Kelet-Magyarország, 1986. április (43. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-04 / 79. szám
H a nem feltétlenül a csodákat, a nagy és varázslatos titkokat kifürkészni, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Repin, Csajkovszkij szellemét megidézni, csupán a jelen, a munkás hétköznapok emberét megismerni indulsz a Szovjetunióba, előbb vagy utóbb mégiscsak részese leszel egy sor nagyszerű csodának. Amikor legutóbb jártam Moszkvában én is olyan varázslat részese lettem, amilyenre — és ezt akár eskü alatt vallják az orosz matuzsálemek — emberemlékezet óta, de az is lehet, hogy mióta világ a világ, nem volt példa. Mert ki hallott már olyat, hogy negyvennyolc órán belül találkozzék egymással a négy évszak? Szeptember vége felé álltam Sábolovka utcai szobám ablakában, gyönyörködtem a pompás őszi délutánban, amikor vad mennydörgés és sziporkázó villámjáték közepette — ki tudja, honnan került megint elő? — visszatért, nyelvet öltött rám és szamárfület mutatott a nyár, hogy néhány perc múlva már át is adja a helyét a millió, bolyhos hócsomó ejtőernyőn földre-szálló télnek. De az igazi csoda csak másnap következett. Reggel vakító kék égbolt és valódi márciusi napsugár sziporkázott a behavazott moszkvai háztetők fölött. A licsegő-lo- csogó járdákon pedig — mi- csurini látványként — mint mókás nagy mackók csetlet- tek-botlottak az évszakok útvesztőjében az elvarázsolt moszkvaiak. Minden csupa kék és felhőtlen béke volt a természetben és a szívekben. Néhány perc múlva berobogott hozzám, elmaradhatatlan szögletes fotóstáskájával, a „koffer”-rel a kezében Kosztya barátom, Novikov tábornok, az egykori „Grisa kapitány-’ fia. Novikov kapitányt nyolcéves koromban láttam először. Akárcsak kis vályogházunk szőlőlugas árnyékolta vaksi ablakszemei, én is értetlenül pislogtam a felbolydult világra. Furcsa, zavaros képek maradtak meg bennem arról az időről. Az udvarunkban varan- gyosbéka színű, ormótlan teherautón kiüresedett tekintetű, faarcú német katonák gyűrődtek. Körülöttük dobozokban és zsákokban kon- zervek. És rengeteg csokoládé. A szélen ülő németnek horgas orra és kerek, sárga szeme volt. Mint egy kendermagos tyúknak. Csokoládét majszolt, amelynek kék papírját ledobta a lábunk elé, a földre. Később, amikor már elmentek, kisimítottam a papírt. Egy pirostarka tehén volt rajta. A nyálam csurgott a csokoládéért, de a katonák nem adtak. Anyám gyűlölettől égő szemmel nézte őket. Elvitték a lovainkat is. A két pejkó nem akart kimenni az udvarról. Egy katona a szekérről ostorral verni kezdte őket. Nagyapám arca idegesen rángatózott. Elfordult, és öklével megtörölte a szemét. Ma is hallom a visszavonuló németek által felrobbantott híd és a malom robaját. Hallom az „utolsó üdvözleteként a folyó túlsó oldaláról küldött akna sivítá- sát, a becsapódás dörejét. Hallom a kétségbeesett eszelős férfiordítást egy szilánk lyuggatta asszonyi holttest felett. Hallom a diadalmas hurrát a száguldó szovjet katonák ajkán. Máig sem tudom, miért éppen a mi házunkat választotta Novikov kapitány, hisz az utcában jóval nagyobb, díszesebb épületek is voltak. Néhány társával együtt nálunk szállásolta el magát. Kedves volt, barátságos. Megsimogatta az arcomat. Kivett a zsebéből egy srapnelhüvelyt és a kezembe nyomta. Novikovot néhány nap alatt úgy megszoktuk, hogy szinte már családtagnak számított. Egyszer az irattárcájából egy fényképet vett elő. öt ábrázolta feleségével és kisfiával. „Kosztya” — mutatott a gyerekre. Amikor elbúcsúzott tőlünk, apám neki akarta ajándékozni a hegedűjét, de nem fogadta el. A kapitány címét első szovjetunióbeli utazásomról való hazatérésem után találtam meg a padláson, nagyanyám régi holmijai között, egy zsoltároskönyv első lapján. „Grigorij Gavrilovics Novikov, Moszkva, Kraszno- gorszk.” Csak azt nem tudtam megállapítani, hogy Zsu- kovszkij, vagy Sukovszkij utcai-e az a bizonyos 6. számú ház. Legközelebbi moszkvai tartózkodásomkor jó félnapomba került, amíg megtaláltam. Az időközben tábornokká „felnőtt” kapitány és felesége nagy szeretettel fogadott. Ami csak volt otthon, vendégmarasztaló, sült hústól pirogon át áfonyalekvárig, kocsonyáig, mindent elém raktak. Akkor már beszéltem oroszul, könnyen ment a társalgás. A kapitány mesélt — kapitányt mondok, mert apá- mék is mindig így emlegették — háborús élményeiről, sebesüléseiről, a magyarországi és németországi harcokról, amelyekben részt vett. A tábornoki egyenruhát csak pár év múlva láttam. Fel is próbáltam. Annyi kitüntetés volt rajta, hogy a térdem rogyadozott a kabát súlya alatt. A bácsi apunak adja az „uniformis”-t ugratta fiamat Kosztya barátom. A fiam nem hitte el, a lányomnak egy pillanatra felragyogott a szeme az örömtől. Az első találkozás óta szinte minden évben meglátogatjuk egymást Kosztyá- ékkal. Többnyire családostul. Rengeteg élmény kapcsol össze bennünket immár elválaszthatatlanul. ö megismertetett engem a szovjet élettel, én megszerettettem vele Magyarországot. Édesanyja 1976-ban meghalt, azóta már nyugdíjas édesapja nagyszerű egészségnek örvend. Kosztya kissé megkopaszodott, én jócskán megőszültem. „Lassan unokáitok lesznek nektek is, de a fejetek lágya még mindig nem nőtt be” — korhol bennünket néha atyai megértéssel Grisa bácsi. Néha „teszünk is rá egy lapáttal”, mint legutóbb Debrecenben. Az OFOTÉRT-boltból frissen vásárolt napszemüvegben léptünk ki hozzá az utcára. Sehol egy szeplőnyi napfény, sehol egy lencsényi derű n volt a tömeg tarka, hangú tát tekintve mégis oly e síkú arcán. A ronda, frontátvonulá idő különösen nem indoké a feltűnő üvegű „okulár« használatát, amelyek kö valami „mütyürök” röpk tek. A fekete tükrök és előttük csapongó lepkesz valamik éles kontrass szinte vonzotta a tekintc két. Mi láthatóan kétség esett igyekezettel csapk tunk a verdeső szárnyak f de a pillangószerűsége nem sikerült elhessegetnü A messziről feszülten gyelő járókelők csak ke lebb érve jöttek rá a túrj ságra, hogy a „lepkék” kony cérnán himbáló« kör alakú árcédulák, amel két szárnyára kap, lebeg cibál a bolondos, örö nyugtalan alföldi szél. Állok az Oktyabrszk metróállomás mozgólép« jén és gyönyörködöm a lem szembe jövő, megsz; lálhatatlan tömegű ember cában. Elsősorban rájuk gyök kíváncsi, őket szereti megismerni. Mandulasz« komoly kirgiz támaszkodj korlátra. Nálunk Tarpa 1 nyékén látni hasonló „ai kát”. Ha gyönyörködtél táncukban, zenéjükben, h gattad varázslatos nyelvi — esetleg magától Ajtmai tói is — többé nem te megszabadulni a kénys képzettől, hogy távoli, valamikor mégis nagyon zeli rokonoddal találkozt A kirgiz mögött rejté Ali babafej, mintha az E: egy éjszaka meséiből ke volna ide. Minden bízom örmény. Aztán jönnek többiek. Szőkék, barnák, keték. Nézem őket, míg 1 nem szédülök. Ismerősö barátokat keresek közöt akikkel örökre egyesített sors Gyegyinovóban. Van-e Magyarorszá ember, aki meg tudja nr dani, hol van Gyegyino Ti, akik hólyagos tenyéi feszülő inakkal, görcsös í rással cipeltétek a Kom. „TUDÓSÍTÓ VOLTAM" Varsói válságnapló Risztetek lapunk mnkatársának készülő könyvéből — Másfél évi munka után elkészült munkatársunk dokumentum-riportkönyvének kézirata arról az öt évről, amit Szilágyi Szabóira a Magyar Rádió és Televízió állandó tudósítójaként 1979 és 1984 között a lengyel fővárosban töltött. Ezekben a napokban Elek Emillel, lapunk fotóriporterével, a könyv illusztrátorával együtt készítik el Varsóban a kötet zárszavát interjú formájában: Jerzy Urban miniszterrel, a lengyel kormány szóvivőjével. A kézirat április második hetében kerül a „Tudósító voltam” sorozatot gondozó MTI Könyvkiadóhoz, amely e sorozat első kötetét — Bokor Pál: Washington — a múlt év végén jelentette meg. Olvasóinknak közreadjuk a kézirat néhány részletét, a baráti Lengyel Népköz- társaság súlyos válságidőszakának, a szocializmust ért támadás veszélyes eseményeinek mozaikját. Ünnepnapon érkezem állomáshelyemre. 1979. augusztus 1.: a szükségtelen tragédiába fulladt varsói felkelés 35. évfordulója . . . és a Magyar Rádió új varsói tudósítójának első külszolgálati napja. Rajtam az útiruha, bőröndöm ki sem csomagolom, s máris esemény! Irodám-la- kásom ablakából tudósító-elődömtől alig pár órája átvett szolgálati Fiatomra nézek; élvezem a helyzetet, vidáman bizsereg bennem az új feladat romantikája. Mától öt évig egy egész országról és másik ország rádióhallgatóinak fogok beszámolni minden fontos dologról. De mi az, hogy fontos? Jut-e nekem erre a pár évre néhány igazán fontos esemény? (----------) és ezek a történések, az ide s oda látogató, érkező és távozó magas rangú vendégek, politikusok, az élénk lengyel külkapcsolatok eseményei egy csapásra külpolitikai újságíróvá léptetnek elő engem, aki eddigi 17 éves szakmai utamat még csak belpolitikai és kulturális rovatoknál, ráadásul mindennapomat vidéken, Nyíregyházán töltöttem. És most íme, itt zajlik szemem láttára, fülem hallatára a nemzetközi politika. ★ Október utolsó napjaiban a furcsa jelek már egymást követik: ezek a lengyel belpolitika vészjelzései... Az élet felgyorsul. Bizonyos fajta események látványosabbá, harsányabbá, gyakoribbá válnak. ★ 1980. július 9.: Edward Gierek beszédét jegyzetelem az országos pártaktíva-tanács- kozáson: „összegezve, egyetértek önökkel, elvtársak abban, hogy az ország gazdasági helyzete bonyolult. Nem bocsátkozom részletekbe, súlyos nehézségekkel állunk szemben ...” Július—augusztus fordulóján országszerte alábbhagy a sztrájkhullám. Eddig 177 üzemben 81 ezer ember sztrájkolt. Augusztus közepén pedig újabb heves sztrájkok kezdődnek néhány nagyipari körzetben, s 14-én leáll a munka a gdanski hajógyárban is. Megalakul a sztrájkbizottság, élén egy Lech Walesa nevű ember áll. Ki is ez a Walesa? ★ Kora reggel érkezem a nagy sztrájk városába, Gdanskba. A Varsóból hozott információkból tudok úgyszólván mindenről. Most egyetlen dolog foglalkoztat, tölt el aggállyal: régi barátom, Adam, a hajógyári dolgozó be tud-e juttatni a sztrájk helyszínére? Adam ott vár a megbeszélt helyen, a tengerész szállónál. — Czesc Sabolc, wszystko w porzadku! — üdvözöl mosolyogva, a lengyel számára érthetetlen nevem kiejtését így könnyítve közli, minden rendben van. Beülünk a kis Fiatba, ahol kopott-kék farmerben ül egy jól megtermett fiatalember, akiről kiderül, hogy Adam kollégája, hajóépítő technikus, párttag, s az egyik üzemrész sztrájk- bizottságának tagja. Mindketten megdicsérnek, hogy nem csíptem ki magam sajtókonferenciához illően: a fekete trikó s a gyű- röttes vászonfarmer jobban illik a most következő „embercsempészéshez”. Megnyugtatnak, látogatásomról mindenki tud, akire tartozik (!). A belépésből nem lesz probléma, csak már a kapun belül legyünk. Adam kissé idegesen rágja alsó ajkát... Rádöbbenek: 38 éves vagyok, s újságíró létemre először látok sztrájkot... Észre sem veszem, amint barátaim már „át is dobnak” a veszélyes zónán. Azt sem tudom megfigyelni, mit mond Janek a kapusnak és a nemzetiszín karszalagos sztrájkőrnek. Vagy talán volt papírjuk a számomra? (--------------) — Ne haragudjon, de állítólag maguknál Magyarországon azt mondják, hogy a lengyel munkás nem szeret dolgozni, azért sztrájkolunk. Az öreg hajóács figyelmesen várja válaszomat. — Nézze, a magyar sajtóban, rádióban mi pontosan, részletesen elmondjuk, miért sztrájkolnak a lengyel munkások. Sokat írunk, beszélünk a 70-es évek hibáiról, torzulásairól ... — Jól van, magyar testvérem, nézzen szét, győződjön meg tisztességünkről és arról is, hogy mi itt nem a szocializmust akarjuk megdönteni . .. Higgye el, én is építettem ezt a szocializmust. ★ Augusztus 31-én újra Varsóban. A tv műsorán 16,25-kor szórakoztató zenei műsor kezdődik, s az adást 16,45-kor megszakítják. A bemondó ünnepélyesen olvassa a PAP gyorshírét: Gdanskban aláírták a sztrájkoknak véget vető társadalmi megállapodást! (Torokszorító érzés. Még nekem is... mit érezhetnek a lengyelek?!) Jól tudom, most azonnal kapcsolatba kell lépnem a Magyar Rádióval, hogy mielőbb megtudja tőlem Magyarország: Lengyelország elkerülte a katasztrófát! ★ Most, szeptember első napjaiban senki sem vitatja: valami új kezdődik ebben az országban. Sokan új útnak nevezik, s a legtöbben hozzáteszik: hatalmas kérdőjelekkel szegélyezett út lesz ez.. . Szeptember 10.: országszerte újabb és még újabb munkabeszüntetésekről érkeznek hírek. íme, máris szaporodnak a kérdőjelek. (Jagielski miniszterelnök-helyettes a Tv- híradóban: „A sztrájkolok most vagy olyasmit követelnek, ami már megvalósult vagy megoldhatatlan ... Pár hét alatt lehetetlen minden kérdésre választ, minden bajra receptet találni...”) 1981 novembere: a sztrájkok, konfliktusok úgy megszaporodnak, hogy a Magyar Rádió és Tv műsorperceivel is gazdálkodó tudósító már válogatásra kényszerül. Csak a legveszélyesebb tűzfészkek helyszínéről számolok be . . . December 11—12.: Gdanskban ülésezik a „Szolidaritás” vezérkara: konkrét cselekvési programjukat formálják. Sorra szólalnak fel a hangadók, a legszélsőségesebb vezetők. (Rulewski: „Ideiglenes kormányt kell alakítani, sajátos politikai provizóriumot kell bevezetni ...” — Modzelewski: „Csapást kell mérni a pártra...” — Luzny: „Világosan meg kell mondani: a hatalmat akarjuk! Akarjuk!” — Lis: „Szó sem lehet tárgyalásról!”) ★ Éjfélkor irodámban elhallgat a telex, megnémul telefonom, a rádió klasszikus muzsikát sugároz. Nincs összeköttetésem Budapesttel . . . Az utcáról katonai járőr küld vissza lakásomba: „kijárási tilalom van”. A lépés, amire régóta lehetett, s józan ésszel kellett is számítani, megtörtént. A Lengyel Tv-ben másnap, 1981. december 13- án kora reggel egyenruhás bemondó jelenti be Wojciech Jaruzelskinek, az éjfélkor megalakult Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa elnökének beszédét: „... Az Államtanára az alkotmányban foglaltaknak megfelelően ma éjfélkor az egész ország területén bevezette a szükségállapotot...” ★ A Szejm ülésén, 1983. július 21-én az Esti Magazin hallgatói számára jegyzetelem a tábornok szavait: „A földet, mielőtt termését kínálná, ekével hasítják fel. Az új élet születését mindenkor sikoly és fájdalom kíséri. Így hazánknak is súlyos próbát kellett kiállnia, újólag vizsgáznia kellett a történelem előtt... Ötszáznyolcvanöt hosszú, nehéz napig tartott. .. Lengyelországba visszatér a remény.” r~~i—r—i—T—i—i—\—i—i—i—r-r—r—i—i 4 TÁBORNOK[ FIAj UUJ__U_U_U_l__t_J—I—J-----1—-L—J-----1—J KM ÜNNEPI MELLÉKLET
