Kelet-Magyarország, 1986. március (43. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-29 / 75. szám
1986. március 29.^^ a holnap mezőgazdasága attól függ, hogyan gon- Vllaby doskodunk ma a szakember-utánpótlásról. Már ma sem mindegy, kik ülnek a milliós értéket képviselő csodagépek nyergében, kik termesztik a gabonát, kik gondozzák és hogyan az állatokat. Még inkább érvényes lesz ez az elkövetkező időkben, hiszen a mezőgazdaság korábban felgyorsult fejlődési üteme egészen biztos, hogy tovább tart. Űjabb, még korszerűbb berendezések, termelési technológiák honosodnak meg, s ez a korábbiaknál is jobban képzett szakember-garnitúrát igényel. Nemrég, ugyanezen az oldalon szóltunk már a gépész-, illetve a növénytermesztő-utánpótlásról, most a jövendő állattenyésztők háza táján néztünk szét. Annak is egyik speciális ágazatát, a juhtenyésztést választottuk. Tettük ezt annak ismeretében, hogy a szabolcs-szatmári mezőgazdasági nagyüzemek jó része érthetetlen okokból nem fordít kellő gondot az ágazatra, holott annak jövedelemtermelő képessége — mint ahogy azt sok megyei példa is igazolja — korántsem lebecsülendő. Fiatal juhászról, s leendő szakemberekről lesz tehát szó az elkövetkezőkben, olyanokról, akik meghatározhatják majd a megye juhtenyésztési ágazatát. Reméljük, nem is sokára . . . Árvalányhaj nélkül Halász Károly A Berettyóújfalu—Nyíregyháza közötti távolság kis híján eléri a száz kilométert, a szabolcsi megyeszékhelyhez pedig Csenger, Záhony, vagy Túristvándi még egy szűk százas. Azt hihetnénk, hogy e tekintélyes távolság elriasztja a mi tizennégy éveseinket, ám koránt sincs ez így, szerencsénkre. Sőt! A berettyóújfalui mezőgazdasági szakmunkásképző intézet mind népszerűbb a szabolcsi, szatmári fiatalok között. De mit keresnek a mi fiaink Biharban ? Hozzánk legközelebb itt ta- i álható olyan iskola, ahol juhtenyésztő szakmunkásokat képeznek, s mint ahogy később kiderül majd, nem is akármilyen színvonalon. Az intézet igazgatója Pálinkás György, valamint a gyakorlati oktatás vezetője, Herczeg Kálmán — aki egyébként nagyvarsányi illetőségű, tehát megyénkbeli — már tudott jövetelünkről, s ritka szívélyességgel vállalkoztak a nagy múltú iskola, az itt folyó képzés bemutatására. Tehát az intézet. Mint megtudjuk, két szakmára specializálták magukat, baromfi-, illetve juhtenyésztő szakmunkásokat nevelnek. Százötvennégy tanulójuk van, nagyjából fele-fele arányban. Minket persze a szabolcsi gyerekek érdekelnek elsősorban, nos, számuk örvendetesen gyarapszik. Herczeg Kálmán kis papírlapot vesz elő és sorolja: — összesen huszonnégy hazulról jött fiú tanul nálunk, érdekes a korosztályok szerinti megoszlásuk. A harmadik osztályban négy, a másodikban hét, az elsőben viszont már tizenhárom szabolcsi juhászpalánta csiszolódik. Ha a számok törvényét nézzük, nem elképzelhetetlen, hogy ősszel húszhuszonöt gyerek érkezik hoznánk otthonról — teszi az előzőekhez mosolyogva. — Mi lehet az oka e növekvő érdeklődésnek? — Tapasztalataink szerint a szabolcsi gazdaságok is egyre inkább látják, hogy a juhtenyésztés igenis kifizetődő, ha jól képzett, s megbízható szakemberekre — ezen belül is kiemelem a szakmunkások szerepét — bízzák az ágazatot — feleli az iskolaigazgató. — Persze nem szerencsés dolog összehasonlítani a hajdú-bihari, illetve a szabolcs-szatmári juhtenyésztés helyzetét, hiszen a bihari tájon nagyobb hagyománya van az ágazatnak. Mindezek ismeretében is hiszem, a Felső-Tisza vidékén is nagyot léphetnek előre, ha a nálunk tanult szakmunkásokat megfelelőképpen fogadják és foglalkoztatják. Nem akarom, hogy előre igyunk a medve bőrére, de ha majd kint találkoznak az intézet gyakorlótelepén a növendékeinkkel, meg fognak lepődni, mennyi mindenhez értenek tizenéves fejjel is. Ám mielőtt még a majdnem kész szakmunkásokat faggatnánk, ismerkedjünk meg néhány fiatalabb korosztályhoz tartozó juhásznövendékkel. Nem kell őket sokáig keresgélni, a sok i betű között rögtön feltűnik az ő nyitott „ó”-juk, „é”-jük. Vannak itt közöttük nyírmi- hálydiak, turistvándiak, nyírbátoriak, záhonyiak... Baracsi Pál például Bátorból érkezett, a nagyapja is híres juhász volt. — Azt mondta édesapám, olyan szakmát válassz magadnak, amit szeretsz fiam — mondja egy elsős növendékhez illően, csendesen. — Én meg ezt választottam. — A tanulmányi eredmény? — Három egész hat tized volt félévkor — derül fel az arca. — Egy teljes fél jegygyei jobb, mint otthon. Keresnénk a harmadikosokat is, de azok kint vannak terepen. Azaz a Biharkeresz- tasi Állami Gazdaság komá- di telepén, itt tanulják a szakma gyakorlati fogásait. Az iskolában egyébként az a rend, hogy az első két évben az állattenyésztés általános tudnivalóit sajátítják el, harmadikban szakosodnak a ju- hokra. És végig egy hét elmélet, egy hét gyakorlat. Ütban Komádi felé Herczeg Kálmán visszatér az iménti kérdésre, minek tulajdonítható az iskola iránti érdeklődés növekedése. — Az innen kikerült szakmunkások döntő többsége nagyon hamar bebizonyítja, hogy érti a szakmáját és ezért igen gyorsan, igen komoly feladatokkal bízzák meg őket. És szerencsére meg is fizetik őket. Épp most végeztünk egy felmérést, azt tudakolván, kit hogy becsülnek meg az anyagiakban. A tavaly végzettek havi átlag- keresete elérte a négyezer forintot — ne feledjük, alig több mint fél éve kapták kézhez a papírt —, de sok olyan gyerekről tudunk, aki hétezer forintot vitt haza. A két-hároméves szakmai gyakorlattal rendelkezők esetében pedig ez a szép summa szinte mindennapos dolog. Nagy. széles róna mindent a Juhtejnek Is becsülete van Herczeg Kálmán és Jakab Péter ellenőrző körúton nütt... Szokatlan a szelíd nyírségi dombokhoz, a patakokkal, erdőfoltokkal szabdalt szatmári síkhoz szokott szemnek. Herczeg Kálmán meg is .jegyzi nyomban: — Nem is maradnak itt az én földijeim. Megkapják a szakmunkás-bizonyítványt, s megy haza mindegyik. Pedig jó néhányukat szívesen marasztalják. .. Ám az is igaz, hogy a Berettyóújfaluban tanulók többsége legalább harmadikos korára ösztöndíjjal rendelkezik. Mert nagy a keletje a mi növendékeinknek. A komádi telepen az intézet szakoktatója, Jakab Péter szegődik mellénk, akiről — ha élt volna abban az időben — Móricz ZsLgmond nyugodtan megmintázhat la volna balladás juhászhőseit. Kísérőnk majd kétméteres, dörgő hangú óriás, jelenlétében az amúgy egyre virgoncabb leendő juhászok is megcsendesednek. Az egyik csarnokban éppen fejik a birkákat, géppel persze, de az így is nagy figyelmet kíván, átballagunk hát az egyik akolba, ahol két „hazai” legény körmöli a juhokat: Halász Károly Ti- szaszalkáról és Bodnár Zoltán Nyírmihálydiból. Mindkét fiú derekán cifra, borjúbőrből készült késtok, kezükben igazi juhászbicska. Valami ezer forintért vették az Alföldön. Pontosan jár a kezük, ők már igazi juhászok. . . Bodnár Zoltán már szabályos kis gazdasággal is rendelkezik otthon, Nyírmihály- diban. — Még általános iskolás voltam — mondja —, mikor megszerettem ezeket a jószágokat. A helybeli juhászoknál mindig volt két-három bárány, amit nem szoptatott az anyja, hát én elkuncsorogtam tőlük, s felneveltem őket. Nemrég tíz darab egyéves toklyót adtam el, tizen- kilencezer forintot kaptam értük. De van otthon Bodnár Zoltánnak egy tehene is. Az apjától vette borjúkorában ötezer forintért. A vásár igaz, csak képletes volt, hiszen az összeget az apja a fiú nevére rögtön takarékba rakta, ám maga az üzlet ténye jelzi, hogy ebből a legényből nem akármilyen gazda lesz. De bízhatunk a többiekben is. A kiöregedett juhászok helyébe olyan fiatalok érkeznek ebből az iskolából, akik ha megkapják az induláskor a kellő segítséget, egészen biztos, hogy megállják majd a helyüket. Az oldali: írta és fényképezte: BAEOOH GÉZA Szégyen, ha sánta a nyáj A tél újból nekidurálta magát, mintha csak pótolni igyekezne a januárban elmulasztottakat. Ragyog a nap, de kegyetlen a hideg. Pedig márciust írunk már. Az akiok ereszén vastag jégcsapok lógnak. Mit tehet ilyenkor a juhász? Várja a tavaszt. — Pedig ez kerül sokba — sóhajt Csonka József, a jármi termelőszövetkezet ifjú juhásza —, a magtárból való etetés. A szomszédos riportban arra próbáltunk választ keresni, kik vállalkoznak ma a juhászok életére, hogyan készülnek hivatásukra, mit várnak az elkövetkező évektől — most pedig egy olyan fiatallal beszélgetünk, aki már évek óta gyakorló juhász. A hideg elől az akolba húzódunk mi is, itt legalább a szél nem éri az embert. Háromszáz jerkebárány figyeli a gazdát és az idegent, unottan rágcsálják a szalmát. Csonka József még csak huszonöt esztendős, de már több mint kilenc éve juhász- kodik. — Majdhogynem gyerekfejjel cseppentem a birkák közé, még tizenhat éves se voltam, mikor rám bíztak egy falkát. — Nem volt az túlságosan is nagy felelősség? — Teljesen kezdő nemvol tam már akkor sem. Itthon Jármiban volt két régi juhász ismerősöm, Iván György meg Iván János bácsi, a házunk táján legeltettek, mindig ott csüngtem a nyakukon. Mikor elvégeztem a nyolcadik osztályt, ők biztattak, csapjak fel hozzájuk. . — Mennyit keres ma egy juhász? — Embere válogatja. Nekem volt olyan évem, hogy havonta kijött a kilencezer. — Mitől függ a keresetük? — A falka nagyságától, a szaporulattól, a gyapjúhozamtól. . . és persze egészségesnek kell lennie az állománynak. Azon a bizonyos éven nekem 460 anyám volt, Csonka József a szaporulat pedig 560! És gyönyörűszép bárányok születtek. Csonka József ma egy háromszázas jerkefalkát gondoz, rajta múlik majd, milyen anyák válnak belőlük, s hogy milyen lesz a szaporulat. Ahogy szavaiból kiderül, keményen kell az eredményekért itt is dolgozni, s a pusztai romantika fénye — árvalámyhajas kalappal a fején, rézfokosának nyelére támaszkodva mereng a juhász — bizony jócskán megkopott már. — Észnél kell lenni — mondja a jármi juhász —, mert hogy is mondjam... a birka eleggé butácska jószág. Belemegy a repcébe, a lucernába, teleeszi magát, s felfúvódik. A központban máris levonnak a fizetésből. — Melyik a kedvenc hónapja? — A szeptember, október. .. Akkorra rnár felszabadul a határ jó része, válogathatunk a jobbnál jobb legelők között. — Nem unalmas egész nap a birka után járni? — Dehogy! Egy liárom- négyszázas falka mindig ad munkál. A legtöbbet persze a s&rúázás. Különösen tavasz- szal, meg ha sok a csapadék. Kipállik ; jószág körme, s nincs nagyobb szégyen annál, ha lesárUul u nyáj. Ha pedig szabad időm van, viszek magammal könyvet, újságot, a rádió pedig mindig nálam van. — Megéri ma a juhok tartása? — Tudom, hogy a megye jó néhány gazdaságában csak veszteséget okoz, ám a mi szövetkezetünkben nyereséges az ágazat. — Mi okozza a veszteséget? — A. pazarlás. Az ugyanis istentelenül megemeli a költségeket. Nincs mese: a birkát legeltetni kell. A jó juhásznak úgy kell ismernie a határt, minit a saját tenyerét. Hogy mindig a legjobb legelőre hajthassa a jószágot Megéri, a birka nagyon hálás tud lenni. Csonka József még nőtlen, mint mondja, azért lassan házasodni kéne. Azt nem tudja még, hogy mikor áll az oltár elé, de azt tudja, ha saját háza lesz, a gyerekek mellett néhány kisbárány is szaladgál majd az udvaron. Mint; egy igazi juhászportá- hoz illik. KID HÉTVÉGI MELLÉKLET (fiatalokról—fiataloknakJ
