Kelet-Magyarország, 1986. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-22 / 45. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1986. február 22. Hatvanöt éve történt Színre lépett a Gutenberg Kör Mindnyájunk előtt ismert, hogy az egyesületekben, egyletekben folyó kulturális mozgalomnak évtizedek óta lelkes művelői vannak Nyíregyházán. Bizonyítják ezt a Bessenyei Kör és a Benczúr Kör helyi és országos sikerei egyaránt. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy a szervezett keretek között működő közművelődési mozgalomnak milyen munkás hagyományai vannak Nyíregyházán. 1921. február 13-án a Bocskay-sZálió egyik termében megtartott gyűlésen alakult meg a Gutenberg Kör, amely függetlenül minden politikai gondolattól, tekintet nélkül a foglalkozási ágakra, a munkásságot kizárólag az önművelés érdekében volt hivatva egy szervezetbe tömöríteni. Az alakuló gyűlést Antal Gyula nyomdász nyitotta meg, aki röviden ismertette az összejövetel célját. Az üdvözlő beszéd után Vertse K. Andor szerkesztő rendkívül átgondolt beszéde hangzott el. Minden mondatán érezhető volt, hogy olyan valaki fogalmazta, aki magasszintű társadalomtudományi ismeretekkel rendelkezik s jól ismeri a tömegpszichó- rtst. A Nyírvidék felelős szerkesztője beszédében megfogalmazta: „Célunk megmutatni, hogy mit kell tennie a munkásnak, ha a társadalmi és gazdasági fejlődés szabad versenyében fenn akarja magát tartani. Erre egy mondattal felelhetünk: művelnie kell önmagát... A szellemi önképzésre más mód nincs, csak az autodidakti- kus módszer vagyis a szigorúan magárahagyott egyéni önképzés, vagy pedig az önművelődésnek az a módja amilyet mi választottunk t. i. az egyesületbe való tömörülés.” A Gutenberg Kör alapszabályait Téger Béla tanítóképző tanár ismertette, majd megválasztották a vezetőséget. Elnök lett: Vertse K. Andor. Alelnök: Antal Gyula. Titkár: Téger Béla, jegyző: Orosz Károly, pénztáros: Imricsák Albert, ellenőrök: Fiók Albert és Popovics Mihály, rendezők: Szirt Sándor, Dencsik Antal és Szlovák András, énék- és zenekarvezető: Kovács János tanító, könyvtáros és szertáros: Friderikusz András. Rajtuk kívül tizenkét tagú választmányt is választottak. A vezetőség megválasztása után Téger Béla ismertette azokat a munkásjóléti és munkásművelődési akciókat, programokat, amelyeket a Kör megvalósításként maga elé tűzött. A Gutenberg Kör mozgalmat indít a Munkás Otthon létesítése érdekében, önképző összejöveteleket tart, munkás-kurzusokat rendez az általános és szakműveltség köréből, aktuális lyceális előadásokat, hangversenyeket, műsoros estélyeket rendez, imunkáskönyv- tárt, énekkart alapít, felöleli a sportnak a városban eddig még nem kultivált ágait. A Gutenberg Kör tagjai és a nyíregyházi közönség első találkozása március 28-án, hús vét hétfőjén volt, ekkor tartotta meg első műsoros estjét a munkások közművelődési egylete a Korona éttermében. A műsort a Kör elnöke nyitotta meg, aki beszédében kérte „Nyíregyháza város polgári társadalmát, hogy jóakarattal viseltessen a Gutenberg Kör iránt. Méltányolja azt az őszinte, komoly törekvést, amely ennek az egyletnek a zászlajára van írva. A jóindulatú közeledésnek más eredménye nem lehet, mint az, hogy ... a munkás és a polgár kezet fognak egymással.” A megnyitó után Téger Béla -három Petőfi-dalit interpretált, a továbbiakban« a Majd ha fagy című parasztjelenet, az Egy kis tévedés és a Bűvös szék c. egyfelvo- násos bohózatok nyújtottak sók derűs percet ‘a hallgatóságnak. Vedres Géza színpadi jelenettel, Gebei József népdalokkal járultak hozzá az est sikeréhez. A műsort reggelig tartó tánc zárta be. A műsoros estet a helyi sajtó így méltatja: „Az anyagi és erkölcsi tekintetben jól sikerült Gutenberg Kör est csak bizakodást ébresztett a legszélesebb rétegekben, a munkásság közművelődési egyesületének további fejlődése iránt”. A Nyírvidék május 2-i számában bemutatják a Gutenberg Kör művészi pécsétnyo- imóját, amelyet Szalay Pál festőművész tervezett és domborművű nyomós és gu- mibélyegzős céljaira Pauli István debreceni vésnök készítette. 1921. június 26-án a polgári fiúiskola rajztermében megnyílt a Gutenberg Kör könyvtára, s minden vasárnap a tagok rendelkezésére állt. Kirándulást szerveztek Tiszaibercelre és Tokajba, ahol megismerkedtek a helyi hagyományokkal, nevezetességekkel, majd a Kör műkedvelő gárdája előadásokat tartott. A tagok együttesen tekintették meg a Ben- czúr-kdál-lítást. A Kör művészeti szakosztálya Karácsonykor nagyszabású műsort -adott. A nyíregyházi Gutenberg Kör tevékenységéről híradást nem találunk az eddig megjelent helyismereti irodalomban. Miikor szűnt meg? Megszűnéséig milyen volt tevékenysége? Megőrizte-e az alapításkor kimondott politikai gondolatmentességet? Mind-mind olyan kérdések, amelyekre csak újabb kutatások adhatnak választ. O. Sz. Akart-e Kölcsey alispán lenni? Az igazságtalanság 1837-ben diadalmaskodott A magyar irodalomtörténetben először — tudtommal — Vértesy Jenő állította, hogy Kölcsey Ferenc „alispán szeretett volna lenni”, de Szatmár megye főispánja, báró Vécsey nem jelölte, így „a választásból nem lett semmi”, A Vértesy 1906-ban megjelent könyve nyomán utal arra 1940-ben Kincs Elek, hogy a költőt 1837-ben foglalkoztatták „alispáni törekvések”. Szauder József, aki irodalmáraink közül legbehatóbban foglalkozott Kölcsey irodalmi és politikai tevékenységével, mellőzte a költő életének ezt a mozzanatát, mint ahogyan mások is. Tudtommal máig sem tisztázta a Kölcsey-kutatás, bogy valóban szándékozott-e Kölcsey magát alispánná jelöltetni 1837-ben. T örténetírásunk többé- kevésbé tisztázta már azt, hogy a magyarországi polgárosodás folyamatában a liberalizmus elterjedésében milyen fontos szerepük volt a vármegyéknek. Azt is tudjuk, hogy egy-egy törvényhatóság politikai állásfoglalása, a reformokhoz való viszonya nem ikis mértékben függött a vármegyék tisztikarától, a tisztikar személyi összetételétől. Nyugodtan állíthatjuk: 1837-ben nem volt olyan vármegye Magyarországon, amelyik — a jövőt tekintve — ne nyert volna azzal, ha tisztikara élén, akár első-, akár másodalispánként Kölcsey Ferenc áll, és Kölcsey Szatmár megyében szívesen vállalta volna az alispáni tisztséget. Erről győz meg bennünket az a dokumentum, amelyet alább közlünk. A szövegből egyértelműen kitűnik az is* hogy Szatmár megye rendet sem zárkóztak volna el Kölcsey megválasztásától. Helyette azonban báró Vécsey Miklós azt az Uray Bálintot jelölte, és juttatta a másodalispáni pozícióba, aki 1837 decemberében feljelentette Wesselényi Miklóst a Nagykárolyban a jobbágyok önkéntes örök- váltsága mellett mondott beszédéért, majd később, 1841- ben a bocskoros nemességet Nagykárolyba csődítve, megbuktatta azt a liberális tisztikart, amelyik kidolgozta és elfogadtatta az országosan nagy visszhangot kiváltó szatmári 12 pontot. Az elmondottak nem feltételezésen alapulnak, hanem meggyőzően bizonyítják valóságát azok a sérelmek, amelyeket az 1837-es tisztújítást követően a szatmári nemesek jegyzőkönyvileg is rögzítendőnek véltek. íme a sérelem! „A tisztválasztások s illető kinevezések ezenképpen általános szép rendben végbe- menvén, a karok és rendek A könyvekbe zárt betűk értelméről csendben meditálhat a tiszaberceli könyvtárba lépő. Gondolataival a polcok takarásában magára maradhat, de útitársaival meg is oszthatja azokat. Az olvasósarokban kényelmesek a székek, a nyurga ablakokon át figyel a napsugár. A szomszéd szobában a látogatók lépései alatt reccsen a padló. Ha megnézték az emlékkiállítást, talán benyitnak ők is a könyvtárba. Felütnek találomra egy-egy kötetet, leülnek folyóirattal a kezükben, s nem is annyira a betűért, inkább a hely varázsának engedve, elidőznek. Mert hol lehet méltóbban felidézni az író-filozófus Bessenyei György emlékezetét, mint az emlékházában? Hol lehet átérezni Ágis tragédiáját a legmélyebben, megmosolyogni a faragatlan Pontyit és együtt bolyongani az utazgató Tarimenes-szel? A tiszaberceli emlékházban, ahol korabeli bútorok mesélnek a megújulásra vágyó XVIII. századról és tízezer kötet figyelmeztet az írástudók felelősségére. E falak között a „szoborszerű alak”, az „új irodalom kapunyitogatója” is megelevenedik. A berceli portán gyere- keskedik, 1761-ben is ide Bessenyei György emlékezete tér vissza befejezve tanulmányait a sárospataki kollégiumban. Üjabb négy berceli esztendő. Azután kitágul a horizont: Bécsből rálát a korabeli európai kultúrára. Angol és francia felvilágosodott írókat olvas, a magyar művelődés mostoha viszonyain elbúsong. Majd a megújításra gondol, és elsőként szólaltatja meg a felvilágosodás eszméit magyarul. 1772-ben jelennek meg írásai, és ez a magyar irodalomtörténetben máig korszakhatár. Megválik a testőrségtől, egy ideig udvari könyvtárőr, majd 1782-ben ismét hazatér Bercelre. 1787-től Pusztakovácsiban (ma Bakonszeg) él magányosan, egészen 1811. február 24-én bekövetkező haláláig. Ennek immár 175 esztendeje. A tömör életutat ismerik a tiszaberceliek. Az általános iskolások rendre megtartják a Bessenyei-he- tet, az évfordulókkor előkeresik a könyvespolcon nagy szülöttük életművét értékelő könyveket. Szauder Józseftől, Kosáry Domokostól olvashatnak arról, hogy Bessenyei György volt az, aki elsőként kívánta felrázni nemzetét a feudális tespedtségből, és olyan programot adott, melyre korának igen nagy szüksége volt. Levehetik a polcról az érdeklődők, az emlékműsorra készülők a nyíregyházi Bessenyei-kutfitó, Bánszki István tanulmányait is. De csak igen kevesen jutnak el a tiszaberceliek közül is oda, hogy Bessenyei György munkáival vonuljanak félre az olvasósarokba. Munkácsi Mihály nyugdíjas pedagógus, könyvtárvezető kicsit restelkedve mondja, hogy a berceli könyvtárban csak A holmit és Bessenyei válogatott műveinek kötetét őrzik. Hozzáteszi, az antikváriumban figyelemmel kísérik, miikor bukkan elő régebbi kiadás, és azt folyamatosan igyekeznek megszerezni. Az örök dilemma — „sokat emlegetve — keveset olvasva” — Tiszabercelen is létezik. Ez a jelenség nem újkeletű. Alig hunyt el a bihari remete, irodalmi hatása lassan halványulni kezdett. Évtizedekig úgy tűnt, hogy az életmű is leszállt a bakonszegi sírba. A XIX. század második felében azonban újra félfedezték annak az embernek a papírra vetett gondolatait, aki a maga korában ki- rriondta a „legmélyebb, legemberibb szavakat”. A kritikusok értékítélete azóta is megoszlik. Főleg a .művek esztétikai fogyatékosságait vetik fel, kifogásolják íróiköltői tehetségét. Ám az elemzők többsége elismeri, hogy Bessenyei a színpadot csak szószéknek tekintette, olyan helynek, ahonnan a felvilágosodást, a közjót és boldogságot igenlő gondolatai messzire hangozhattak. Meghallották e szavakat a múlt század nyolcvanas, kilencvenes éveiben Nyíregyházán is. Az újra felfedeződ között olyan személyeket találunk, /mint Po- rubszky Pált, Leffler Sámuelt, Popini Albertet vagy Vietórisz Józsefet, akik Bessenyei szellemében döntően befolyásolták a Nyírség központjának kulturális arculatát. Fiának vallotta e táj később is. 1940-ben Nyíregyházára szállították át hamvait. Pár éve felállított síremlékén — az író-filozófus halálának 175. évfordulóján — elhelyezzük a kegyelet koszorúit. Reszler Gábor jövő esetekben a tisztújítás előtti konferencia-tartás, mint ősi szokásoknál fogva jogaikhoz tartozó cselekvés, el ne mulasztassék”. az újonnan választott tisztikarral együtt a gyűlési terembe mentek, ahol az eskü- jöket már első nap elmondott alispányokon kívül az egész tisztviselői kar a hitet letette, minek végével berencei Kovács Sándor táblabíró előadó a karok és rendek azon való megütközésöket, hogy a főispány az elejétől fogva gyakorlott konferenciát, a tisztválasztás előtt, meg nem tartotta. Ezen előadás a karok és rendek részéről nagy részvéttel fogadtatott. A mél- tóságos főispány úr pedig a június 5-dikén tartott közgyűlés jegyzőkönyvét olvastatta fel, melyben írva van, miképpen akkor a konferenciatartást szükségtelennek állította, s a karok és rendek arra semmi észrevételt nem tettek. Most a főispán az első alispánnyal együtt kettőt adtak elő: 1., hogy Öméltósága senki előtt magát el nem zárta, s mindenkit, ki vele valamit közleni akart, kihallgatott. 2., hogy a június 5-diki gyűlésben a karok és rendek a konferencia megtagadásában megnyugodtak. Ekkor a karok és rendek részéről berencei Kovács Sándor táblabíró azt feleié, hogy a főispány nem zárta ugyan el magát, de tanácsot a karok és rendektől nem kérdett, s következőleg azt a tolakodni nem akaróktól nem is vett. Ezen megjegyzés következtében többek által is előadatott, hogy a június 5- dikén volt elhallgatásból a karok és rendek megnyugvását már azért sem lehet következtetni, mert a konferencia-tartás iránt mándi Mándy Imre táblabíró által tett indítványt éljen kiáltásokkal fogadták; mai napon pedig összehangzó értelemben közönségesen nyilatkozták ki, hogy a konferencia elmulasztásában sérelmet találnak. Ezek folytában darvai Dar- vay Ferenc főszolgabíró, mint a konferencia nem tartásából eredeti sérelmet ter- jeszté elő azt, hogy Kölcsey Ferenc főjegyző és volt országgyűlési követ, alispányi helyre kijelelve nem vala. Ez előterjesztés közrészvéttel fogadtatott, s reá tartós helybenhagyás és pártolás következett. Miközben Kölcsey Ferenc főjegyző felállván, sajnállotta, hogy a konferencia feletti kérdés az ő neve említésével összekapcsolatott. Mivel azonban ez megtörtént, kénytelennek látja magát kinyilatkoztatni, hogy úgy hitte, miképpen neki jogva volt a kijeleltek közé tétetést kérni, de ha kérésének sikere nem lön, azért a főispánynak csak köszönettel nem tartozik, neheztelést pedig és fájdalmat miatta nem érez. Ö alispány- sággal vagy anélkül sem több, sem kevesebb nem fogott volna soha lenni, mint Kölcsey Ferenc. S mindenesetre a teremben általánosan zajgó helybenhagyás előtte ily pillanatban többet ér, mint Magyarországnak minden alispánsága. Mire a karok és rendek egyesült felkiáltással ezen egész történetnek és kinyilatkoztatásnak a jegyzőkönyvbe tételét kívánták; s egyszersmind óvást tetetni határoztak, hogy Íipe az 1837. június 6— 7-én tartott Szatmár megyei tisztújítás jegyzőkönyvéből az a pont, amelyik bizonyságot szolgáltat arról, hogy Kölcsey valóban szeretett volna alispán lenni. A jegyzőkönyvi részlet meggyőzően bizonyítja azt is, hogy a megye nemessége nem zárkózott volna el megválasztásától, mint ahogyan ezúttal — mivel a költő nem fogadta el, hogy ismételten Vécsey nevezze ki főjegyzőnek — a megye nemessége közakarattal, egyhangúlag emelte Kölcseyt a főjegyzői tisztségbe. A tisztújításon első alispánénak egyhangúlag megválasztották Kende Zsigmondot, aiki 1832-től alispánként egyre népszerűbbé vált. Másod- aláspáni tisztségre Uray Bálintot, Mándi Pétert és Dar- vay Ferencet jelölte báró Vécsey, akik közül szavazással Darvay és Uray vetélkedtek a tisztségért. Darvay 1310 szavazatot, míg Uray 1325-öt gyűjtött össze, így 15 szavazattal nyert Uray Bálint, aki nem tartozott a népszerű tisztviselők közé. Kölcsey vele szemben bizonyára győztesen került volna ki. Bizonyára, de nem biztos. Volt ugyanis Szatmár megyének egy régi statútuma, amely szerint az alispánok egyikének katolikusnak kell lenni. Kende református volt, Kölcsey is. Uray viszont katolikus. Ha Urayval szemben győzött volna is Kölcsey, a főispán megvétózhatta volna a szavazás eredményét. A .másik akadály, amivel Kölcsey nem valószínű, hogy megbirkózhatott volna: a választáshoz szükséges pénz hiánya. Elvileg ugyan szabad akaratból, ki-ki lelkiismerete és meggyőződése alapján szavazott, de gyakorlatilag egy-egy ilyen alispánválasztás 30—40 000 forintot emésztett fel. A reformkorban nem volt másra szükség, mint egy-egy szavazatért 10—15 forintra, és méretlenül a borra, pálinkára, kalácsra, húsra. Kölcsey rendezés alatt álló birtoka nem engedett meg ilyen befektetést, a költőnek pedig nem volt felhalmozott tartaléka. Azt is hiába várta volna, hogy főuraink vagy a katolikus egyház valamelyik nagyhatalmú és nagy jövedelmű méltósága az ő jelölését támogassa. így hát nem történt más most sem, mint már annyiszor történt Magyarországon korábban és későbben: az igazságtalanság 1837-ben is diadalmaskodott. Kölcseyt Vécsey báró elütötte még a lehetőségétől is annak, hogy az alispáni székre pályázzon. Uray hatalomhoz juttatásával pedig nyertek a konzervatívok egy vármegyét. Uray pályája felfelé ívelt. 1846-ban az uralkodó kinevezte a debreceni kerületi tábla elnökévé, 1864- ben pedig a Szent István rend keresztjét adományozta neki Ferenc József. Mindezeket azonban alaposan meg kellett szolgálnia. Báró lett belőle, de ennek az ára az volt, hogy 1843/44-ben Pozsonyból kiutálták az országgyűlési követek és az ifjúság, 1849 után pedig hűségesen kellett szolgálnia Bach politikai és közigazgatási rendszerét. Kölcsey 1838-ban meghalt. Uray kétes értékű sikereinek nem lehetett tanúja. Abban viszont igaza volt, hogy ő Magyarország minden alds- pánságával sem több, sem kevesebb nem lehet, mint Kölcsey Ferenc. Takács Péter
