Kelet-Magyarország, 1985. december (42. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-21 / 299. szám
KH HÉTVÉGI MELLÉKLET Borsos Miklós rajzos naplója Várakozó asszonyok (tus, 1983.) ANTAL ATTILA: Hajnali ünnep (rézkarc, 1983.) JOSEPHUS TUSIANI:* Rózsák rózsája (Rosa rosarum) Csak te rózsa, rózsaszálam: tanultuk az iskolában, rózsa rózsának rózsatőt a fájdalmak útja előtt — a és is és as és árum, virág, jel az életfáról: illan, mint a füst, az élet — gyermekkorunk elenyészett. Sok virág elhervadt, fonnyadt, égből alásüllyedt sok nap — csak te, rózsáknak rózsája, ifjúságunk sugárzása zsongítsz névvel, égi dallal — folyam, te kimondhatatlan. (Latinból fordította: Garai István •Latin nyelven író mai költő verse. ALEKSZEJ CSEUSZOV: Egy komi lányhoz Szép leányom, fehér lányom, Be szomorú a dalod! Ne halljunk mi, fiatalok, Tőled csupa bánatot! Miért sírsz, mért könnyezel, Mikor örvendezned kell? Vigyáznak rád jó szüleid! Legényekkel foglalkozz, Körötted a testvéreid, Vízbe fúlni úgyse fogsz. Ne ereszd búnak fejed, Ne legyen kisírt szemed! Majd, ha férjnél leszel egykor, S dalolnod sosem lehet, Eljön még az öreg korod, S onthatod könnyeidet. Legyen dalod sólyomszárny, Kedves lányom, komi lány! (Fordította: Mizser Lajos Azt mondják Még egyszer Váci Mihályról Azt mondják: nem 'kell a mítosz felőled azt mondják: romlandó az igéd bátyám azt mondom: híred ma még csak előleg mint perzselő fény előtt a szivárvány Bolognai kép (tus, 1929.) Szombati galéria Csohány Kálmán: Madár Kár ennyit megsejteni, a látszat már elébe tévedt. Legegyszerűbb leejteni morzsáit e szárazéi)édnek. Ki akárhány évszakot ír, két pont szintúgy: eleje, vége. Huny a madárlátta kenyér, harsány mese költi mivégre. lgéz a madár odafönt — de lábnál jól érzi a hangya. Millió apró rögöt ledönt. Kzt vinni egy élet kalandja. Nem e madár hurcolja át ég színén, s mi lent ballagóban. Szélről félénk szalmavirág — törődnénk: ma rosszban, ma jóban. (Kalász Márton: Hasonítás [Szalmavirág]) Borsos Miklóst nemes, klasszikus vonalú, egyszerűségükben fenséges szobrok, domborművek alkotójaként ismeri leginkább a nagyközönség. Ám a rajzolás is végigkísérte közel hat évtizedes alkotói pályáját. Most a Szépirodalmi Könyvkiadó tusrajzaiból és rézkarcaiból adott az alkotói periódusokat teljességgel felölelni szándékozó válogatást, noha a rajzokban gazdag, újabb alkotó korszakról teljesebb képet nyújt, mint a korábbiakról. Jó néhány lap először kerül az érdeklődők kezébe. A mester által már érett művekként vállalt alkotásokkal, az 1928—29-es itáliai és provence-i útiélményeit megörökítő rajzokkal kezdődik az album. Aztán sorra feltűnnek a jellegzetes bor- sosi motívumok: a bibliai és evangéliumi képek, az Odüsz- szea, a vándor, a hegedűsök, a^ lovak, és persze a Tihany iblette alkotások. „Tihany újra éledt, és új rajzos korszakom indult. A halászok bárkáikkal, az orvhalászok a nádasban, a pásztorok, az asz- szonyok a szőlőben dolgozva, végül a legszebb, az öbölbe járó lófürösztő katonák, vitorlások. Részegítő mitikus képek. Ott és akkor éreztem magamban ugyanazt, amit régen Firenzében — azt, hogy otthon vagyok" — vallja az előszóban a mester. Borsos Miklós rajzait „rajzos naplónak” nevezi egyik kbitiikusa, joggal. A belsővé élt látvány — azaz az élmény — és a meditáció, a transzcendens gondolatok megjelenítése egyaránt a beteljesülő életmű alakulásáról, Borsos Miklós világképének formálódásáról vall. A szép kivitelű album a kiadó karácsonyi m ■ ;iepetés<- a művészetkeaveiőkiieic. történet még iákkor kezdődött, amikor fiam alig múlt négyéves, amikor még alig-ali'g ismerte a házunk előtti öreg itölgyerdő rejtelmeit, s nem kóstolt bele a horgászatba sem. Pontosabban úgy kezdődött, hogy nyár delén túl, július vége félé udvarunkra esténként be-besietett egy sündisznó a Túr mentéről^ az említett erdőből. Találgattuk, miért? Aztán rájöttünk: a szemétdombra kiszórt hallejeket, belsőségeket másnap hiába keresték a tyúkok. S csak halványan mertünk arra gondolni, hogy egyszer hátha elhozza krumplics- ka nagyságú kicsinyeit, úgy, mint valaha láttam szülőházunk udvarán. És mit adott isten? ... Elhozta. Akkor délután dobtam ki fél tálnyi dévérfejeket csa- logatónak. Talán már nem győzte őket az anyjuk, talán már ellbe is jöttek; mindegy, de csak elvezettették magukat az udvarunlkbeli kányabokor alatti terített asztalra. Az akkori rongyos, ezeréves drótkerítés alatt csúsztak ibe, télöl az anya, utána a hat fia. Ilyenkorra már lecsúszott a Nap a kertünk végi akácok mögött, ■ elültek a tyúkok is, csendes lett az udvar. Nagyobbacska lányom hangja is a szomszédból visongott át. Én és feleségem a teraszon ültünk, pa- szulyt fejtegettünk másnapra. Nem bírtuk tovább tartani magunkat, feleségem besietett kisfiúnkért a szobába. A kis menet jó néhány métert jött már a mezsgye kerítése mellett szorosan. Gyuri fiam felujjongott, s majdnem leugrott a boltívek alól. A hátsó lépcsőkhöz vezettem, szemben a szemétdombbal, a megérkezési hellyel vártuk. mi •~r üő a Jig najló bout;. dói . . . S amikor megtörtént, fiam kikapta kezét az enyémből, leguggolt, s két döm- zsi tenyerét puhán és önkéntelenül két térdére tetté, mintha máris a kis állatokat simogatná. A látvány varázsa úgy megütötte, lebilincselte, akár az először látott felkelő Nap tüze, fénye. Akkor este. álmatlanul feküdt le. Állandóan a sündisznót, a „sündisznócskát” hajtogatta. Nem érdekelte a tv-me- se, szebb volt az a legszebbik tündérmesénél. Emlékszem, abban a korban engem a piros holnap reggel fiammal, rr fellobbantott kíváncsiság; abból fakadó vágyaival? Annyival későbben ét fel, mint amennyivel lefel- S aztán kibújtunk az ág; együtt és egyszerre. S kő elindult az, amit vártam Apu! Sündiszriócskának van a háza? Hol aludtak Mondtam ezt is, azt is. gyarázkodtam. Hazudni, c; MAKAY BÉLA: Vízpart! barátság szárnyú keszegek látványa bűvölt így el először, amikor szegény apámmal a Tapolnok- patak rozoga, dübörgő fahíd- ján hajtottunk át lószekérrel a tagunk felé, miközben hátul a kasban csücsültem. Máskor itt mindég lebújtam, féltem. (Ennek ellenére, hányszor kigyalogolok ma is oda, negyven év múltán, bár már réges- régen nem áll az a fahíd.) Keszegek még vannak, gyéren és nem olyan vérpirosán. S most azon tűnődöm, hogy ennyi idő múltán e a fiam itt még sündisznoKat, amikor életem hídját már rég elvitte, elsodorta a sors meg-megújuló árja. Akkor csak azon morfondí- hogy mit is kezdek roz dást okozni nem akar Éreztem, hogy a gomboly előbb-utóbb lefejti, végére így hát azt válaszoltam: Az odújában. No, máris baj lett belőle anyja szavára sem akart tálhoz ülni, hogy rnegregg zen. Közben megjött a S2 széd kisfiú, a legjobb bar Együtt már ettek. — Addig sehová — erő dött feleségem —, míg nem eszitek mindet! Csak elindultunk aztán, man. Visszanéztem, felesé utánam mosolygott, gond' No, most igazítsd el őket, i bolond. A kisajtóban éli állt fiam. — Apu! Enni nem -T-' a sündisznóknak? — Cs
