Kelet-Magyarország, 1986. március (43. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-08 / 57. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1986. március 8. ^ Péntek, reggel 9 óra. Te­lefonon keresem a vállalat igazgatóját. — Ki az? — érdeklődik egy rekedt, szeszgőzös mély bariton, s megmondja, hogy ő a szereidéből vár vonalra, s kopjak le, lép­jek ki. Közlöm vele, hogy az igazgatóval szeretnék beszélni. Röhög. — Mit röhög? — próbá­lom naivságom palástolni. — Hol él maga ember?! Pénteken ... ilyenkor... vezetőt keresni a vállalat­nál? — s jóízűen, hossza­san hahotázik. Péntek. Ez a legátkozot- tabb napja a hétnek. — Űjabb telefon. Kere­sem az igazgatót. — Én is őt keresem — közli velem valaki, s lete­szi a kagylót. Tárcsázom. Foglalt. Meg­ismétlem. Ismét foglalt. Végre egy bájos női hang jelentkezik. — Tessék. — Az igazgató elvtárssal szeretnék beszélni. — Pesten van. (Pénte­ken. Higgyem el?!) — Akkor a helyettesét kérném. — Szabadságon van. — És a főmérnök? — Házon kívül. — Egyáltalán ki van benn a vezetők közül? — Senki. A gazdátlanságot érzem. Tovább kérdezősködöm: — ön kicsoda? — Én helyettesítem az igazgató titkárnőjét, mivel ő is szabadságon van. Kivel lehet pénteken ér­demben beszélni? Senki­vel. Amióta van szabad szombat, valójában a pén­tek új szerephez jutott Előlépett! Legalábbis ez a nap így „viselkedik”. Ter­mészetes, hogy a szombat szabad, a vasárnap ünnep. Hétfőn pihenjük hétvégi fáradalmainkat, kedden elő­készítjük és kezdjük a munkát, s péntek délelőtt már készülünk a hétvégé­re, a jól megérdemelt ki- kapcsolódásra. — Hol él maga, uram?! — visszhangzik bennem a szeszgőzös hang, s a 'kísérő kacagása. Igaza lenne? e Link = megbízhatatlan, szélhámoskodó vagy köny- nyelmű alak. Lényege a komolytalanság, fegyelme­zetlenség. Tehát akit link- séggel illetnek, az valójá­ban a megbízhatatlanság, a könnyelműség megtestesí­tője, amolyan visszaélés fé­lét követ el. Edestestvére a linkség a lazaságnak, negligensségnek. Olykor olyasvalami, ami tetten nem érhető, tehát nem is von­ható felelősségre, mert sze­mélytelenné válik. Linkség bizonyos fajta szituáció te­remtése törvényes keretek között, ami bosszant, lejá­rat, tekintélyt rombol (em­berét, hivatalét!) és presz­tízsveszteséget okoz. o J.-t ajánlják. Kiváló szakember hírében áll. Te­lefon, időpont-egyeztetés. Várom. Nem jön! Ismét te­lefon. Elnézést kér, elfog­laltságára hivatkozik. Ojabb időpont-megbeszé­lés. Már két órája várom. Végre kerékpárral érkezik. (Tolja.) Dülöngél. Dől be­lőle a szesz. Szemei vérere­sek, haja csapzott. Kezdi mérni J., milyen anyagokra is van szükség. Amikor elkészült egy újabb felest dob a gallér mögé. Távozik. — Mikor látom? — Holnap ilyen tájban jövök, hozom a szükséges anyagokat, s kezdem a sze­relést. Másnap ismét várom. VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN Több órája. Következő nap, telefon a főnökének, aki ajánlotta. Restelkedik, ígéri, beszél a J. fejével. Beszélt. Várom J. hívását. Hiába. Én hívom telefonon. Szerencsém van. — Hja, igen. Említette a főnök — mondja, mintha a világon semmi nem történt volna, s ez lenne a termé­szetes. Megállapodunk. Vá­rom, nem jön. — Keresték — fogad a szomszéd asszony. — Még, szerencse, hogy nem voltak itthon, mert az illető úgy be volt lökve, mint a szür­ke szamár. Alig állt a lá­bán. Másnap ismét keresem. Nem is emlékszik. Végül összejön\ a meló. Szereli a rendszert. Próbál­ja. Nem jó. Ismét próba. Sokszor. Semmi eredmény. Végül megunja, s megszó­lal. ' ' — Műszer kellene. Csak így állítható be. — Állítsa — jegyzem meg. — Nincs. Nem hoztam. Ismét megállapodunk, mikor jön. De már hitet­lenkedem. Észre is veszi. — Csak nem gondolja, hogy cserben hagyom? — önérzeteskedik. — Nekem többe van az anyag. Leg­alább két Ady fekszik benne. Megnyugtat. Talán ki is kellett volna fizetnem leg­alább a felét. Azóta is vá­rom. J., a link azóta nem" je­lentkezett. Fél éve! □ Augustinus Aurelius ró­mai császár és filozófus ta­nította: „Ha a fegyelem szigorát elfojtják vagy aludni engedik, büntetlenül garázdálkodik a gonosz­ság.” Ott, ahol eluralkodik a linkség, a fegyelem szunyókál. Ki ébreszti fel? Cseng a telefon. Ideges, türelmetlen hang. — Uram! Ne haragudjon, de maga egy megbízhatat­lan partner. Minősíthetet­len az egész almaszállít­mány, amit küldött. Nem erről volt szó. Nem ebben egyeztünk meg. Itt vannak a gépkocsik. Egymás után vizsgáljuk a szállítmányo­kat. Vacak, vegyes. Mit kezdjek ilyen áruval? Gon­dolja, hogy a külföldiek szóba állnak velem a jö­vőben, ha ilyen áruval át­rázom őket? Tudja mit? Az én becsületemre maga ne játsszon! — ömlik szin­te egy szuszra a panasz, a reklamáció. Végre elhallgat. A tele­fon innenső oldaláról elné­ző hang bocsánatkérően: — Szóhoz sem tudok jut­ni. Csak ismételten az el­nézését kérhetem. Higgyen nekem! — könyörög. — Személyesen beszéltem meg minden egyes tételt, szállítmányt, s a lelkűkre kötöttem munkatársaim­nak, hogy csak válogatott, kiváló- árut szállíthatnak. Nem voltam itthon, azért történhetett. ígérem, ki­cseréljük. Bíztam bennük, s ez az eredménye. Azon­nal intézkedem! — ígéri. Telex a téesznek. Telefon a megrendelőnek. Megtör­tént az intézkedés. Erről értesítés a reklamáló part­nernek telexen. A néhány nappal korábbi türelmetlen hang most hig­gadtabban : — Ne haragudjon, hogy a múltkor kikeltem magam­ból. De, ha ilyesmit magá­val megcsinálnak a mun­katársai, akkor nem is tu­dom, mit szóljak. Tán más­ra is képesek. — Sajnos. Elnézést ké­rek a történtekért. Reggel érkezik az új szállítmány. Várják, gondoskodtam a kirakásról is. Garantálom, kiváló alma lesz. Tévedett. Ismét „átvág­ták”. Már nem teljesen. A szállítmány egy része való­ban a kívánt minőségű al­ma volt. De belesuvasztot­tak ismét néhány olyan té­telt, amelyekről úgy gon­dolták: hátha „megeszi” a partner. Nem „ette” meg. Telex és újabb mosako­dás, ígérgetés, szégyenkezés a linkeskedők miatt. A tisztességes partner mögött újabb manipuláció, újabb linkeskedés a másik bőré­re és becsületére. Vásárra vitték a vezető jó hírét, elkótyavetyélték megbízha­tóságát. De a téeszét is! 0 — Nincs semmi vész — nyugtatja a beteget a fő­orvos. — Felszólunk az ötödikre, s kérünk tőlük beutaló iratokat — mondja, miközben idegesen nyito- gatja az íróasztal fiókjait, hátha valahol mégis rá­akad egy, egyetlen egy pa­pírra, amire szüksége van, amit csak ki kell tölteni, s minden rendben van. Saj­nos, semmi eredmény. Eltávozik. A beteg türel­mesen vár. Néhány perc múlva megérkezik a főor­vos. Karjait széttárva: — Sajnos, ott sem jár­tam sikerrel. Nekik sincs beutaló papírjuk. Mit te­gyünk? — néz kérdő te­kintettel. ^ A páciens agyán átvillan a gondolat: vajon kinek a kötelessége lett volna ezek­ről a papírokról gondoskod­ni? Ki mulasztott? Lehet meg is ígérte, csak elmu­lasztotta. Ki volt a link, a fegyelmezetlen? Nem nagy ügy. Ki hozta mégis ilyen kellemetlen helyzetbe a fő­orvost? — Egyet tehetek — sza­badkozik a főorvos. Fel­írom az adatait, a diagnó­zist és személyesen viszem el, a rendeltetési helyére. Legyen nyugodt, elintézem — s hozzálát körmölni. Kótics Ferenc: Panoptikum Kissé keserű szájízzel, a főorvos tekintélyét megté- pázottságának tudatával távozik a páciens. o R., a gondnoknő az al­kalomhoz illő friss frizurát csináltatott és szemet is festetett. Fontos vendéget várnak. Előre jelezték, mi­kor érkeznek. Csak azért, hogy illően felkészüljenek. — Jó lesz, ha feljavítjuk egy kicsit az „üzemit”? — támad ötlete R.-nek. — Nagyszerű. Ez eszem­be sem jutott. Igazán nagy­szerű ötlet — dicséri a fő­szervező. — Különben mi lesz ma az üzemi kaja? — érdeklődik. — Ügy kalkuláltam, hogy halászlét főzzenek ponty­ból, dunakömlődi módra, vágott csíkkal. Utána túrós csuszát tepertővel. Hozzá vörös bort terítünk, feke­tét és a hölgyeknek egy kis máglyarakással kedveske­dünk. A főszervező áradozik. Előre nyalja a száját, s gondolatban aratja a ba­bérokat, bezsebeli az elis­meréseket. — Illenék szólni most már a dirinek is — java­solja R. — Igazán figyelmes — dicséri. Néhány perc múlva, minden munkát félre téve ott áll és vár a fogadó stáb a hosszú, elegánsan megterített asztal körül. — Hány órára érkeznek? Mit mondtak? — érdeklő­dik az igazgató. — Fél egyben egyeztünk meg, s utána azonnal ebéd és üzemlátogatás. — Azért, mert már jó­val elmúlt fél egy — pillant az órájára az igazgató. Egy óra. Senki. Fél ket­tő. Senki. Idegeskednek. Már ott gőzölög az ínycsik­landozó halászlé a porce­lántálakban az asztalon. A főszervező nyugtalan. Ki­szalad a portára. Érdeklő­dik. Néhány perc múlva vissza jön. Ég az arca. — Pedig megígérték. Elő­re egyeztettük pontosan az időpontot — morog félhan­gosan. Hirtelen megszólal a te­lefon. Felkapja. — Tessék, itt X, Y — mutatkozik be. Arca sápadt, ajka remeg, szemei forognak. Fogja a telefonkagylót, s nem tud megszólalni. — No, mi van? Nyögd már ki — bíztatják. — Elmarad a látogatá­suk — válaszolja tömören, letörtem Nem jönnek az ebédre. Nem fér a prog­ramba. Azt üzenik, ne vár­juk őket. Paff. — Üzenhették volna azt is, hogy jó étvágyat kíván­nak — találja fel magát az igazgató. Derül a fogadőgárda. — Nem tévesztetted el a dátumot? — jegyzi meg valaki a főszervezőhöz for­dulva epésen. — Ki linkeskedett? Mondd meg, vendégül akartál látni bennünket — heccelik. — Ha ezt a kaját a te zsebedből kellene fedezni, kevés prémiumot kapnál — számolgatják. o A linknek nincs erkölcsi mércéje. Nem ismer etikai határt. A linkeskedés azért veszélyes, mert olyan je­lenség, amelyet nehezen lehet tetten érni. S ha még ki is tudódik, hogy ki és miért volt link, megbízha­tatlan, bocsánatosnak tart­ják. Pedig burjánzik, ter­jed, behálóz másokat is, becsületeseket feketít be, s olyan méreteket ölt, amley immár társadalmi károkat okoz, mert a józan, tisztes­séges emberi erkölcsi nor­mákat rombolja, értékek értékvesztéséhez vezet. Terjedésével a tisztessé­gen alapuló partneri, üz­leti, emberi kapcsolatok helyébe a bizonytalanság, a bizalmatlanság tényezői lopakodnak elő. Ezek vál­nak olyan normákká, ame­lyekkel számolni kell, bár kiszámítani aligha tudja a másik, a tisztességes part­ner. Ezért aztán egy-egy linkeskedő húzása úgy éri a partnert, mintha fejen csapták volna. Fel sem tud készülni az ütés fogadásá­ra, hogy kivédje azt. o — Az egyik igazgatóhoz kényszerszálak fűztek. El­kötelezettje voltam a válla­latának. Ezért rájuk bíztam a kivitelezést — emlékezik a megbízó vállalat igazga­tója. Megalkudott a körülmé­nyekkel. Pedig előre és többen is figyelmeztették vezető munkatársai: igaz, hogy jól felkészült és dör­zsölt mérnök a kivitelezést elvállaló vállalat igazgató­ja, de nem szavatartó, nem megbízható, enyhén szólva, link. — Nem hittem, nem is gondoltam. Valójában én nem sokat értek egy ilyen vállalkozás lebonyolításá­hoz. így aztán arra kény­szerültem, mégis bízzak benne. Ö van „otthon” az ilyen ügyekben. Bár két­ségtelen, a másik vállalat vezetőivel szimpatizáltam, de a kapcsolatkényszerünk az iméntihez kötött. Döntött. — Meghívtam egy meg­hitt beszélgetésre és ebéd­re. Gondoltam, fehér asztal mellett kellemesen, alapo­san és részletesen megbe­szélhetünk mindent. Sike­rült is, úgy éreztem, örül­tem, hogy egyenesben va­gyunk a beruházással. Né­hány nap múlva, amikor a hivatalos papírok elkészül­itek, s már csak az aláírá­sunk hiányzott róluk, tele­fonon semmisnek tekintet­te az összes<Mőző megálla­podást. Vissz&n»ndta a megbízatást, az utolsó pil­lanatban fordított rvátat nekünk. Kezdhettem elölről mindent' a másik vállalat­tal. Égett a pofámon a bőr, amikor felkerestem annak az igazgatóját. Csaknem könyörögnöm kellett, hogy vállalja el a beruházás ki­vitelezését. Ha ugyanis nem tudjuk idejében meg­kezdeni az építkezést, száz­milliók vesznek el, károsul az egész megye általa ... Gondolja, nem tudta, hogy a másik vállalat igazgatója faképnél hagyott? Dehogy­nem! Hiszen évek óta egy­más orrában voltak már. És mégis megértette előző döntésem okát is. Elvállal­ták a beruházás kivitelezé­sét. És tisztességesen vég­zik a munkát. Nekem igen nagy és keserű tanulságok­kal szolgált ez az ügy. KM o !.sä° Linkeskedők

Next

/
Thumbnails
Contents