Kelet-Magyarország, 1985. december (42. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
K||| ÜNNEPI MELLÉKLET 1985. december 24.^^ isszuk, hogy egyszer az emberek egymásra találnak a világon. Hogy a megrakott tüzelt mellett melegedni fogunk. Hogy nem szégyelljük a szép szót, a szeretetet. Hogy kemény külsőnk merev páncélját levetjük és szívünket tárjuk az emberiségnek. Mert orvosság kell a magányra; gyógyír a betegségre; óvókéz a fájdalomra; megvallott szeretet a bajra; szülői melegség az árvaságra. Hiába kondul a harang éjféli misére, ha hideg a szív. Hiába csillog dísz a fán, ha hideg a fény. Hiába vágyik simogatásra a fej, ha hideg a kéz. Szeretnénk összegyűjteni azokat, akik mindezt már tudják. Akiknek ez mindennapi életük része. Geszteréden és Tiszavasváriban, Kocsordon és Szabolcsveresmarton, Nyíregyházán és Mátészalkán. Mindenütt a megyében, az országban. Sokan lennének. De a szeretet nem hivalkodó. A melegség nem dicsekvő. A jótett nem kiált hírnévért. Eszter boldogsága Szeretetért szeretet Az egész ország a karácsonyi vásárlás lázában égett, amikor Eszterrel megismerkedtem. Délután volt, korán sötétedő. S ő, mint néhány hete mindig, most is nyakába vette a várost munka után. Nézegette a kirakatokat, megcsodálta a könyveket, a lemezeket, a szebbnél szebb holmikat. És soha nem vett semmit. — Ó, nálunk nem szokás az ajándékozás — vetette hátra hosszú, sötétbarna haját. — Csak nézelődöm. Most már nincs hová sietnem. Először a Nyíregyházi Városi Tanács gyámügyi csoportján hallottam Eszter történetét. Molnár Lászióné csoport- vezető : — November elején keresett meg minket gondjával a kislány. Hárman testvérek. Ketten még tanulnak, csak Eszter keres. Édesanyjuk halála óta a nagyszülőknél nevelkednek. Apjuk újra nősült, s nem tartja velük a kapcsolatot. A testvérek eddig jó helyen voltak a nagymamánál. Most viszont, hogy nagybátyjuk házasodni készül, igényt tart a gyerme- Ikek szobájára is. Ök hárman 'tehát szedhetik a sátorfájukat ... ★ — Gyermekkoromból édesanyám betegségére emlékszem a legélesebben, öcsém születése után gerincvélősor- vadást kapott. Kórházba került, s az utolsó két évben már nem tért haza a kocsor- di elfekvőiből. Néha eljött értünk a nagybátyám kocsival, s elvitt minket látogatásra. Senki sem készített föl rá, hogy meg fog halni édesanya, de én tudtam. Nagyon fiatalon, harminckét évesen veszítettük el. Néhány fényképen kívül semmi sem maradt utána. Furcsa, hogy kicsi koromban nem fájt úgy a hiánya, mint most, amikoT már felnőttem. A temetés után egy évvel a gyerekek apja eladta a házat, s valamennyien a nagyszülőkhöz költöztek Nyíregyháza szélére. A tágas, összkomfortos házból egy szoba jutott nekik, egyben az öregek, egyben pedig a gyerekek nagybátyja lakott. — Hamarosan újra nősült apukám. Ogy ment el, hogy később anyagilag sem segített bennünket. Emiatt pereskedett is vele a nagymamám. A nyugdíjból, meg abból a pénzből éltünk, amit édesanyám után kaptunk. Ha szerényen 'is, de megvolt mindenünk. Még iskoláztattak is minket. Nővérem a tanárképző főiskolán tanul, az öcsém pedig szakmunkásképzőbe jár. Én érettségi után csak azért nem kerültem főiskolára, mert nem vettek fel. Egy irodában dolgozom. A fizetésem 2500 forint, amiből el tudom tartani magamat. Jut belőle az öcsémnek is egy kis zsebpénz, de segíteni .tudom anyai nagyapámat is, aki szociális otthonban lakik. A nagyiék soha egy fillért nem vették el tőlem. — Ha az öregeken múlik, soha nem kellett volna elmennünk a házukból. Idősek ahhoz, hogy vitatkozzanak a nagybátyámmal. Nagymama sírva mondta, hogy keressünk helyet valahol magunknak. Azóta szinte kerül minket. Én pedig, mivel úgy érzem, hogy útban vagyok, jóformán csak aludni járok „haza”. ★ Pápai László, a városi tanács 'lakásügyi csoportvezetője: — Nyíregyházán tanács- rendelet van rá, hogy az évente megüresedő egyszobás bérlakások 60 százalékát átmeneti megoldásként ideiglenes elhelyezésre használhatjuk föl, főleg fiatal házasok, gyermeküket egyedül nevelő szülők, illetve sokgyermekesek segítésére. A kislányék esetében három testvér gyors elhelyezését kellett megoldani. Szerencséjük volt, mert az örökösföldi lakásátadások miatt Jósavárosban néhány minigarzon megüresedik. E bérlakások közül egyet ki tudunk utalni számukra, várhatóan januárban. — Még el sem tudom hinni, hogy micsoda szerencse ért — újságolja Eszter sugárzó arccal. Boldog, hiszen kevés fiatal lány mondhatja él magáról, hogy 18 évesen lakástulajdonos lehet. — Van egy íróasztalom, amit a nagyitól kaptam, meg egy varrógépem, amit közösen vettünk. A személyes holminkon kívül ennyit viszünk magunkkal. Még nem tudom, min fogunk aludni, ülni, vagy enni, persze ez nem is lényeges. A fő, hogy lakást kapunk, és mind a hárman együtt lehetünk. Eszter boldog — ám sokkal boldogabb lenne, ha még mindig a falusi 'házban laknának, ahol nem volt víz, és cserép helyett nád fedte a tetőt. De akkor még senki nem hiányzott a családból. Házi Zsuzsa A sóstói szociális otthonban éppen reggeliznek. Az ebédlőben kakó és tea párolog a csészékben, a tálcákon friss kalács. Itt találjuk Barth Istvánnét, aki éppen befejezi a reggelizést. Felkísérjük ízlésesen berendezett szobájába, ahol a főnővér magunkra hagy. 77 éves, tökéletes szellemi frisseségének örvend, egészsége is kiváló. Még csak néhány éve lakik az otthonban, de már jól ismeri az itteni élet szabályait, előnyeit és hátrányait. Férje már 1939- ben meghalt. Még egy olyan ember nem volt, mint ő — mondja. Talán ezért sem ment újra férjhez. A gyermekáldás öröme nem adatott meg nekik, de kiterjedt famíliája van. Három testvére a közelben él és mindig nagyon szívesen látják vendégül. — Köztünk nagy a szeretet, megértjük egymást. Az életben ez a legfontosabb és „Csak egészséget szeretnék..." — Nekem a karácsony most is éppúgy a pihenés ideje, mint valamikor, fiatal koromban volt, amikor még javában gazdálkodtam — mondja idős Madácsi Károly kislétai nyugdíjas. — A magamfajta falusi ember egész nyáron, megállás nélkül dolgozott, pihenésre csak télen jutott idő. Na persze mégis inkább a szeretet 'ünnepe ez. — Hogy más-e most a karácsony, mint régen? De még mennyire más! — Az igazi akkor volt, amikor még egészen fiatalember voltam. Színdarabokat, vígjátékokat tanultunk be és előadtuk az iskolában. Ott volt a falu apraja-nagy- ja. Volt ám akkora közönség, nem úgy mint máma! Mi-magunk varrtuk a jelmezeket, de besegítettek az iparosok is. Azt már talán mondanom sem kell, hogy előadás után jött a tánc. Vártuk a telet, mert ha leesett a hó, befogtuk a lovakat, szánkóra ültünk. Az volt ám a szórakozás... A karácsonyfa sem olyan most, mint régen volt. Most mindent megvesznek rá, régen inkább maguk készítették. Főleg a lányos házaknál volt ennek nagy keletje. Diót bronzozni, díszeket festeni, ők tudtak a legjobban. A kántálók meg három csoportban jöttek. Előbb a gyermekek, utána a legények és legvégül a felnőttek álltak meg az ajtóban, hogy elénekeljék a karácsonyi dalokat. Ma már ez sem divat. — A karácsony a család ünnepe. De vajon mi van azokkal, akik egyedül maradtak? — Na, ez egy külön história. A tanács, meg a tsz is ad különböző juttatásokat, az alacsony nyugdíjasoknak pénzt, téli tüzelőt is. Én 17 évig voltam a helyi Hazafias Népfront elnöke, a tsz-ben is vezető beosztásban dolgoztam, s mindig azon igyekeztem, ha lehet, segítsük az öregeket. Kislétán ötszáz idős ember él. Még mindig érdekli őket, mi történik a faluban, hogy megy a tsz, mik a gondok. Legutóbb társadalmi munkában építettük a ravatalozót, minden öreg szó nélkül adta az 500 forint támogatást, sokan még dolgozni is eljöttek ... Én magam 64 éves vagyok. Nagy terveim már nincsenek, csak erőt és egészséget szeretnék még a hátralévő időre. Az én koromban már nincsenek az embernek nagy tervei, tán mert tudja, hogy úgysem tudná bevégezni őket. Most karácsonykor várom a fiamékat, a rokonokat, hogy jól kibeszélgessük magunkat. Az asszony süt finom kalácsot... Kovács Éva az otthonban is ez a leglényegesebb. Megkapunk mindent, jó az ellátás, orvosok vigyáznak ránk, még kirándulni, színházba is járhatunk. De mindez önmagában kevés, ha a kintiekkel megszakad a kapcsolat. Akit több szeretettel vesznek körül, az több szeretetet is ad. Ha senki se néz rám, én sem nézek senkire. Elnézem a lakótársaimat, ha elmarad a látogató, a gyerek, vagy az unoka érdeklődése, lelkileg is nagyon megérzik. Persze mindenki másképp viseli ezt. Van, aki ingerlékenyebb lesz, szomorúbb, de a betegség is hamarabb kopogtat az elmaradt látogató helyett. — Mivel telik el egy napja? — Nagyon jól kitöltőm az időmet, általában hét óra körül kelek, tisztálkodom, felöltözöm, reggelizem. Ma például megírok két levelet, elviszem a postára. Délután ismét sétálok. Ebéd után sohasem alszom, mert akkor eltunyulok. Mostanában a karácsonyi ajándékokat készítem, rendszeresen kézimunkázom. Most éppen egy kalocsai asztalterítőt hímzek az unokahúgomnak. Nagyon szeretik a kézimunkáimat, már kaptam is egy újabb „megrendelést” a húgomtól, a zongorára kellene egy új terítő. Ha szükség van rá, „jótékonykodom”, a szomszédomban két idősebb néni lakik, rendszeresen bevásárolok nekik. És nagyon sokat olvasok. A polca tele van könyvekkel. Nyirő József, angol klasszikusok, Szilvási Lajos nevét olvasom. Az asztal tetején Cooper Bőrharisnyája. Csodálkozásomat látva nevetve mondja, hogy ezt az unokaöccsei ajánlották, el is olvasta, nagyon tetszett. — Ha akarom, bármikor, bármennyi időre eltávozhatok, a karácsonyt sem töltöm itt, a rokonaimnál leszek. Amit itt feltétlen meg kell szokni, az az alkalmazkodás. Egy idősebb néni a lakótársam, s bizony őt zavarja, ha este olvasok, vagy zenét hallgatok. De ez már így van, ha nem a sajátjában lakik az ember. Kárpótlásul viszont mindent készen kapok ... Bodnár István Apró történetkék Az utazó mm artinkó osztályve- lyM leti szélén la- zető a város ke- kik, de a nyugati részén dolgozik. Naponta jövet-menet annyi utat tesz meg, mintha gyorsúszással átszelné a Calais (Franciaország) és Dover (Anglia) közötti távot. Vagy hetente Nyíregyházáról Szolnokra utazna a villamos vasúton. Havonta ez összejönne annyira, amivel északkelet—délnyugati irányban átügethetne a Szaharán, ha van teve és elég a víz. Ha kutyaszánon utazna, évente megismételhetné Amundsen déli-sarki expedícióját. Tíz év alatt már két és félszer körbejárhatná a földgolyót az egyenlítő mentén, mint Chichester és Magellán együttvéve, mire pedig elérné a nyugdíjas kort, eljuthatna a Holdra, sőt a visszaút egy részét is megtehetné. Csak a város délnyugati részén élő öreg édesanyjához nem tud elmenni, már isten tudja, hány éve ... A. M. Kiszabadultak a körletben- magányosok. Két kiskatona — eddig mindig otthon töltötték a vigíliát — kimaradást kapott. Az érseki városka azonban becsukódott előttük. Nem hittek Istenben, most mégis szívesen elüldögéltek volna kicsikét a hajlékában, de a templom is zárva volt. Maradt az egyedül nyitvatartó bisztró. Iszogattak. Megnyíltak egymás előtt, mint még soha eddig. (Életük legtisztább, legőszintébb beszélgetésének tartják azóta is a kockás abroszos karácsony estit.) Egy férfi — magában ült — akaratlanul is hallója volt szavaiknak. Letett eléjük két teli poharat, kellemes ünnepeket kívánt, aztán gyorsan elfordult, s kisietett a hangulattalan kocsmából. Az ő egészségére ürítettek poharat, s már nemcsak magukat sajnálták ezen a kekiszín ünnepen. S akkor, jó félórával a végső kiűzetés előtt, kopott anyóka csoszogott be. Odavackolta magát az első szabad székre. Ünnepi vacsorát rendelt. A pincér gyors volt, már hozta is a gőzölgő paszulylevest... Nagy feltűnést keltett a buszon a fiatal pár. A fiú kezében frissen ácsolt talpban, szépen feldíszített, kicsiny karácsonyfa, összenevettek cinkosan a lánnyal, mint akik apró csínyre készülnek ... Volt egy srác — érzékeny, okos, kedves. Szülei elváltak, apja nem törődött többé vele, édesanyja újból férjhez ment. A gyerek, ha nem ,is rajongott az új apáért, azért megvolt vele. Kamászodván azonban, szaporodtak az ösz- szécsapások. Néha úgy érezte, édesanyja is cserbenhagyta. Friss felnőttként már nem szeretett otthon lenni. Egyetemista lett, viszonylag önálló, s egy összezördülést követően fogta kéttáskányi holmiját, és albérletbe költözött. Eltelt kis idő, már szinte bánta az egészet. Büszkeség is van a világon, mégsem álázkodik meg! Karácsony délutánján beült a haverjaival egy presszóba, de sötétedésig elfogytak mellőle a többiek. Lement sétálni a Tisza-partra, kószált a fényes belvárosi utcákon. Egyre jobban fázott. Nem halogathatta tovább „haza” kellett mennie. Leszegett fejjel lépkedett felfelé a sötét lépcsőházban. Ajtaja előtt majdnem megbotlott valamiben. Kicsiny karácsonyfa várta, frissen ácsolt talpán cetlivel: „Kellemes ünnepeket! A Jézuska”. Papp Dénes Csorba Győző: Téli ünnep A sár éppúgy sár, mint akármikor. Éppúgy bemocskolja a kristályszél alját, mint például három hete. Éppoly szomorú a málló vakolat por- lása a falon, s a leveletlen gallyak bádogcsörgése az akácfán. De jön az ünnep, s nő, fényesedik. Megtölti a szíveket, s kidől belőlük. A sár, a gallycsörgés, a málló vakolat: kellék lesz, épp idevaló. Az ünnepé, mely hívja őket, s lábához szelídíti. Az ünnepé, mely oly mérhetetlenül hatalmas, hogy még ellenségét is magához engedheti kockázat, aggodalom nélkül. Az ünnep a szív legfőbb gazdagsága.