Kelet-Magyarország, 1985. december (42. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
4 Kelet-Magyarország 1985. december 24. Kérdezzük meg Európát K érdezzék csak meg Európát: mikor unatkozott utoljára? A kérdést Bálint György tette fel, idestova fél évszázada, de hát faggathatnánk ma is földrészünket. Európa izgatottan figyelt Genfre, Európa izgatottan figyel a Szovjetunióra, Európa izgatottan figyel az Egyesült Államokra ... Megéltünk már véresebb és kegyetlenebb izgalmakat, szegény jó mesterünk a hírlapírásban, Bálint György ott is veszett a nagy pusztulásban, ám — sajnos — ritkán adódó reményteli pillanataink ugyancsak feszültek. Félünk. Talán nem is a legborzalmasabbtól, attól a már csillagokig nyújtózó, egyetemes véggel fenyegető háborútól, mert azért bízunk abban: a történelem mégsem ismétli meg önmagát, és ez a négy évtizedes viszonylagos béke, melynek jubileumát éppen az idén ültük meg, hozott annyi értéket, hogy legyen mit féltenünk, s ez a közös felelősség összekapcsol bennünket. Félünk. A terroristáktól is, persze, mert ki tudja, mikor kerülhet reánk a sor: repülőre szállunk, mert gyorsan szeretnénk otthon lenni, s megeshet, aljas politikai játékok eszközei, netán áldozatai leszünk. Félünk. A félelemnek van nemes fajtája is, olyan, amely igazán méltó az emberhez, mert voltaképpen bizakodást fejez ki. Félünk, hogy lemaradunk. Nincs Európában nemzet és állam, közösség és egyén, ahol ne tapasztalhatnánk azt a félelmet, hogy a gazdaság, a tudomány, a kultúra versenyében rosszabb helyre szorul, nem tudja pozícióit megvédeni, esélytelenebb lesz a konkurrenciában. Bizony, Európa ma sem unatkozik. Európa bizakodik is. Igaz, kétségek között vergődve, előítéletektől megverten, örökös bizalmatlansággal, nem is beszélve a felhalmozott fegyverekről. . . Európa mégis bizakodik, mert tárgyal és kereskedni akar, mert ismeri a béke remélhető hasznait. Nem is olyan régen, éppen Budapesten lehettünk tanúi annak, hogy milyen nehéz szót értenünk nekünk, európaiaknak, még akár olyan problémában is, mint a kultúra. Mert ki vitatná, hogy világnézeti és politikai megosztottságban élő földrészünket egyesítenie kell közös tradícióinknak? Homérosz egyformán mindannyiunké. És Thomas Mann is egyformán azoké, akik — József Attila rendkívül pontos meghatározásával élve — vállalják ‘.XLjehérek közötti európaiak rangját. Ügy látszik azonban, hogy nem egyformán értünk egyet, de azért láttuk a sok-sok akaratot is: tegyük hasznossá egymás számára magunkat, mindannyiunkat. Még vitatkozni is tanulnunk kell, az együtt töltött néhány ezer esztendő még kevés volt ehhez. Budapesten is láthattuk, hogy nem adtuk fel a reményt, egyszer majd megértjük egymást akkor is, ha tudjuk, hogy kiknek-kinek más az istene, s vannak, akik hitüket nem a túlvilágra bízzák, hanem az emberekre, a munkára. Stockholmban is reménykedtünk. Mint ahogyan reménykedtünk Madridban is, hogy a korábbi évekre is hivatkozzam. Helsinki adta ezt az új bizakodást számunkra, hogy lám, Európa alapérdekeit — mindennek dacára — fölismerheti. Mennyire igaza volt Bálint Györgynek! Igenis, Európának „egységes világra volna szüksége és egységes világképre. Nagy tömegeknek megint egyöntetűen kellene jónak és rossznak, szépnek és csúnyának ítélniök bizonyos dolgokat. Svédországtól Görögországig megint mindenütt egyformán kellene reagálni egyforma behatásokra.” Dehogyis kell ehhez feladni egyéniségünket, világnézetünket! A világkép egysége azt is jelent-, heti: az európai egyformán tudja, hogy a háború — rossz, és a béke — jó. Svédországtól Görögországig egyformán kellene reagálni arra, ha nem tisztelik az embert, ha nem tisztelik a másik véleményét, egyformán kellene minősíteni az erőszakot. Egyébként pedig meg kellene őrizni Európa sokszínűségét. Mert így szép Európa és így kerek a világ. Ha tanulunk egymástól, ha vitatkozunk egymással, és közben tiszteljük és szeretjük egymást. Vannak dolgok, amelyek kizárják egymást. Például a fasizmus és a demokrácia. Gondoljuk csak el, hogy milyen szerencséje van ennek a mi mai Európánknak: földrészünkön most nincsen fasiszta diktatúra! Tíz-húsz esztendővel ezelőtt Portugáliára kellett néznünk aggódva, meg Franco generális még mindig betilthatta Garcia Lorcát, meg a görög ezredesek rémtettei tartották sakkban képzeletünket. Különböző rendszerekben élünk, s ugyan miért tagadnánk: e különböző rendszerekben sokféle veszélyek leselkednek reánk. Akadnak, akiket egy háború és az utána következő négy évtized sem tanított meg arra, hogy ki volt Hitler, ki volt Mussolini, ki volt Horthy, ki volt Antonescu, ki volt Salazar, ki volt Petain. Ébereknek kell lennünk, mert katolikusnak és luteránusnak. pravoszlávnak és zsidónak, reformátusnak és jehovistának közös érdeke, hogy a múlt ne ismétlődjék meg. Közös érdeke ez a szocialistának és a kapitalistának is. De azért örüljünk egy kicsit félelmeink, bizonytalanságaink közepette: addig már eljutottunk, hogy fasiszta ország nincsen Európánkban. Sokan élünk Európában. Különböző nyelveken beszélünk, és kinek-kinek mást jelent Adam Mickiewicz, Heinrich Heine, Victor Hugo, Petőfi Sándor, Mihai Eminescu, avagy Alekszandr Puskin. Közös akaratra vágyott Ady Endre, a magyar jakobinus, és a szlovák poéta, Hviezdosláv válaszolta neki, hogy forrjon hát egy akarattá a vágy. Tudjuk, hogy messze vagyunk ettől a szép álomtól. A fegyvereket letettük, s még azt se mindenhol — gondoljunk csak Ciprusra, meg az írekre —, de az indulatok és előítéletek lépten-nyomon szembekerülnek egymással. Méltatlanul Európához, méltatlanul a humanizmushoz. A türelem erényére lenne szükség, annak a felismerésnek győzelmére, hogy gazdagítanunk kell egymást, és nem öncsonkítással foglalkozni. Mily rengeteg munka vár még reánk ezen a terepen! A munka, egyébként, közös programunk kellene, hogy legyen. Menynyien kiszámolták már, hogy mi mindent lehetne csinálni abból a summából, amelyet pillanatnyilag fegyverekre költünk, amelyet pillanatnyilag — bizalmatlanságaink áldozataiként — biztonságunkra kell fordítanunk. Ennek ellenére: Európa viszonylagos jólétben él. Egyes országokban jobban, sőt sokkal jobban, másutt tűrhetően, de sehol sem fenyeget az éhínség. A munkanélküliek millióiról sem elfeledkezve, az ellátási gondokat is tudva bizonyos helyeken, szóval, mindennel együtt, még mindig elégedettek lehetünk. Európán kívül azonban vannak Európának további kötelezettségei: azokon a helyeken, ahol az éhínség megszokott renddé lett, ahol még nem tanultak meg dolgozni, és azokon a helyeken, ahol a természet mostohán bánt az emberrel. Ezt a kötelességet különböző módokon értelmezhetjük. Vannak, akik okosan felfogott gazdasági érdekként kezelik, vannak, akik a humanizmust tartják cselekedeteik mozgatórugójának. Akár így, akár úgy, Európa felelőssége a világért kétségtelen. A felelősség nemcsak a miénk, osztozunk rajta más földrészekkel, de a magunk részéről sohasem feledkezhetünk meg. A közös munka, a közös béke tehát nemcsak a mi érdekünk. De a mi felelősségünk is. Jól tudta Bálint György, hogy „a szabadság és a rend korszakára vágyunk”. Messze vagyunk még ettől a céltól, de azért közelebb, mint akkor, amikor ő leírta ezeket a szavakat. S legyünk bármily türelmetlenek, azért a haladás tényeiről se feledkezzünk meg! önelégültségre nincsen oka Európának, Európa egyetlen zónájának sem. Igen, félünk, szorongunk, bizalmatlanok vagyunk és bizakodunk, gyanakszunk, holott még szí- vósabb, még eredményesebb munkára lenne szükségünk. • Igen, vitatkozunk, s még nem mindenkor ismerjük a disputa nemes törvényeit. Igazán nem unatkozunk, nem unatkozhatunk. A reményről azonban nem mondhatunk le. Mi lenne a világból, ha már Európa is lemondana a reményről? E. Fehér Pál A Greenpeace-ügy fináléja? Szivárványkatonák A felrobbantott hajó roncsai. Szivárványharcos. Ez a neve magyarul annak az Üj-Zélandnál elsüllyesztett hajónak, amelynek vezérletével a Greenpeace nemzetközi természetvédő mozgalom tiltakozni akart a csendes-óceáni francia kísérleti atomrobbantások ellen. Ez azonban lehetetlenné vált, mert a tiltakozásra készülő Szivárványharcos (Rainbow Warrior) Auckland kikötőjében igazi katonákkal találkozott. Ez utóbbiakat Párizsból Hernu hadügyminiszter küldte a francia titkosszolgálat főnökének, Lacoste tengernagynak a segédletével. Nászutasok külön ágyban A volt hadügyminiszter, Hernu fiókjából előkerült, de a nyilvánosság előtt titokban tartott levél felfedi, hogy Lacoste tengernagy és emberei gondosan előkészítették a Szivárványharcos és a hús-vér katonák randevúját. Már áprilisban a hajóra telepítettek a tiltakozók közé egy hamis békeharcost, F rederiaue Bon- lieut, a titkosszolgálat ügynökét, aki felderítette a későbbi akció lehetőségeit. Őt újabb katonák követték, s a nászutasoknak álcázott, és hamis svájci útlevéllel rendelkező „Turenge házaspár”, igazi nevükön: Alain Mafart és Dominique Pri- eur, Üj-Zélandon előbb szállodai szobát, majd lakókocsit béreltek, hogy azzal könnyebben megközelíthessék az elsüllyesztésre ítélt hajót. Az ő szerepüket nem gondolták át alaposan, hiszen az új-zélandi télbe érkeztek „nyaralni”. Vigyázatlanok is voltak, mert Mafart a főnökének, Prieur pedig az igazi férjének (tűzoltó- parancsnok) telefonált Párizsba. Utólagos. semmit sem érő magyarázatuk szerint „Mafart mindig a díványon aludt”. De nem ez a „hűség”, hanem az előbb említett fegyelmi hűtlenség hívta fel az új-zélandi rendőrség figyelmét rájuk. Feltűnhetett az is, hogy bár „nászúton” voltak, jobban vonzódtak a hajóhoz, mint egymáshoz. Mindig annak a közelében tartózkodtak. Nem a Hernu fiókjában talált levélből, hanem az újságíróknak titokban információkat szállító titkosszolgálati ügynökök tájékoztatásából vált ismertté, hogy a Rainbow Warrior július 10-i elsüllyesztése előtt ismét tengerre szállt Ouvéa legénységét egy francia tengeralattjáró vette fedélzetére, és hullámsírba küldték a drága pénzen bérelt és jól felszerelt vitorláshajót. Közben az új-zélandi rendőrség letartóztatta a „Turenge házaspárt”, hamis svájci útlevél használatáért, majd gyilkossággal vádolták őket, mert a hajó elsüllyesztésekor megöltek egy fotóst. Nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki az Ouvéa szivárványként eltűnt legénysége ellen is, de azok már teljes biztonságban a tengeralattjárón, majd Párizsban rejtőztek mindaddig, amíg a kormány megbízásából készült Tricot-jelentés fel nem mentette őket és titkosszolgálati szervezetüket. Mivel az újságok — és főleg a tények — a miniszterelnöki és a köztársasági elnöki palota lakóit is gyanúsítgat- ták, a Tricot-jelentés az ő ártatlanságukról is ejtett hivatalos szavakat. De felmentette a „Turenge házaspárt”, sőt az Ouvéa utasait is. A Tricot-jelentés valóságos papi feloldozás volt a felelősök számára. A rothadt ágak De a sajtó nem nyugszik, az eltussolási kísérletek ellenére újabb tényeket tár fel a titkosszolgálat néhány emberének segítségével. Közli, hogy a „Turenge házaspáron” és az Ouvéa legénységén kívül volt még egy harmadik csapat is, amely ugyancsak katonákból állt. Hernu, az akkori hadügyminiszter szemrebbenés nélkül cáfol: „Nincs harmadik csapat. Semmilyen szolgálat, semmilyen, a hadügyminisztériumtól függő szervezet nem kapott parancsot a merénylet elkövetésére.” A kínos ügy már szinte teljesen leköti a kormányt, a köztársasági elnököt, ezért az utóbbi — az egésztől megszabadulni akarván — levélben kéri a miniszterelnöktől, hogy a szükséges személyi és strukturális változtatásokkal zárja le a hajó elsüllyesztése körül veszélyesen dagadó vitát. Fabius örömmel kap a parancsszerű utasításon, hiszen az ügy már a miniszterelnöki széket is megingatta alatta, mert megalapozottnak ítélt információk szerint, ő maga is kezdettől fogva tudott a készülő merényletről, sőt, talán a magas költségeket is ő engedélyezte aláírásával. Fabius másnap már villámként sújtott le a katonai hierarchia csúcsára: Hernu hadügyminiszter — rejtélyes körülmények között — lemondott, Lacoste tengernagyot pedig elbocsátották a hírszerzés éléről. A kémszervezet élére új főnököt neveztek ki René Imbot tábornok személyében, aki azonnal keményen lesújtott — nem a hajó el- süllyesztőire, hanem az újságírókat informáló tisztekre. Emlékeztette őket hallgatási fogadalmukra, még az igazság eltemetése árán is. Ezzel „levágta a szervezet rothadt ágait” — mint váratlan tv-nyilatkozatában mondta —, és feloszlatta a hajó elsüllyesztésében közvetlenül vétkes korzikai búvárkülönítményt: helyette az egyik, még a De Gaulle ellen is lázadó, a gyarmatosítás felszámolásakor kapott sebeit nosztalgikusan nyalogató csoportot exhumálta és lelket lehelt belé. Ez a 11. sokk-brigád. A kormány fellélegzett. Franciaországban „levágták a rothadt ágakat”, elérték a szükséges megfélemlítést, s úgy vélték, hogy a hajó után magát az ügyet is elsüllyesztették. Birkaszámlálás Így aztán már nem maradt más hátra, mint a „Turenge házaspár” kiszabadítása új-zélandi börtönéből még perének kezdete, november 4-e előtt. Előbb olyan hírek keringtek, hogy francia kommandót küldenek a kiszabadításukra. Az új-zélandiak ezért váltogatták a külön őrzött „házaspár” börtöneit. De mert a Rainbow Warrior-ügy már úgyis eleget ártott Franciaország tekintélyének. inkább lemondtak az újabb kockázatos vállalkozásról. Alkuba kezdtek Üj-Zé- landdal, amely nagy meny- nyiségű birkát és mezőgazdasági terméket ad el Anglián keresztül a Közös Piac országainak. „Egy francia vétó ebben a kereskedelemben súlyos helyzetbe hozhatná Üj-Zélandot” — kezdték mondogatni Párizsban. Az illetékesek értettek a szóból, mert a titkos francia—újzélandi tárgyalások meghozták gyümölcsüket. A bírósági perben a vádirat váratlanul elejtette a gyilkosság vádját, amiért életfogytiglani börtön is kiszabható, és alig 10 évet kaptak, az új-zélandiak tizenegymillió frank kártérítést követelnek. Azóta a Rainbow Warrior hajó maradványait Űj- Zélandon szuvenírként árusítják, az elsüllyesztésében részt vett francia titkos- szolgálati ügynökök pedig szivárványként tűntek el Üj-Zéland és Franciaország viharos egéről. Párizs, 1985. december. Kovács István Az esztendő nagy eseménye volt Gorbacsov és Reagan genfi találkozása. J
