Kelet-Magyarország, 1985. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-02 / 258. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1985. november 2. G „Te Raád, TeRaád, nem terem ott egyéb csak káka meg nád, éhenhal ott uram a te szolgád..— mondja a régi időkből fennmaradt mondás, amelyet Ti- szarádon már csak az idősek ismernek. Egykor mocsaras, lápos .vidék volt ez a táj, két-három magasabb domb emelkedett ki a vízivilágból, az egyiken mostani református templom áll, a másikat Szigettanyának hívják. Germán, szláv törzsek, gepidák, avarok, kabarok lábnyomát őrzi ez a vidék, s természetesen a honfoglaló magyarokét. Rád — ahogyan nevezték, s Raád-nak írták — nem őriz nagy történelmi sorsfordulókat, nem nyertek és nem vesztettek itt .csatákat az ősök, nem kötöttek itt békét. Rád legnagyobb érdeme — vagy szerencséje —, hogy nem pusztult el, mint any- nyi más magyar falu, melyek emlékét ma már csak a dűlőnevek, régi térképek, iratok őrzik. Rád nem formálta a történelmet, de nem is engedte magát a feledés, a megsemmisülés homályába süllyedni. Az ilyen csöppnyi falvak szívóssága, életképessége mindig csodálatba ejti az embert, még akkor is, ha jól tudjuk, az ilyen kis települések nem elszigelten léteztek, sorsuk olykor összekapcsolódott a nagyobb szomszédokkal. A mostani idős emberek nagyszülei még csónakokkal jártak át Vasmegyerre, s a legtöbb szegényember a tavakban, mocsarakban csíkászott. Említik, hogy az egyik kedvenc népi eledele volt a régi rádiaknalí a kukó, amely nem volt más, mint vadmadarak tojásában főtt, darált csík. A savanyú levesben főtt kukót nagyon szerették ezen a vidéken. Ma már csak az iskolák történelem- óráin, honismereti foglalkozásain kerül szóba az ősök leleményes és ízletes étele, amelyet eltüntetett a „házi étlapról” az idő... — A nagyobb baj nem is ez — mondja egyik házigazdánk, Sípos Jánosné tanárnő, a község egyik lelkes patriótája — hanem az, hogy sorra maradnak gazda nélkül a házak, a porták. Egyre több az üres ház, amelynek vagy akad új gazdája, vagy nem. Vagy ha akad, annak nem mindig örül az utca, a falu. Olyanok is jönnek, főként a szomszédos Nagyhalászból, akik nehezen szokják meg a rendet, a munkát. Magunk is a kis községet járva láttunk jó néhány megrokkant, de még jobb sorsra érdemes házat. Árván. Elhaltak a gazdáik, a gyermekek vagy távol élnek és dolgoznak, vagy nem maradtak hozzátartozók. De ez mégis inkább a második számú gond Ti- szarádon, az első az: hogyan segítsenek a még élőkön, az idős embereken, akik a község lakóinak többségét alkotják. A legegyszerűbb és legmindennapibb segítségről van szó, meleg ételről, amit már kora, betegsége miatt nem mindenki tud megfőzni magának, vagy röstell bajlódni vele... — Minél előbb szeretnénk megoldást találni erre — mondta a vasmegyeri községi tanács fiatal megbízott tanácstitkára Szabó András, ugyanis mint társközség Tiszarád Megyerhez tartozik. Arról van szó, hogy a Demecseri ÁFÉSZ — odatartozik Rád — a kistelepülések ellátására kapott központi forrásokból egy vegyesboltot épít a kis községben. Itt szeretnének egy helyiséget „ragasztani” az épülethez, ahol az idős emberek étkeztetését, illetve az étel melegítését, tálalását, esetleg házhozvitelét előkészítenék. A községfejlesztési hozzájárulást is erre kérik a lakosságtól... Jól tudják viszont, nagy összegekre nemigen számíthatnak, hisz a lakosság zöme idős ember, akiket mentesíteni kell a fizetség alól... Egy kicsit ördögi kör ez — morfondírozik tovább a tanárnő, aki 22 éve tanácstag — a megyei tanácsnak is tagja — s aki nem tagadja, csak elfogultan tud beszélni a kis községek sorsáról, jelenéről. Mert csak így lehet. Említi, hogy azért nem épül óvoda a községben, mert kevés a gyermek. A fiatalok viszont azt mondják, azért nem maradnak itthon, mert nincs óvoda. Ez lenne hát az ördögi kör, amiből nem lehet kilépni. Mindezek tudatában mégis ki akarnak lépni ebből a körből. Még ha kis lépésekkel is... — Igen sokat lendít a községen, amikor 87—88- ban elkészül a vezetékes ivóvíz — folytatja a tanács megbízott titkára. — Egyelőre ugyan a tanulmányterveken dolgoznak a szakemberek, de a lakosság elhatározta a vízműtársulás megalakítását, s rövidesen meg is kezdik a társulás megszervezését. Családonként ez — igaz több évesre — mintegy húszezer forintos hozzájárulási költséget jelent majd. Egy komfortfokozattal előbbre megy a Tisza menti kis falu, melynek lakói a hatszáz lelket sem érik el. Tréfásan úgy mondják a helyiek, a lovakkal együtt vannak talán hat- százan... Tiszarád mégse alvó falu, ahol közönnyel, belenyugvással várják a holnapot. Még most is téma a nemrég tartott falugyűlés, ahol a papírformát felborítva,' titkos szavazással választották meg a népfrontbizottság tagjait és más tisztségviselőit. Ezzel együtt nyílt szavú, őszinte emberek lakják a falut, akik nem rejtik véka alá a véleményüket. Nem kérnek, nem követelnek gyárat, mert tudják, ez képtelenség, akad munka a közeli nagyobb településeken, a szolgáltatási bevásárlási igényeiket pedig Nagyhalászban, Ibrányban ki tudják elégíteni. Ide is „körzetesítették” be a községet, a szolgáltatási-kereskedelmi vonzáskörzet szerint e két nagyobb községhez tartoznak... — Csakhogy azt nem nagyon nézte meg senki — legalább a térképen — hogyan jutnak a tiszarádiak Nagyhalászba, Ibrányba — mondják többen is, akiket megkérdeztünk. Tiszarádon ugyanis véget ér a kövesút, ez a község az út végén van. Igaz, hogy Nyíregyházától csupán huszonnégy kilométerre van a falu, de ha Nagyhalászt, Ibrányt akarják megközelíteni, amire naponta szükség van — gyógyszertár, gimnázium, áruházak miatt — ez tizennégy-tizenhat kilométert is kitesz, mert kerülni kell. Valójában három-négy kilométer Nagyhalász, de nincs odvezető műút, ezért imádkoznak már évtizedek óta. Ez vetne véget az elzártságnak, amitől oly sokat nélkülöznek a falubeliek. Említik például a gyógyszertárat, Kemecsén van legközelebb — jó úton — de vasárnap és ünnepnap nincs nyitva, viszont a nagyhalászi, vagy az ibrányi gyógyszertár vasárnapi ügyeletet is tart. De ezt a már említett okok miatt alig lehet megközelíteni. Sürgős esetekben marad a megyeszékhely... Nincsenek könnyű helyzetben a középiskolás diákok sem, akik a körzetük szerint az ibrányi gimnáziumban tanulhatnak. De a közlekedés a kerülőút miatt fárasztó, sokat kell várakozni, a kollégiumi ellátást externátus formájában tudják megoldani, illetve a tiszarádi gimnazisták egyike-másika kénytelen hat-nyolcszáz forintos albérletet kivenni Ibrányban. Ezt nem egy család hizony megérzi. Mint ahogyan megérezte ' volna — ha jó szemű és felelősen gondolkodó pedagógusok nem veszik pártfogásukba — az igen tehetséges Horváth Annát, akit a falu nevelői nem engedtek elkallódni. Ingyenes ellátást kapott az ibrányi iskolában, tandíjat sem kellett fizetnie és sikerrel leérettségizett, most a termelőszövetkezetben dolgozik és azóta is tovább tanult. Egy kis faluközösségben az is külön előny, hogy jobban szem előtt van mindenki, s ha vannak, márpedig vannak lelkes nevelők, egyetlen tehetséges fiatal sem kallódik el. De ennél a gondolatnál megint előjön a már említett ördögi kör, csak most más felöl... — Nagyon örülünk és büszkék vagyunk minden tehetséges, szorgalmas fiatalunkra — mondja Sipos Jánosné — akik megállják a helyüket a nyíregyházi középiskolákban is, netán főiskolát, egyetemet is végeznek. De megint ott vagyunk, hogy mi felkaroljuk, továbbsegítjük a legjobbakat — azok pedig rendszerint nem jönnek vissza, így vagyunk a nevelők egy részével is. Egy év alatt matematikából négyszer is cserélődtek a tanárok, mért sorra mentek el. Itt kezdenek, letöltik a tanuíóéve- ket, esetleg szülnek, gyesre mennek, majd lassanként beköltöznek a városba. Mi pedig kapunk helyettük képesítés nélkülieket. Nem a csalódottság, a vád mondatja e szavakat, hanem a valóság mély ismerete, hisz senkit nem lehet odakötni egy faluhoz, egy iskolához. De jó lenne mégis, ha a tehetséges rádi gyerekekből — néhányan visz- sza isjönnének az ősi fészekbe. Van itt egy nagy kincs, — amit sajnos akkor éreznek, értékelnek majd az innen elszármazók, amikor legfeljebb látogatóba jönnek Rádra, vagy a temetőbe, az itt fekvő halottakhoz. Ez pedig: e kis faluban még létezik valami utóélete, továbbélése a faluközösségnek. Itt még tudnak örülni egymásnak az emberek és aggódni egymásért. Milyen lesz itt az élet kétezerben? — kérdeztük. Ha megszűnik az elzártság, — nem lesznek az út végén, ahol nincs folytatás — Tiszarád szép fejlődésnek is indulhat. — mondták beszélgető partnereim. Ha összekötik őket Nagyhalász- szal, később akár a nagyobb község jó értelemben vett kis alvóközsége is lehet Rád. Ügy érvelnek, Halásznak már nincs kiosztható telke, így tudják. Már csak a termőföldön lehetne építkezni, ami viszont tilos. Tiszarádon viszont még jócskán vannak lehetőségek az építkezésre. Csak az idevezető műutat kellene végre megépíteni. .. — sóhajtanak. A vezetékes víztől is sokat várnak. Ha csodát nem is, de jobb komfortérzetet. Hogy minél kevesebb igazságot tartalmazzon az első j mondatban idézett — éhen hal ott uram a te szolgád... | S ez ne legyen így szellemi értelemben sem... Páll Géza Az út vége: Tiszarád Milyen lesz itt az élet kétezer ben?... (A szerző felvétele)
