Kelet-Magyarország, 1985. december (42. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
1985. december 24.' Lássuk az indexet! Diákok a „léc” fölött csepcsanyi ZSOLT KREIDL LÁSZLÓ BALOGH JÓZSEF BÓDIS MÓNIKA Emlékeznek még Karinthy Frigyes jó tanulójára? Akinek neve szimbólum, s „ahány fiú az osztályban, annyi apa ismeri otthon ezt a nevet". Aki mindent tud, és ha felel, az különleges, ünnepélyes pillanat... Az eminens diák státusa még így. görbe tükörben szemlélve is irigylésre méltó. Nem a jutalomért Tétován toporog ;a gyermek- és ifjúkor küszöbén, amolyan se kinn — se benn állapotban. Egy hajszálnyival talán komolyabb, megfontoltabb, mint tizennégy évéhez illene. Csepcsanyi Zsoltnak hívják, a nyíregyházi 3-as isikola nyolcadikosa. — Szerintem az ember elsősorban maga tehet róla, ha rosszak a jegyei. Nálunk is sok olyan gyerek van, aki tanulás helyett focizik, vagy zenét hallgat, és nem nagyon •törődik vele ha egyeseket, ketteseket visz haza. Zsoltinak még sohasem kellett magyarázni a bizonyítványát. Mégsem érzi úgy, hogy „túlterhelt” volna. Délutánonként úgy két órát szokott tanulni, ha ezzel kész, •elmegy biciklizni egy kicsit, és főleg olvas. Az ismeret- terjesztő könyvek, a hajózás érdekli . . . Nem szülei ültetik a könyv, a lecke mellé. Otthon olyan a légkör, hogy mindenki kérés nélkül is teszi a maga dolgát. Nem szokás, hogy a gyerek jutalmat, (pláne pé.'izt!) kapjon azért, mert jól felelt az iskolában. Zsoltit egyszerűen furdalja a lel- kiismeret, ha ellógja az idejét. A Bánki Donát Ipari Szakközépiskolában szeretne továbbtanulni. Aztán? Még nem tudja. Egyelőre szakmát akar szerezni, hogy mielőbb pénzt kereshessen. Elkel otthon a segítség: édesapja rokkantsági nyugdíjat kap, édesanyja a konzervgyárban dolgozik. Fiuk felelősségérzetét nem egy szülő megirigyelné. Kevés a minimum Talpraesett, intelligens fiatalember, becsületére válna akármelyik elitgimnáziumnak. Az idén végez a 110-es szakmunkásképzőben. Kreidl László, a reménybeli gázkészülék- és csőhálózat-szerelő olyan hévvel beszél a szakmájáról, hogy nem győzöm csodálni. — Vásárosnaményi vagyok. Mindenképpen valami szakmát akartam tanulni, és örülök, hogy ezt választottam. A szüleim azt szerették volna, ha szakközépiskoláiba jelentkezem, de n úgy gondoltam, legjobb, ha az alapoknál kezdem s majd aztán jöhet az ttségi. Nálunk borzas oan fontos, hogy az ember minél magasabb fokon sajátítsa el a szakmát, hiszen a gázszerelésnél nem babra megy a játék. Most már különben az órabér megállapításánál is figyelembe veszik, ki milyen bizonyítványt hozott az iskolából. Ami szerintem nagyon helyes, hiszen úgy fejlődik a technika, hogy képtelenség vele lépést ! artani, ha az ember csak a szakmai minimumot tudja. Egy percig sem kételkedem benne, hogy ez a fiatalember tartani fogja a lépést. Olyan nyitott, érdeklődő, annyira szereti, amit csinál, s olyan •becsülete van előtte a tisztességgel végzett munkának, hogy ilyen utánpótlást kívánok magamban minden mesternek. Pedig ez a fiú sem különbözik — egyebekben — a többi tizenévestől: szeret táncolni, moziba járni, hülyéskedni a haverokkal. Ugyanakkor igényesebb az átlagnál, a „vagányoknál”, akik az iskolai teljesítményről szólva úgy vélekednek, „ha görbül, már jó ... ” Célok és eszközök — Elnézést a késésért, négyig órám volt — huppan le a székre Balogh József, a Kölcsey Ferenc Gimnázium és Szakközépiskola végzőse. — Mióta az érettségire készülünk, alig van szabadidőm. Szerencsére bírja, csak úgy árad belőle az energia. Érdeklődése jóformán határtalan. Ha mégis szűkíteni kell a kört, akkor a történelemé és az irodalomé az elsőbbség. Mint (kiderül, leendő kollégával ülök szemben, újságírónak készül, Moszkvában szeretné elsajátítani a mesterséget. Ennek kapcsán kerülnek szóba a nyelvek, amire sajnos kevesebb idő jut a szükségesnél, s az oktatás sem elég gyakorlatias. Szóba kerül a „stréberség", ami véleménye szerint a tisztességtelen eszközök használatával egyenlő. Ifjú beszélgetőpartnerem egyenesen Indiából tért haza november elej én, előtte Uruguay ban járt, s tavasszal már megkóstolta egyszer az indusok konyháját, s ugyancsak átrepülte az óceánit. Ha valaki nem ismerné Stomp Lászlót, ezek után azt hihetné világutazó. Pedig nem más, mint a Rakamazi Cipőipari Szövetkezet elnöke. Ügymond benne foglaltatik munkaköri leírásában, ha a munka megkívánja, üljön repülőgépre, utazzon keletre, vagy nyugatra, képviselje a szövetkezetét, árulja a cipőt, vásárolja a legjobb alapanyagot. Három éve dolgozott már a szövetkezetben, amikor először kapott szolgálati útlevelet — Olaszországba. Nem véletlen tehát, hogy a rakamaziak két olasz cipőszaklapot járatnak, a Mods in pelle-it és az Ars suto- .ria-.t. Mert ha a konyakban a francia a legjobb, akkor a cipődivatban az olaszok járnák a világ élén. Ma már nem hiányoznak a párizsi, a düsseldorfi seregszemlékről, ahová a szövetkezet vezető szakemberei mennek. Kiállítanak, eladnak, üzletet kötnek, vagyis ott vannak a nyugati cipővilág vérkeringésében. Hiszen nem mindegy, látni, átélni a vásárok légkörét, vagy csak hallomásból, elbeszélésekből megismerni. Miközben barátságok kötődnek, amelyek újabb üzlettel kecsegtetnek. — Előre jelzik az üzletik öbűnnek tartja, ha valaki eleve alacsonyabbra teszi a lécet annál, mint amit képes lenne átvinni. Sajnos, elég jellemző az ódzkodás az erőfeszítésektől. Szól a dilemmáról, amit az állásfoglalás okoz olykor óhatatlanul kialakuló tanár—diák konfliktusban. Egy ideig azon is meditálunk, mennyire megváltozott a gimnázium eredeti funkciója; ma sokan pusztán haladóknak tekintik az itt töltött éveket. Megemlíti azt is, hogy egy diákközösségben bizony kevés az elismeréshez, ha valaki „csak” jó tanuló. Fontos a siker Ügy hozta a véletlen, hogy Bódis Mónika, a tanárképző főiskola negyedéves földrajz— testnevelés szakos hallgatója az egyetlen lány a társaságban. Gödöllőről került Nyíregyházára. — Szerintem is nagyon sokat számít, ki mit hoz Otthonról, persze nem anyagiakra gondolok. Nálunk a családban csupa gazdász és pedagógus van. Tőlük tanultam, hogy az embernek szeretni kell, amit csinál. A pedagógus családtagok például sosem „sírtak” amiatt, hogy méltatlanul kicsi az anyagi és erkölcsi megbecsülésük. Talán ezért (no meg tanárainak köszönhetően) választottam ezt a pályát — most a gyakorló tanításokon kezdem tapasztalni, mennyi sikerélményt ad. Mónika népköztársasági ösztöndíjas. Eredményeit — úgy gondolja — mindenekelőtt szorgalmának, aztán némi szerencsének köszönheti, no meg könnyen is tanul. Jó társaságba is került, ahol nem tartják mindegynek, mi kerül az indexbe, márcsak praktikus okok miatt sem. Ma már a gyerekek is egy- kettő leégethetik a hiányos felkészültségű nevelőt. Ö is az igényességet hangsúlyozza: a nyelvtanulás fontosságát például, hiszen érteni, látni kell a világból, amit csak lehet; s hogy egy faluiban is van mód az ismeretek gyarapítására, -a művelődésre, ha az ember „nem engedi el magát”. Ő biztosan nem fogja. Gönczi Mária „Én arra gondoltam, hogy talán vége is van a világnak...“ Közel az út Berhidáig Törékeny ez a föld, és valamiképpen gyenge. A történet, amit elmondani szeret- gyenge is benne az ember. Aztán az ember- nék az év egyik szomorú magyar szenzációról olykor kiderül, hogy nem is annyira ja. A dunántúli földrengés. Alig a hírek vétele után az ország megtanulta Berhi- da és Peremarton nevét. A képek, amiket az újságok közöltek bőséggel vallottak erről a szomorú szenzációról. No nem, a földrengés nem követelt áldozatokat, csak a házakat mozgatta meg, döntötte össze, gyávította el (alapjaiban. Az emberek, akik ott élnek ma is mondják, mesélik azt a hajnalt, a föld megmozdulását, amitől riadt és tanácstalan lesz az ember, amitől vonít a kutya, amihez hasonló félelem kevés van. „Én megkaptam a kis unokám karját, és akkor kisza- . ladtunk a kertbe, megfogtuk ezt a mogyoróbokrot, és én arra gondoltam, hogy talán vége is van a világnak. Láttam,* ahogy mozdul a fal, a verandánk megemelkedett, de úgy, hogy átláttam alatta, aztán kidőlt a kamra fala oda élénk, tele a télire eltett ’ befőttel ...” Aki az itt idézett mondatokat mondta, túl van a hetvenedik évén. Nyugdíjas idős asszony. Nyugdíjas a férje is, ketten élnek négyezervalahány forintból. Visi Mária, a tanács titkára mondta: „Ügy igaz, hogy az emberek még ima sem alszanak szívesen a házakban. A félelem megfnaradt bennünk. Nagyon sok család megpróbálta már rendbe tenni a lakást, de gondolja el, hogy a föld első megmozdulása óta több száz rengés volt Együtt a bútorgyári brigád Márkajelük: Racita Világjáró rakamaziak tők, mikor érkezik a tárgyalópartner. Felkészülünk, érveket gyűjtünk pro és kontra. Legtöbbször már kiválasztott modellről folyik a tárgyalás, s nem minden esetben az ár az első számú kérdés. Sokkal inkább az alapanyag, az alkalmazott technológia érdekli őket. Korrekt, nyugodt légkörű beszélgetések ezék. Vajon milyen érzés egy világkiállításon, netán világvárosban viszontlátni a Ra- kamazon gyártott cipőket? Bizony megdobban Stomp László elnök szíve, amint a kirakatban megpillantja a szövetkezet női cipőit, vagy csizmáit. Látott már Londonban, New Yorkban, az NSZK-ban is ilyet, s talán akarva-akaratlanul is keresi a szemével. Ám nemcsak nyugatra, keletre is exportálnak. Gyakran megfordul az elnök Moszkvában, Lipcsében, Lótízban. Ezekben a városokban us tárgyai ak, üzletet kötnék, Vásárosra járnák. S mit mond a nyolcvanas évekről: — A szabályozók egyértelműen a tőkés export felé irányítják a termelést, mi is ezt a piacot keressük elsősorban. Ez viszont kiváló minőségű alapanyagot igényel. A Tan n i m pex K ülfceres-ked el m i Vállalat kedvező feltételek mellett találta meg az uruguayi bőr „forrást”. Először 1983-ban vettek onnan bőrt, az éves szükségletük felét, százötvenezer négyzetmétert. Ez huszonöt futbalil- pálya mérete. Persze az nemcsak úgy ímegy, hogy megrendelik és megveszik. — Tőlünk, amikor átveszik a cipőt, minden párat megnéz a vásárló, mi sem lehetünk elnézőbbek — mondja az elnök a miértet. — A szó szoros értelmében ki kell menni, tárgyalni, átvenni a bőrt. Ezt úgy kell elképzelni, hogy mindegyik darabot külön-külön átnézünk, a hibásat visszaadjuk, vagy kivágjuk belőle a foltot, a lyukat. Senki ne higgye, a külföldi utazás csak elnöki privi- légi.um. igaz, Stamp László három év alatt már ötször vőit Uruguayban, aztán itöbbmég. És aki épített, aki kijavított, az kezdheti újra, mert a rongált falaknak most ■már kevés is elég. Hát ez van itt... ” Berhidán jártam. A mátészalkai Szatmár Bútorgyár Tóth Árpád szocialista brigádja közvetlenül a földrengés után egy felhívást fogalmazott. A szomszéd gyáraknak, a mátészalkai üzemeknek. Igaz az, hogy manapság sokféle felhívás között élünk. Ez italén csak azért volt más, ment nem szervezte senki, nem ügyködött körülötte semmiféle hivatal. Egész egyszerűen ott a brigádban elképzelték, hogy mi lehet ott most Berhidán, elképzelték, megérezték, hogy milyen helyzetbe került az az asszony, aki a háza tornácát egymás után háromszor is felemelkedni látta- Több, rrHnt 20 üzemből csatlakoztak ehhez a felhíváshoz. A legtöbben már régen átutalták a maguk forintjait. Mások, mint ez a brigád is személyesen vitte el az idős embereknek szánt összeget. Sokat? Keveset? Akikkel én jártam Berhidán, azok ötvenhatezer így gyűjtött forintot vittek el. Volt ebben a brigádkasszából kivett ösz- szeg, egy-egy kommunista szombaton megkeresett pénz, volt talán -egyszerű adomány is. Ott, Berhidán elmentek a tanácshoz, [megkérdezték, hogy ki az, kik azok, akiken szőr a nyugati nagyvárosokban, de ez kijár a főmérnöknek, a kereskedelmi osztályvezetőnek, helyettesének és más beosztásúaknafc is. — Furcsán hangzik, de még nem fürödtem az uruguayi tengerben. Legutóbb is -nyolc napig voltam, abból négy nap az oda-v issza út. Közben tárgyalni kell, üzletet kötni, nem sök idő jut másra. Ellenben az tagadhatatlan, a vendéglátóink mindig igyekeznek valamilyen kulturális programot is ■beiktatni. A szövetkezet által elért -eredmény pedig impozáns. Évről évre növelik a tőkésexportjukat, s ez köszönhető a személyes találkozásoknak, vásári részvételeknek. Az ifjabb Stomp László mellett az idősebb Stomp László is a szövetkezet utazó nagykövete. A korábbi elnök az idén is átv-evőkén.t járt Uruguay- ban. Mi várható jövőre? Az ifjabb Stomp üzletkötésre februárban Uruguayba utazik, egy napra „átruccan” Bécsbe, a legnagyobb vásárlóhoz. Aztán jönnek a vásárok — Olaszországban, az NSZK- ban, iFranciaorszáighan, Angliában —, ahová a munkatársak utaznak. Közben szeretnének „betömi” Finnországba 'és Hollandiába. Vagyis exportot eredményező utazásból 1986-ban sem tesz hiány. Sipos Béla a néhány forintnyi összeg is segíthet. Visi Mária, a tanács titkára hirtelenjében felsorolt vagy harminc nevet, de sorolhatott volna még hozzá akár kétszázat is. Mentiek hát, és vitték a pénzt, -az így gyűlt förintokat hat családhoz. A magában élő öregasszonyhoz, az idős házaspárhoz, akiknek a gyerekük sem segíthet, hiszen Pe- remartonban annak is összedőlt a házuk. Vitték a családhoz, ahol két öregember a földrengés másnapján nekiállt a házépítésnek, vitték a leszázalékolt rokkanthoz, akinek a házát erdőként ve-, szik körül a dúcoláshoz használt gerendák ... Négy család tíz-tíz, két család nyolc- nyolcezer forintot kapott. Talán nem keveset, de bizonyos, hogy uem sokat, és.még bizonyosabb, hogy nem. eleget. Két fiatal kislány;-’ még gyerek, egy felnőtt asszony és a gépkocsivezető járta a falut, annak is egyetlen utcáját, mert furcsa fintora a sorsnak, ott a Szabad Ifjúság utcán akár száz bontásra ítélt házat is találhattunk volna. Nem hosszú ez az utca, de végtelen hosszúnak tűnt az a séta. Volt ahol a házigazda remegő kézzel aláírni akart, volt, ahol ki se bontották a borítékot, nem azért, mert nem kellett, hanem mert így tovább tartott valamennyivel az öröm. Az a mogyoróbokorba kapaszkodó öregasszony egyszer csak mesélni kezdte, hogy valamikor tizenöt évvel ezelőtt ők már megtanulták, hogy merre is van a térképen Sza- bolcs-Szatmár, hogy akkor a férje hónapokig dolgozott ott az árvíz utná. És aztán mondták mások is, hogy hányán jártak nálunk valamikor Pétről, Veszprémből... Tizenöt év nem nagy idő. A felejtéshez mégis elég. Süldőlány, legényke már aki akkor született. Akikkel én utaztam azok az árvízkor éppen csak gyerekek voltak. Mesékből ismerik azt, ami történt, de most az ország másik felén, egy kicsit a történelemmel találkoztak. Milyen is az ember? Szívesen írom le, hogy jó nagyon. Nem vagyunk mi egy hatalmas ország, nem terpeszkedhetünk semmiféle térképeken, de lám tudunk négy-ötszáz kilométeres hidakat építeni sors és sors (közé, Lényegében ennyit kellett elmondanom erről a berhidai útról. És talán még valamit, amit a tanács titkára mondott el, hallván, hogy milyen messziről jöttünk, és amitől jóérzéssé lett szabolcsi, szatmári embereknek lenni. Két nappal a földrengés után Csengerből érkezett az első ílevél, és az ottani kisiskolások néhány forintnyi küldeménye Berhidára. Valamikor tizenöt évvel ezelőtt arr : ;.i tájról dolgoztak, segiteu-es itt az emberek. Tcr^'-eny ez a föld, kicsi, de nerr mer parányi rajta az erab \ Burthá Gáb» KM ÜNNEPI ME4LÉKLET
