lom, esőt-e vagy jégverést? Nem lógni akartak, dehogy. Nem voltak rontott emberek. A szokásváltás, kultúraválto­zás állapotában szédelegtek es lebegtek. Sokszor kíméletlenül gúnyolódó értetlenségek köze­pette. Ráadásul a negyvenöt utáni mezőgazdaság másfél évtizedében a tanyán erősen romlott a helyzet, válságba került a kisparaszti gazdálko­dás, de még csak éppen útju­kat kereső szövetkezetek lé­teztek, példamutató erő nél­kül. Maradni ott sem akartak. Mennyi megrázkódtatás, belső gyötrelem, lelki kínló­dás árán alakult egy új szoli­daritás munkahellyel, munka­társakkal, munkaidővel, mun­kaminőséggel, az iparral. Más életmóddal, gyors urbanizá­cióval körítve. Sokan lettek győztesek és voltak elbukot- tak. Arról faggatom most az ott­honi helyzetet, hányán van­nak a városba költözött ta­nyai, falusi barátaim között, akik már elérték a gyárban, hogy szeressék a munkát, hogy mindenről tudjanak, ami körülöttük történik megyében, országban, világban, különö­sen ami az üzemben? Meny­nyire szabadon szólhatnak be­le a dolgokba? Nagyobb hori­zonttal, mint amenyit valaha a kisparcellák mezsgyéi beha­tároltak? Hányán vannak kö­zülük üzemi tanácsban, szak- szervezeti bizottságban és mi­lyen a szavuk a volt tanyai embereknek? Erős-e, igazsá­gos-e ? És a gyermekeik, unokáik sokkal többet tudnak-e tenni, mint az időjárást kémlelő nagyapák, apák, akik jégve­rés idején az eresz alá húzód­tak, babonából vasvillát ve­tettek a zivatarba, elűzni a rontó szellemet. Nem vesztették el arcukat? Szeretik ők is a fákat? Örö­költék a szorgalmat? Van annyi kitartás és bizakodás bennük, mint volt a városhó­dítókban, az iparteremtők- > ben? Történelmet él és alkot a j nyíregyházi ember. Feléjthe- . tetlen az a tette, amikor a ! XVIII. század utolsó harma- ; dától a pusztulás, a terméket­len sivárság helyén alapozta és építette csodálatos vasszor- ? galmával az újkori várost. Az ' összefogásnak csodatevő va­rázsereje volt, de ez az erő — } ne borítsuk rá a szépítő fele- ; dést — igen nagy emberi és közösségi kínlódás katlanjá­ban forrta ki magát. A nagyot vállaló, a kor in- tenzivitásának útjára lépett nyíregyházi ember mostani teljesítményét csak a XVIII. századi elődökéhez lehet ha­sonlítani. Kevesebb belső megpróbáltatással, fizikai és intellektuális hősiességgel, megrázkódtatással, diadallal és bukással? Nem merném ál­lítani. Azt viszont igen, hogy ennek a mai birkózásnak a lé­nyegét, amelyben emberi szándékok, vitatkozó, feleselő felfogások és teljesítmények, j értékek ütköznek, nem tekint­hetjük negatívnak. Nem mi­nősíthetem fellengzős és diva­tos szociológiai könnyedséggel | az értékvesztés korának. A 1 küzdelmes értékkeresés, ér- I tékszerzés idejének igen. M ért lennének a mai j nyíregyházi eínbe- 3 rek negatív figu- í rák? Micsoda osto- | baság lenne ilyet ál- I lítani! Miért kelle- ! ne őket rágalmazni, amikor I dicséretet és biztatást érdé- I melnek mind a mától, mind a 1 történelemtől. Semmi okunk a I kishitűségre. Soltész István V utolsó, rövid jelenete a Bu­dapesti tavasz című filmnek. Ritka pillanat: egy nagy szí­nésznő 1986-ban a színpadon állva, a közönséggel össze­forrva szembesül önmagá­val. 1955-ös énjével, amikor fiatalabb volt ugyan, de már akkor ott, abban a minijele­netben is nagy színésznő. Ma már csak az időseb­bek emlékeznek a harmincas évekből Lakner bácsi gyer­mekszínházára, amely va­sárnap délelőttönként a Víg­színházban működött. Ott kezdte pályafutását Ruttkai Éva. A felszabadulás idején még szinte kamaszlány volt, de Jób Dániel már felfedez­te benne a nagy ígéretet, szerződtette a Vígszínházba. Mondják: Ruttkai vérbeli Molnár-színésznő, de ebben én éppúgy nem hiszek, mint amikor valakire azt mond­ják: vérbeli Shakespeare ­színész. Ez a jól hangzó sab­lon az igazi színészetnek ép­pen a lényegével ellenkezik Az igazi színész (s elég itt az igazi jelző, amely a jót, a kitűnőt, a nagyszerűt, az el- ragadót, s az összes többi pozitív jelzőt pontosan he­lyettesíti) —, mondom: az igazi színész, mesterségének fölényes ura, művészetének valódi első hegedűse, éppen attól az, aki, hogy legalább olyan mértékben Shakes- peare-színész, mint ameny- nyire Molnár-színész. Hogy Ibsent vagy Shawt, Sziglige­tit, vagy Kisfaludyt ugyan­úgy tökéletes mesterségbeli tudással és magával ragadó művészi erővel játszik el, mint Örkényt, vagy Hubayt, Euripidészt vagy Arisz- tophanészt. Ha most elmondanám, hogy a Háború és béke Na­tasájától az Ármány és sze­relem Lujzájáig, A néma le­vente Ziliájától Az öreg hölgy látogatásáig (e Dür- renmatt-játék címszerepe volt a legfrissebb bemutató­ja), mi mindent játszott el Ruttkai Éva, hozzávéve film- és televízióbeli, meg- a rádióban alakított szerepeit is, a kommentár nélküli puszta felsorolás is legalább két nagy újságoldalt töltene be. Korunk Bajor Gizije, ahogy sokan évtizedek óta nevezik, elégedett lehet: hi­szen még Shakespeare Júliá­ja, Csehov Sirályának Nyi- nája (később, érettebb kor­ban: Arkagyinája, Madách tragédiájának Évája sem hi­ányzott páratlanul gazdag szereprepertoárjából. Akiről talán a legszebbet egykori férje és nagyszerű pályatársa, Gábor Miklós ír­ta Tollal című könyvében: „Mindig vállalja a testvéri­séget mindannyiunkkal, és mindig mosolygóan magá­nyos. Játékában van valami: mintha az embert kézen fog­ná”. Barabás Tamás I Kézen fogva a közönséget — Szabadsáááág! Itt a Szabadság! Megjelent a Sza- badsááág! Az 1955-ben forgatott Bu­dapesti tavasz című film utolsó kockáin tűnik fel a lobogó hajú, csillagszemű, viseltes hosszú nadrágba, kopott viharkabátba öltözött fiatal lány, hóna alatt újság- köteggel, a felszabadult Bu­dapest új napilapjának első számával, amelyet stílszerű­en Szabadságnak hívnak. Feledhetetlen jelenet. A mozivásznon alig több egy percnél, mégis örökké emlé­kezetes marad. A kiváló for­maérzékű filmrendező, Má- riássy Félix tévedhetetlenül tudta: pontosan ide, a film végére pontosan így és pon­tosan ennyi kívánkozik. Et­től lesz jelképes és szép, a néző számára felemelő, és katartikus ez a Budapesti

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents